A popzenében minden másodperc számít, a komolyzene pedig válaszút előtt áll – vallja Bella Máté, a Zeneakadémia docense, aki egyaránt otthonosan mozog a kortárs zenei kísérletezés és az 50 milliós nézettségű popslágerek világában. Az interjúban a zeneszerző beszél arról, miért kellett hétszer újraírnia első popdalát, és hogyan formálja át az agyunkat a „TikTok-effektus”. Szó esik a posztmodern cinizmusát felváltó „új naivitásról”, a kínai és az európai zenei gondolkodás közötti szakadékról, valamint arról is, hogy, ha a klasszikus zene nem talál utat a fiatalokhoz, hamarosan nem marad belőle más, mint „komolyzenének álcázott könnyűzene.

Nálunk, Magyarországon természetes az, hogy valaki mindkét műfajban, a klasszikus- és a könnyűzenében is alkot?

Ez alapvetően attól függ, kit mi érdekel; a komolyzenészek közül nem mindenkit vonz a könnyűzene, ez nem kötelező dolog. Számomra az egész 2013-ban kezdődött, amikor a menedzserem felvetette, hogy írjak egy dalt az Eurovíziós Dalfesztiválra. Polyák Lillának kerestünk dalt, és jött az ötlet, miért ne írhatna egy kortárs zeneszerző popdalt? Akkoriban már írtam színházi zenéket a Nemzetibe Alföldi Róbert alatt, dolgoztam az Operettszínházban és a Vígszínházban is, így érdekelt a kihívás. Azonban rá kellett jönnöm, hogy popzenét hallgatni és popzenét írni két teljesen különböző dolog.

Miben rejlik ez a különbség? Sokan hajlamosak lebecsülni a popzenét az egyszerűsége miatt.

A legfőbb különbség az időkezelésben van: a popzenében tényleg minden másodperc számít. Míg a komolyzenében más az időfelfogás, egy popdalnál mindössze három-négy perc áll rendelkezésre, hogy elmondj valamit az érzelmeidről és az intellektusodról. Sokan mondják, hogy ez csak „négy akkord”, de egyáltalán nem mindegy, azok milyen konfigurációban jelennek meg. Ahhoz, hogy egy dal érzelmi hatást váltson ki tömegekből, fel kell térképezni a műfaj keretrendszerét. Emlékszem, azt az első dalt legalább hétszer-nyolcszor írtam újra, mire összeállt.

Ez a rövidülés a klasszikus zenét is eléri? Ma már nem tudunk végigülni egy 40 perces szimfóniát?

A figyelemfaktor valóban rövidül, haladunk a „TikTok irányába”, de én nem hiszek a hanyatlásban. A világ és a trendek változnak; aki ezt intellektuálisan le tudja követni, az szerencsés. A zeneszerzésben próbálom ötvözni az intuitív és az intellektuális megközelítést. Korábban túl szikáran, rendszerekben gondolkodtam, de rájöttem, hogy a jó kompozíció mindkét szinten meg kell, hogy ragadja a hallgatót. Számomra a művészi zene ott kezdődik, ahol ez a két oldal egyensúlyba kerül, még ha az arányok el is tolódhatnak.

Ért-e bármilyen kritika a klasszikus zenei szakma felől, amiért „elhajoltál” a pop felé?

Biztosan voltak ilyenek, bár hozzám nem minden jutott el. A komolyzenei berkekben a popzene megítélése hagyományosan nem túl pozitív, inkább csak „tánczeneként” tekintenek rá. Ugyanakkor úgy látom, ezek globális trendek, nem csak magyar specifikumok. Nemrég végighallgattam a 100 legjátszottabb kínai popdalt a Spotify-on, és egészen más világot láttam. Az európai fülünkkel mi mást hallunk meg, egy rusztikusabb, fűszeresebb hangzást képviselünk.

Ha már Kínát említetted, tanítasz is kínai hallgatókat a Zeneakadémián. Mekkora a különbség az ő gondolkodásuk és a miénk között?

Hatalmas. Az európai társadalom individualista, nekünk fontos, hogy az individuum elkülönüljön és valami egyedit hozzon létre. A kínai társadalom kollektivista, az oktatási rendszerük is mást sugall; náluk a hallgatóimnál kevésbé szempont az egyéni hang megtalálása. A Zeneakadémián egyébként ma már természetesebb a könnyűzene jelenléte. Vannak olyan hallgatóim az alkalmazott zeneszerzés szakirányon, akik például a Blahalouisiana vagy a Margaret Island zeneszerzői. Olyan tudást próbálunk adni nekik, amivel a pályán tudnak maradni, és érdekes látni, hogyan emelhető be az ő gondolkodásuk a klasszikus közegbe.

Hogyan hatott a popzenei tapasztalat a te komolyzenei munkáidra?

Ma már rövidebb kompozíciókat írok. Egy szimfóniám például már csak 15 perces. Ennek persze piaci okai is vannak: az európai zeneéletben általában három próba plusz egy főpróba áll rendelkezésre egy műre. Ha a darab túl nehéz vagy túl hosszú, ennyi idő alatt nem lehet tökéletesen megoldani, és az az előadás rovására megy. A COVID is sokat rontott a helyzeten; a büdzsék és a közönség igényei is megváltoztak. Ma már nehezebb becsalogatni az embereket egy tematika nélküli koncertre; a tematizált estek, ahol például irodalom és kortárs zene találkozik, sokkal sikeresebbek.

Min dolgozol jelenleg?

Egy passión dolgozom, amit Almási-Tóth András librettója alapján írtam. Ez egy kétórás opera-oratórium, egy szakrális darab, amit nem feltétlenül templomba, hanem operaszínpadra képzelek el. Ez a munka megváltoztatta a zenei gondolkodásomat: elmozdultam egyfajta metamodern világ felé. A posztmodern cinizmusa és iróniája helyett egyfajta „új naivitás” érdekel, az, hogy újra higgyünk dolgokban és merjünk érzelmeket kifejezni. A kristályszerkezeteket, az egyszerűséget keresem.

A 20. századi kísérletező iskolák, mint pl. a darmstadti, mit hagytak ránk tartós örökségként?

A legfontosabb talán az, hogy a hangszín egyenértékű paraméterré vált a ritmussal és a hangmagassággal. Ez a hangszínalapú gondolkodás, a szonorizmus máig hat, különösen az ensemble-kompozícióknál. Egy kisebb együttes olyan, mint egy ló: könnyen mozdul, míg egy nagyzenekar olyan, mint egy bálna, amit meg kell lovagolni.

Mit gondolsz a technológiai trendekről? Lehet érvényes „TikTok-szimfóniát” írni?

Szerintem ez csak akkor működik, ha organikusan fejlődik ki, nem pedig erőltetett trendkövetésként. Nem vagyunk felületesebbek, mint régen, csak túl sok inger ér minket, és a dopaminfüggőség – a lájkok és visszajelzések utáni vágy – átalakítja az agyunkat. Nekem is érdekes tapasztalat volt, amikor Rácz Gergővel megírtuk a Mostantól című dalt; az 50 millió feletti megtekintést produkált. Eközben a komolyzenei darabjaimat, mint a Hesperus-t, talán ha ezren megnézik a YouTube-on.

Nincs benned emiatt hiányérzet? Hogy az egyiket milliók, a másikat csak páran hallgatják?

Nincs, mert tudom, melyik mit képvisel. A legfontosabb az őszinteség; a zenén keresztül a saját gondolataimról és érzéseimről akarok beszélni. Ha pózok vannak, az úgyis kiderül. Érdekes, hogy ma már a digitális térben való jelenlét határozza meg a kultúrát: ami nincs fent a Spotify-on vagy az Apple Musicon, az gyakorlatilag nem létezik. Volt olyan kínai növendékem, aki azért talált meg, mert tetszett neki a honlapom vizualitása. Ezt Eötvös Péter „utógondozásnak” hívta: a zeneszerzőnek ma már a darab megírásán túl a forgalmazással is foglalkoznia kell.

Említetted a Hesperus-t. Miről szól ez a mű, és honnan jött a cím?

Ez egy brácsaverseny, aminek az alapötlete az esthajnalcsillag, görögül Hesperus. Az érdekelt, ahogy a csillag fénye pislákol, ahogy az atmoszférán áthaladva rezeg, oszcillál. Ezeket a villódzó effektusokat szerettem volna zeneileg megfogni. Sokan azt hiszik, magyarázni kell a darabokat, de szerintem ha egy kompozíció hat rád, akkor magyarázat nélkül is hat. Persze a hallgatói állapot is számít; néha én is elámulok, mit dobál elém az AI algoritmus. Sokszor kapok olyan darabokat, amik „majdnem jók”, de hiányzik belőlük az az egyedi arculat, ami érzelmeket váltana ki.

Visszatérve a Mostantól sikerére, miért ment ekkorát az a dal?

Talán azért, mert a megcsalás lelki dinamikáját sikerült természetesen, minden műviség nélkül megragadni. Hujber Szabolccsal sokat dolgoztunk a szövegen, hogy egyszerűen és közérthetően meséljük el ezt a történetet, amivel sokan tudtak azonosulni. Ugyanígy figyelem a mai sztárokat is, például Azahriah-t, akit egy nagyon profin felépített projektnek látok. A mai világban valid döntés projektként tekinteni a művészetre, én is így állok sok felkéréshez.

Van olyan popsztár, akit kifejezetten kedvelsz?

Billie Eilish szimpatikus, mert egy organikus, családi önszerveződés eredménye, szemben a dél-koreai K-pop ipari jellegével. A K-popnál kézikönyvek vannak arra, hogyan kell táncosokból énekest faragni, ez nekem túl plasztikus. Én a garázsból induló, őszinte dolgokat szeretem. De vigyázni is kell; láttam nemrég a System of a Down egyik koncertjét, és szomorú volt látni, ahogy idős emberekként, enerváltan próbálják előadni a régi energikus dalaikat. Tudni kell kiszállni is.

Mit gondolsz a komolyzene jövőjéről? Mi a túlélés záloga?

A legfontosabb vízió a fiatalok megtalálása és integrálása kell, hogy legyen. Erre jó példák a Budapesti Fesztiválzenekar matinékoncertjei, ahol a gyerekek a zenészek között ülhettek babzsákokon, és testközelből élték meg a zenét. Meg kell találni azokat a tematikus formákat, amik bevonzzák a közönséget. Ha ez nem történik meg, a komolyzene tortaszelete egyre kisebb lesz, és marad a „komolyzenének álcázott könnyűzene”. Ott van például Ludovico Einaudi vagy Max Richter, akiknek a zenéje hatalmasat megy a közösségi médiában, mert érzelmeket vált ki a fiatalokból. Richter Sleep albuma például nyolc órán át tart, és az alvás fázisaihoz íródott – ez egy zseniális koncepció, ami működik.

A Dunakeszi Helytörténeti Gyűjtemény és Könyvtár Kölcsey Ferenc Városi Könyvtára Lí/yra. Zene plusz Irodalom címmel új előadássorozatot indított. A program célja, hogy feltérképezze a zene és az irodalom találkozási pontjait, és olyan vendégeket hívjon meg, akik mindkét művészeti ághoz szorosan kapcsolódnak. A sorozat első meghívottja Bella Máté zeneszerző volt.

Bella Máté fiatal kora ellenére a 21. századi magyar zeneszerzés egyik meghatározó alakja. Ahogyan a beszélgetés elején fogalmazott: “Talán Vajda János mondta, hogy egy zeneszerző 50 éves koráig fiatal tehetség, ezt követően azonnal ‘a haza nagy öregje’. Én a 40 évemmel még a ‘fiatal tehetség’ kategóriába tartozom.” A Junior Prima, Erkel Ferenc-, Bartók‒Pásztory- és Artisjus-díjas művész neve elsősorban a kamarazenei és vokális művei révén vált ismertté, de komponált nagyzenekari kompozíciókat és popdalokat is. Sokoldalúsága már önmagában is indokolja a jelenlétét egy olyan sorozatban, amely műfajok és kifejezési formák határterületeit vizsgálja.

Zenei pályája korán indult, az ének-zene tagozatos általános iskolát követően zeneművészeti szakközépiskolákban folytatta a tanulmányait. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett diplomát zeneszerzés szakon. Tanárai közül Kocsár Miklós, Orbán György és Fekete Gyula voltak rá a legnagyobb hatással. 2018-ban ugyanitt doktori fokozatot szerzett, és ma már egykori alma materében oktat – a tanítás számára ugyanúgy hivatás, mint a zeneszerzés.

Át kell törni a szabályokat

A beszélgetés során szó esett a mesterség és az ösztön viszonyáról is. Bella Máté szerint a zeneszerzésnek – akárcsak az írásnak – fokozatai vannak. Létezik tehetséges amatőr alkotó, ám ha valaki szimfonikus zenekarra szánt vagy kortárs művet kíván írni, elengedhetetlen a komoly szakmai felkészültség. Ugyanakkor a képzettség nem jelentheti a spontaneitás elvesztését. A kérdésre, hogy a tanult zeneszerző nem ragad-e bele a sémákba, így válaszolt: “A teljes szakma küzd azzal, hogy a megtanult dolgokat hogyan felejtse el, vagy legalábbis ne a szabályokat kövesse. Ahhoz, hogy új művészetet hozzunk létre, állandóan át kell törni a szabályokat.“

Gyombolai Bálint arra is rákérdezett, miként lehetséges, hogy a zeneszerző ennyire különböző műfajokban mozog otthonosan. Bella Máté saját pályáját több korszakra bontja: ahogyan személyisége és gondolkozása változott, úgy módosult a zenei nyelve is. A hangsúlyok eltolódtak, a mondanivaló árnyaltabb lett. Számára azonban minden korszakban az volt a legfontosabb, hogy a zenéje hiteles maradjon. Ars poeticáját így fogalmazta meg: “Nem az a lényeg, hogy kortárs zenét írjunk, hanem hogy IGAZ zenét írjunk.” Az igazság keresése és az önazonosság igénye végigkíséri a munkásságát.

Magyar zeneszerző a nagyvilágban

A zene és irodalom kapcsolata különösen erősen jelen van a műveiben. A közönség belehallgatott egy 2009-es kompozíciójába, amely Szabó Lőrinc Dzsuang dszi álma című versére készült. A darab kifejezetten a szakmai közönségnek, zeneszerzőknek, kortárs zenei fesztiváloknak íródott, és jól tükrözi a zeneszerző akkori gondolkodását. Juhász Gyula költészete mély hatást gyakorolt rá: a költő verseit közérthetőnek és egységesnek tartja, több művét is megzenésítette. Egy időszakban kifejezetten gyűjtötte a jól megzenésíthető Juhász-verseket. Érdekes történet, hogy 2014-ben az Európai Koncerttermek Szervezete (ECHO) nagyszabású megemlékezést tartott Párizsban az első világháború kitörése alkalmából. Ehhez 14 európai országból kértek fel egy-egy zeneszerzőt, hogy anyanyelvén alkosson kórusművet az eseményre. Magyarországról Bella Máté kapta a megbízást, aki Juhász Gyula Béke című költeményére írt vegyes kari darabot. A szakmai szervezet ezt választotta a rendezvény összkari záródarabjának, amelyet magyar nyelven adtak elő a részvevők. Ehhez Bella Máténak a kiejtést előbb hangfájlban el kellett küldenie Párizsba.

A zeneszerzés nem csak gyertyafényes ihletett pillanat

Felmerült a kérdés: beszélhetünk-e “Bella Máté-stílusról”, valamiféle felismerhető védjegyről. A zeneszerző szerint igen, de ez nem egy állandóan visszatérő motívumot jelent. Minden műfaj más közönséget, más előadói közeget feltételez, így a gondolkodásmód és a kifejezés eszközei is változnak. Ami állandó, az a szemlélet és az alkotói attitűd.

A zeneszerzés folyamatáról szólva Bella Máté igyekezett eloszlatni a romantikus mítoszokat. “A zeneszerzők körül sokszor kialakulnak mitológiai történetek, de érdemes ezekről lerántani a leplet – magyarázta. – Zeneszerzőnek lenni magányos és nehéz munka. […] Bárcsak azt mondhatnám, hogy a zeneszerzés olyan, hogy leülök a zongorához gyertyafény közepette és papírra vetem Pallasz Athéné vagy bárki által sugallt gondolataimat!” A valóság ezzel szemben: a kitartó, fegyelmezett munka, a kísérletezés, a javítás, az újrakezdés, a kudarcok és a sikerek váltakozása.

A legnagyobb jutalom számára az, amikor egy műve megszólal a színpadon, és ő ezt átélheti. Úgy gondolja: Ezért érdemes zenét szerezni.

Módszerei is sokfélék: dolgozik hagyományosan, zongoránál ülve, kottapapírra, ceruzával, de használ modern zeneszerzői szoftvereket is. A közönség betekintést kapott abba is, miként épül fel egy kompozíció a digitális térben, lépésről lépésre.

Az est végén Bella Máté készséggel válaszolt a hallgatóság kérdéseire. A beszélgetés nemcsak egy jelentős kortárs zeneszerző pályájába engedett bepillantást, hanem érzékletesen megmutatta, miként találkozik zene és irodalom a 21. század alkotói gyakorlatában.

Bella Máté zeneszerző a metamodernről, mesterséges intelligenciáról, popslágerekről és a zongora szerepéről. PODCAST.

https://gondolatkerteszet.substack.com/p/dead-elvis-frankenstein-cheerleaderek!

HOGYAN KERÜLNEK CHEERLEADEREK A KORTÁRS SZÍNPADRA?

A közönség fejében a kortárs új zenéről az a gondolatiság él, amit a 20. század hagyott ránk - a modernizmus és más izmusok kísérnek minket. Ma más a helyzet, a 21. századi új zene már más zeneesztétikai elveket képvisel - vallja Bella Máté zeneszerző, akinek személyében és személye körül (a Zeneakadémia tanára, országos popslágerek szerzője, neves klasszikus zenetársulatok szerzője és a hazai vezető pop/rock szcéna tanult szerzőinek tanára…) újfajta sűrűsödés érzékelhető: személyükben és munkáikban is találkozik a klasszikus meg a populáris zene világa.

A beszélgetésben tökéletes rálátást kapunk egy “korszerű” kortárs mű keletkezésének gondolati és zeneszakmai hátterére úgy, hogy kollégának és mezei hallgatónak egyaránt érdekes lehet. Ahogy a beszélgetés más részei is, amelyben a következő témákba futunk bele:

• mi a metamodern és mit jelent a zenére nézve
• hogyan született a Cheerleaders
• loopok, groovok és arról, mi a ciki
• milyen hatása van a mesterséges intelligenciának a kortárs/klasszikus zeneszerzésre
• hogyan született meg a 2020-as évek elejének egyik legnagyobb popslágere
• milyen kollegiális mondat segítette a klasszikus zeneszerzőt a könnyűzenei slágerszerzéshez
• a könnyűzene és a klasszikus szcéna találkozásai és lehetséges közös jövője
• hol a helye a 21. században a zongorának?

A beszélgetésben részlet hangzik el a CHEERLEADERS-ből és egészében adjuk közre a szerző JÚDÁS című zongoradarabját!

Five chamber music works by Máté Bella have been published in recent months, which prove their author’s sensitivity to small forms and the diversity of his writing, which finds a free transition among different styles. One of these, Beneath the Starry Sky, was praised by John Corigliano: “It is heartwarming to hear such a full lyrical voice. You are always interesting, and very moving in your work."

The Butterfly's Dream
cello & piano
12’

This early composition, written in 2005, is based on Lőrinc Szabó's poem, Dsuang Dsi's Dream. The duet of cello and piano pendulates between dream and reality, formulating the same musical thoughts first in a slow march proceeding towards ecstasy, and then in a dizzying perpetuum mobile.

Phantasm
flute & piano
5’

The composition was written in 2013 at a commission of flutist Rebeka Kruchió. Máté Bella, as in many of his other works, examines here the possibilities of the transition between noises made by musical instruments and musical sounds. At the climax of the piece, the flutist blows the syllables of the name RE-BE-KA into the instrument.

Beneath the Starry Sky
bassoon, cello (or 2 cellos) & piano
7’

In 2020, a renowned architect approached the composer to create a work for his daughter's wedding. The composition subtly alludes to the occasion: against the background of the piano, a duet of two instruments tells the story of a serene love in a way reminiscent of barcarolas sung by Venetian gondoliers. 
Listen

TITAN
bass tuba & piano
5’

Titan was written during the summer of 2021, at a commission of Roland Szentpáli. The piece aims to show the virtuoso side of the bass tuba, neither underestimating the possibilities of the instrument nor exaggerating the otherwise exciting effects the instrument is capable of.
Listen

Aeolus
string quartet
9’

The composition was written in 2021 for a thematic program of Studio 5 that revolved around how contemporary composers relate to Hungarian folk music. The chosen folk song stems from Mezőség, a forestless hilly area bordered by rivers in the Transylvanian Basin. The arrangement for string quartet follows the interpretation of Ágnes Herczku, including the singer’s characteristic ornamentations. The piece is framed by fictitious scenario of lying in the field listening to the blowing of the wind, which "blows" the folk song into our ears by means of flageolet sounds. The title of the composition alludes to Aeolus, a Greek god of winds. 
Listen

Liszt Ferenc a legnagyobb tisztelettel – sőt alázattal – nyúlt elődei, többek közt Bach és Beethoven műveihez, ugyanakkor művészetével iránytűként szolgált kortársai és a későbbi generációk számára is. A Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál is bátran tűzi képzeletbeli zászlójára a tradíció és innováció fogalmát, így programkínálatában különösen előkelő helyen szerepel a fiatal zeneszerzőkből összeálló Studio 5 izgalmas tematikájú koncertje, amely október 12-én kerül megrendezésre. Tóth Endre, Papageno 2022. október 11.

A történelem során számos példát láttunk arra, hogy hasonlóan gondolkodó művészek – kvázi érdekvédelmi szervezetként – csoportosultak, hogy együttes erővel képviselhessék saját stílusukat, szellemiségüket, mondanivalójukat.

A 20. századi magyar zenei életben a hetvenes évek jelentettek termékeny táptalajt az Új Zenei Stúdió és a 180-as Csoport számára. Persze nem hallgattak el a zeneszerzők a kilencvenes évek után sem, de ilyesfajta új társulásra egészen 2016-ig kellett várni, amikor is öt fiatal magyar komponista döntött úgy, hogy közös alkotói csoportot hoz létre.

Egészséges egyensúlyt tartani

A Studio 5 tagjai – hitvallásuk szerint – mentesek a stiláris előítéletektől, szívesen használnak és integrálnak különböző zenei hatásokat. A tagok korábbi interjúiból ismeretes, hogy a Studio 5-re nem jellemző az extrém kísérletezés: alapvetően fontos számukra, hogy zenéjük utat találjon a közönséghez, miközben olyan műveket komponálnak, melyekre egyformán hathat Bach vagy Liszt művészete, de akár korunk popzenéje is. Krédójuk szerint a hagyomány és az újítás között egészséges egyensúlyt igyekeznek fenntartani, és megmaradnak a két szekértábor közti mezsgyén: nem kívánnak beállni sem a konzervatívak, sem a minden régi értéket elutasító avantgárdak táborába.

Bár az elmúlt évek során több tagcsere is történt, mind az öt alkotó – Bella Máté, Kecskés D. Balázs, Kutrik Bence, Szentpáli Roland és Virágh András Gábor – a budapesti Zeneakadémián végzett. A Studio 5 tevékenysége legfontosabb megnyilvánulási fórumainak a közös szerzői estek számítanak, így a koncertforma megújításán, érdekesebbé, izgalmasabbá tételén is fáradoznak. Volt már olyan hangversenyük, amelyen jelentős szerepet kapott a tánc vagy a vizualitás, főszerepbe került egy hangszercsoport vagy éppen az új műveket bíráló kritikus. Zenéjük befogadása elsősorban nyitottságot igényel, nem előképzettséget – vallják.

Ismert műfajokkal a kísérletezés útján

Bella Máté egyaránt otthonosan mozog a kortárs komolyzene, a popzene és a zenés színház világában: előbbieket kiemelkedő együttesek (többek közt az Ensemble InterContemporain, a London Sinfonietta, az Ensemble Modern és a Budapesti Fesztiválzenekar) megrendelésére írja, könnyűzenei műveit a rádiókban is hallhatjuk, operája és musicaljei pedig a legjelentősebb hazai színházakban szólalnak meg. A Junior Prima díjas, Erkel-díjas és Bartók–Pásztory-díjas Bella jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa, akinek missziója az Y és a Z generáció integrálása a klasszikus zenei életbe.

A Studio 5 legfiatalabb tagja Kecskés D. Balázs, aki a Zeneakadémia mellett Firenzében végezte felsőfokú tanulmányait. Saját bevallása szerint zenéje a legkülönfélébb forrásokból táplálkozik: „Szent Ágoston és Friedrich Nietzsche, Franz Schubert és Katy Perry, J. S. Bach és Meredith Monk egyaránt inspirálják”. Neves európai és amerikai együttesek játsszák műveit – legutóbb Komm című oratóriumát és Blue című zenekari darabját fogadta lelkesen a kritika és a közönség –, Bella Mátéhoz hasonlóan az Eötvös Péter Alapítvány mentoráltja volt, elnyert több fontos hazai díjat (Istvánffy Benedek-díj, Junior Prima díj, Junior Artisjus-díj). A Zeneakadémia oktatójaként is tevékeny komponistát manapság az elektronika, a popzene és a mesterséges intelligencia klasszikus zenében betöltött szerepe foglalkoztatja.

Kutrik Bence a budapesti Zeneakadémia előtt San Franciscóban és Torontóban tanult zeneszerzést, hangversenytermekbe szánt művei mellett díjnyertes filmzenét is komponált már, alkotóként fontos alapot jelentenek számára a klasszikus európai hagyományok, de zenei gondolkodásának fókuszában a kísérletezés áll. Ahogyan életrajzában olvashatjuk, jelenlegi kutatása „a zenei folyamatok algoritmizálására irányul, informatikai és mesterségesintelligencia-eszközök alkalmazásával”.

Szentpáli Roland először tubaművészként hódította meg a világot, hangszerének virtuózaként számos nemzetközi verseny győztese, híres fesztiválok és mesterkurzusok meghívott előadója, oktatója itthon és külföldön. Zenekari muzsikusként a Nemzeti Filharmonikusok tagja, a zenei szaksajtó pedig Twoba nevű hangszer-innovációjától is hangos – ennek köszönhetően állva is játszhatnak végre a tubások. Kamarazenéjére, versenyműveire és más műfajú, apparátusú darabjaira hatással van a népzene és a jazz, de sok egyéb stílust is könnyen integrál kompozícióiban.

Szentpálihoz hasonlóan Virágh András Gábor is hangszeres előadó: a Szent István Bazilika rezidens orgonaművésze, aki orgonistaként és zeneszerzőként is nemzetközi versenyek díjazottja. Alkotóművészként is fontos szerephez juttatja műveiben saját hangszerét, de más műfajban és apparátusra is komponál: írt már szólódarabokat, kamaraműveket, vokális darabokat, zenekari kompozíciókat és egy operát. A Junior Prima díj, az Istvánffy Benedek-díj, a Kodály Zoltán zenei alkotói ösztöndíj, az Erkel-díj és az Év Komolyzenei Műve díj után legutóbb Bartók–Pásztory-díjjal jutalmazták munkásságát.

A kortárs zene vérfrissítése tehát garantált. A Studio 5 zeneakadémiai produkciójának koncepciója is jelzi, hogy a patinás tradíció és a csoport tagjai számára is lényeges progresszió megfér egymás mellett, például azon az ősbemutatókban is bővelkedő hangversenyen, amelyen a szerzők izgalmas reflexióit hallhatjuk majd Liszt-zongoraművekre. Egy ilyen koncertélményt vétek lenne kihagyni!

További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogunkban, ide kattintva érhetők el.

Tizedik, jubileumi koncertjére készül a Studio 5 Kortárs Zenei Műhely, amelynek jelenleg Bella Máté, Kecskés D. Balázs, Szentpáli Roland, Kutrik Bence és Virágh András Gábor a tagja. Az ünnepi alkalmat mi sem tehetné még különlegesebbé, minthogy következő koncertjük a Liszt Ünnep keretén belül valósul meg október 12-én a Zeneakadémián. A friss, 21. századi szemléletmóddal alkotó csapat két tagját, Bella Mátét és Virágh András Gábort kérdeztük a részletekről. Szerző: Tuska Borbála, Papageno 2022 Szeptember 28.

– Hogyan alakult meg a Studio 5 Kortárs Zenei Műhely?

Bella Máté: Kutrik Bence keresett meg 2017-ben azzal, hogy szeretne egy kortárs zenei koncertet olyan zeneszerzőkkel, akikkel egyébként is jó barátságot ápol. Azt gondoltuk, hogy ha öt szerző műveiből állítunk össze egy műsort, az az elejétől a végéig friss és érdekes tud lenni a közönség számára.

Virágh András Gábor: A projekt aztán egyre inkább kezdte kinőni magát, Máténak köszönhetően lett saját nevünk, és a sajtózással is foglalkozni kezdtünk.

– Mi köti össze a csoport tagjait?

BM: A Studio 5-ben olyan alkotók vesznek részt, akik nagyon különböző módon gondolkodnak a világról, de vannak olyan alapvetések, amelyekben egyetértenek. Mentesek vagyunk a stiláris előítéletektől és számos zenei hatást szívesen integrálunk műveinkbe. Az is jellemző ránk, hogy mindig egy adott téma köré szerveződik a koncertünk, amely a darabok kontinuitását is meghatározza.

– A soron következő koncert Liszt Ferenc művei köré épül. Miből indultatok ki a műsor összeállításakor?

VAG: Úgy szólt a felkérés a Müpa részéről, hogy találjunk ki egy Liszt művészetére reflektáló koncepciót, amelyben az eredeti Liszt-művek mellett ősbemutatók is szerepelnek. Ebből kiindulva a szerző öt különböző életszakából választottunk ki egy-egy darabot, amelyre a mi újonnan írt műveink fognak reflektálni. A korai évekbe tartozó Az ébredő gyermek himnusza mellé például Máté írt darabot Judas címmel, a koncertet lezáró 6. Paganini-etűdhöz pedig az én Spectre című művem fűz majd kommentet.

BM: A komponálás tekintetében nagyon távoli asszociációs teret határoztunk meg, nem szerettük volna, hogy pusztán zenei kapcsolat legyen a régi és az új művek között. Ezenkívül az is fontos szempont volt, hogy fiatal zongoraművészeket foglalkoztassunk a koncerten.

– Milyen gondolatok mentén születtek meg az új művek?

BM: Az ébredő gyermek himnusza a Költői és vallásos harmóniák zongorasorozat része, amelyből később Liszt egy istendicsőítő kórusváltozatot is írt, Alphonse de Lamartine szövegére. Engem az inspirált ennél a darabnál, hogy a pusztán zenei és vallásos természetű dolgok között milyen átjárási lehetőségek vannak a művészetben. 

VAG: A Spectre magyarul lidércet, kísértetet jelent. Abból indultam ki, hogy egy kísértetnek többféle arca lehet: tündéri, kísérteties és ijesztő, hátborzongató is. Mivel a szélsőségesség Lisztnél és a Studio 5 darabjaiban is jelen van, ezért én is arra törekedtem, hogy egyszerre ábrázoljam ezeket a rendkívül különböző, jelen esetben mitológiai karaktereket. Illetve azt is figyelembe vettem, hogy a Spectre lesz a koncert záródarabja.

– Tudtátok előre, hogy ki fogja eljátszani a műveteket?

VAG: Igen, előbb felkértük az előadókat, és csak utána kezdtük el komponálni a darabokat. Kértünk tőlük egy listát azokról a Liszt-művekről, amelyeket ők már korábban játszottak. A rengeteg javaslatból végül úgy választottunk ki öt darabot, hogy legyen egy zenei íve a koncertnek.

BM: Ez a folyamat nagyon jól példázza a Studio 5 működését, vagyis azt, hogy mit is jelent a mi 21. századi, projektalapú szemléletünk. Olyan műveket komponálunk, amivel egy adott téma köré fel tudjuk építeni a koncertünket. Amikor egy ilyen irányba elindulunk, nagyon sok szempont jelenik meg. A mostani koncertnél például az, hogy milyen Liszt-műveket ismernek az előadók, miben tudják megmutatni az erényeiket. Óriási Liszt-csokrokat kaptunk, de ez jót is tett: így mindenki meg tudta találni azt a darabot, ami számára valamilyen szempontból érdekes vagy inspiráló. Szép lassan összeállt a sorrend, a tematika Liszt életútjához kapcsolódva. Ez a fajta szemléletmód különösen fontos a Covid utáni időszakban, amikor a közönséget vissza kell csalogatni a koncerttermekbe.

– A koncertnek lesz egy narrátora is. Milyen szerep jut neki?

BM: Molnár Szabolcs zenetörténész fogja segíteni a közönséget a megértésben, ő tárja majd fel a kapcsolatot a Liszt-művek és az új kompozíciók között. Ehhez előzetesen elküldtük neki, hogy mi hogyan gondolkodtunk az egyes Liszt-művekről, mi volt különösen érdekes nekünk.

– Mit jelent számotokra Liszt örökségéhez kapcsolódni?

BM: Azt gondolom, hogy magyar zeneszerzőként egyébként is óriások vállán állunk. Ez egy adottság, hogy olyan fantasztikus szerzők szellemi öröksége vesz bennünket körül, mint Liszt, Bartók, Kodály vagy Ligeti, és a sort még lehetne folytatni. A koncerten jól ki fog rajzolódni, hogy a Liszt-művekhez a Studio 5 tagjai teljesen különböző módon viszonyultak. Ez annak a projektszemléletnek köszönhető, amelyet az imént említettem.

VAG: Arról nem is beszélve, hogy Liszt komplex szerző volt, aki nemcsak továbbgondolta az elődeit, hanem olyan irányba fordította a zenét, amellyel az egész 20. századot megelőlegezte. Még önmagán is túl tudott lépni, és úgy változtatta meg a zenét, hogy utána már soha nem lett olyan, mint előtte. Sőt, az idős Liszt sokkal merészebb volt, mint a fiatal Bartók, és ez hallatlanul inspiráló tud lenni egy zeneszerző számára.

BM: Azt se felejtsük el, hogy Liszt korának popsztárja volt, koncertező művészként járta Európát. Előadóként és alkotóként is élő kapcsolatot alakított ki a közönséggel, nem az asztalfióknak, hanem a pódiumra komponálta műveit, ennek minden erényével. 

– Ti milyen visszajelzéseket szoktatok kapni a közönségtől?

VAG: Az ismeretségi körömben azt tapasztalom, hogy akik nem zenészek, gyakran kérdezik, hogy mikor lesz a Studio 5 koncertje. Szerintem ez annak is köszönhető, hogy a koncertjeinknek mindig van egy íve, amihez hozzátartozik a jó cím is. Most a Liszt másképp címet választottuk, de korábban volt például 8 másodperc, Aki szépen tubáskodik vagy Táncjáték is. Arra törekszünk, hogy ezek ne csak a hozzáértők fejében maradjanak meg, hanem a közönség szélesebb rétegeiben is. És szívből remélem, hogy a kortárs zenébe vetett hitvallásunk továbbra is meg tudja szólítani az új zene iránt érdeklődő hallgatóságot.

További információk a Liszt Ünnep programjairól tematikus blogban, ide kattintva érhetők el.

A Macskadémont a szórakozni akaró nyári közönség számára elsősorban az előadók teljesítménye teszi élvezetessé. Meg persze a színvonalas, de populáris, kitűnő zene, melyet Bella Máté jegyez. Ő nem haknizni kirándult a szórakoztató zenés színházba, hanem a kortárs komolyzene mellett tud alkalmazott könnyűzenét is komponálni (szakértelemmel, tudással, illő alázattal). Kutszegi Csaba kritikája 2022. július 8.     

A Macskadémont elsősorban az előadók teljesítménye teszi élvezetessé a szórakozni akaró nyári közönség számára…Önfeledten szórakoznom kéne, de az előadás első félórájában inkább azon töprengek, miért gondoltuk hajdanán (sokan) azt, hogy a jó színház megváltoztatja az életet, holott ma már napnál világosabb: az élet változtatja meg a színházat.Ez (még) nem kritika a látottakkal szemben, mert lehet, a fenti kis nyáresti gondolatmenet pusztán annak bizonyítéka, hogy valami hiba van a(z én) készülékemben (pl.: még akkor is gondolkodom, amikor a fenekemen nyugodtan ülve, csak szórakoznom kéne); illetve nincs itt semmi gond, mert általában a saját gondolataim engem tkp. nagyon jól elszórakoztatnak.

Nos, keserédesen jól szórakozva, azon gondolkodom az előadás elején, hogy emlékeim szerint nem oly régen még a tipikus szabadtéri szórakoztató nyári esteken is a színházcsinálók arra törekedtek, hogy a kellemességbe némi (legalább lájtos) üzenetet is csempésszenek, pl. valami bölcs derűt, ne adj isten, egy kis óvatos tanulságot. Nem ritkán a habot is megkaptuk a tortára: az előadás végére rájöttünk, hogy amikor a látott, kissé ütődött, csalfa vagy tán csak gyarló hülyéken röhögünk, igazából saját magunkat röhögjük ki (és ezért éreztük úgy, hogy kicsit máris megváltoztunk – és velünk együtt a világ is).

Karafiáth Orsolya / Fotók: Éder Vera / A fotók forrása a Szentendrei Teátrum fb-oldala

Ezzel szemben a Macskadémonnak már a hírverése, aztán később az előadás kezdete is azt sugallja, hogy itt az alkotók pedáns igyekezettel az élet (értsd: a közönség) igényeit igyekszenek kielégíteni (ami önmagában nem lenne baj, hisz szórakoztató műfajról beszélünk), de valahogy fájón kritikátlanul, szolgai módon, eszmétlenül teszik ezt, és ezért sajnos, engem már nehezen tudnak belevonni a játékba (később azért szerencsésen változik a helyzet).

Hogy Karafiáth Orsolya ismert, valamennyire még divatos (indulásakor kortárs-alternatív költő) miért ír nyáresti szórakoztató színdarabot, erről még lehetne egy kisebbfajta, értelmes-tartalmas művészetszociológiai tanulmányt írni, de arra már igazán nehéz magyarázatot találni, hogy a költő miért jelenik meg rendszeresen a színpadon a saját jeleneteit narrálni. Az illetékesek nyilván azt gondolták, hogy a – hol dizőzös dívaszerű, hol mai, önironikusan lúzercsajszerű – költő-celeb megjelenései közönségrétegeket fognak bevonzani a színházba, és ha ez tényleg így lesz, akkor már minden oké is. Nem számít az sem, hogy Karafiáth színpadi jelenléte az előadás szereplőgárdájában kábé olyan művészi értéket képvisel, mintha én két világhírű tenor mellé harmadikként kiállnék a Veronai Arénába Nessun dormát énekelni. De erről nem tehet. Nem színpadi ember, nem tanult játszani, gesztikulálni, poénokat eladni. Márpedig ezeknek az eszközöknek a használatát még az erre született tehetségeknek is meg kell tanulniuk, mert – még ha ez meg is lep egyeseket – a színjátszás szakma (is), mely tanulható.

Nem csak a költő szerző színpadra tuszkolásából következtetek arra, hogy itt előre megfontolt szándékból mindent színpadra ömlesztenek, ami csak egy pillanatra is tetszhet a publikumnak, a darab szerkezete, nyelvezete is ezt támasztja alá. Nem fordulatokkal teli, feszes cselekményt drukkolhatunk végig (ami nem lenne hátránya egy szórakoztató estnek), hanem egy bizarr helyen (egy rémségek piciny házában) szándékosan bizarra komponált jelenetek követik egymást (szerkezetileg úgy, mintha egy novellafüzér vagy egy verseskötet volna), amelyekben szándékosan bizarra rajzolt alakok igyekeznek emelni jelenetről jelenetre – több-kevesebb sikerrel – az érdekesség szintjét. A darab nyelvezetében is egymást követik az ügyes nyelvi lelemények és az arcpirítóan gyenge, elcsépelt beszólások, mintha csak az volna a lényeg, hogy mindegyik az ezt vagy azt igénylő nézőnek bejöjjön.

Szemenyei János és Mester Viktória

Meggyőződésem szerint az élet változtatta ilyenné az elmúlt egy-két évtizedben a hozzáállást a színházi alkotáshoz: a lényeg már csak az, mennyi nézőt tudak bevonzani az előadásra. Teljesen mindegy, hogy a produktum milyen színvonalat képvisel (ez az élet igazsága télen is, nyáron is, kőszínházban és függetlenek befogadóhelyein is), csak a számok számítanak.

De vannak jó híreim is. A színvonalas színészi játék még mindig alkalmas eszköz a közönség becsábítására! És az élelmes színházcsinálók ezt is tudják, és e lehetőséget bolondok lennének kihagyni a pakliból. A Macskadémon színész szereplői is parádésan játszanak, még azok is, akiknek íróilag csak félig-meddig sikerült kibontani a darabban a karakterét. Az előadás másik elismerésre méltó alkotóeleme a zene, beleértve az éneklés színvonalát, amit nem is lehet a színjátszástól elkülönülten szemlélni.                      

Szemenyei Jánosról régóta lehet tudni, hogy amellett, hogy remek színész, ha bármilyen kapcsolatba kerül zenével, abból csak jó sül ki. Parádésan játssza-énekli a Macskadémon címszerepét is, a különböző karakterek közti ki-beugrálást könnyedén és élvezettel – fénysebességgel – abszolválja. Az Orsi szerepét megformáló Mester Viktóriáról eddig csak azt tudtam, hogy minden stílusban kitűnően énekel (csak megemlítem: nemcsak ún. könnyűműfajokban, hanem rangos operákban rangos operaszerepeket is), de olyat még nem láttam, hogy operaénekes ilyen szakértelemmel, kedves közvetlenséggel, karakteresen, de könnyed eleganciával ilyen színvonalas színészi alakítást is nyújtson. Szintén nagyon jó választásnak bizonyult Nádasy Erika Bori néni szerepére. A sok színházi műfajban sokat tapasztalt, a szakma csínját-bínját ismerő színésznő színpadi jelenlétben, játékban, énekben színfoltja a produkciónak.

Mertz Tibor és Nádasy Erika

Mertz Tibor is Máté bácsiként sokoldalú tudással sokadszorra bizonyítja, hogy bármilyen szövegből bármilyen játékmóddal érdekes karaktert tud felépíteni, nehéz elképzelni olyan szerepet, amelyet ne oldana meg nagyszerűen. Mátyássy Bence is számtalanszor bizonyított már kitűnő előadásokban, éneke és játéka sohasem fals, kár, hogy Andrásként kb. csak az előadás felében van színen.

A többi szereplővel is gyakran előfordul, hogy szöveg és akció nélkül elég hosszú ideig „csak úgy” színem kell lenniük. Az egész más színházi területről érkezett, másfajta ízlést képviselő táncos-koreográfus Gergye Krisztián rendezőként olyankor igyekezett segítségükre: meg-megmozgatta őket, megpróbált különös, extravágáns testtartásokat kitalálni nekik.

Az est legnagyobb tanulsága számomra az, hogy az a színházcsináló fektet be jól, aki azt nézi, ki milyen teljesítményre képes, és nem azt találgatja, hogy vajon miért vált jegyet, és mit eszik meg szívesen a néző. Jó minőséget kell feltálalni minden alkotórészben, ahhoz jó darab is kell, jó jelenetekkel, jó mondatokkal. A Macskadémont a szórakozni akaró nyári közönség számára elsősorban az előadók teljesítménye teszi élvezetessé (kíváncsi vagyok, az évadban hány előadást él meg majd a Pinceszínházban). Meg persze a színvonalas, de populáris, kitűnő zene, melyet Bella Máté jegyez. Ő nem haknizni kirándult a szórakoztató zenés színházba, hanem a kortárs komolyzene mellett tud alkalmazott könnyűzenét is komponálni (szakértelemmel, tudással, illő alázattal).          

Macskadémon (Pinceszínház – Gergye Krisztián Társulat – Szentendrei Teátrum) Szereplők: Karafiáth Orsolya, Szemenyei János, Mester Viktória, Mátyássy Bence, Nádasy Erika, Mertz Tibor. Díszlet: Zöldy Z Gergely. Jelmez: Béres Mónika. Zenei vezető: Mihalics János. Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes. Rendező: Gergye Krisztián.

When I was a professional singer in New York City I had always dreamed that the perfect place to have small impromptu concerts was in an art gallery. I thought: why not have beautiful things to see on the walls, while you hear beautiful music? I also thought: wouldn’t this increase interest in the art just as much as give musicians more places to perform? A win-win. Alexandra Ivanoff 2022. május 3.

Péter Szűcs performing Máté Bella’s “Monochronic” photo: Lenke Magyary

My dream came true when I found a gallery in Soho to rent for an evening. The art on the walls was by a French painter, so I and my musical colleague, a harpsichordist, rented 18th century costumes and wigs, and we wheeled in his harpsichord and candelabra to put on top. Et voilá, we performed French baroque music for a lovely audience that was delighted to have such a thing in the middle of downtown Manhattan’s art district. Et voilá, the concept has come to Budapest! Várfok Galéria’s exhibit of 22 wildly colorful acrylic paintings in “Oxygen” by the well-known artist János Szirtes, featured a chamber concert that accompanied the art — in an unusual way. 

Várfok’s director, Krisztina Kovács, explains how it happened: “In these past years we made several music related projects at the Gallery and [composer] Máté Bella and I had already planned to do a completely contemporary music and visual art project one day, because he knew about me – that I believe terribly in the meeting of the arts.” Bella and his group, Studio5, a consortium of five composers, applied for support from the National Cultural Fund, and Kovács conferred with Szirtes, who had worked in similar projects in the past with composer Tibor Szemző. To prepare, Szirtes “gave the composers a very serious insight into his art … It was important that they could feel and understand his [work], to create something organic.” So, the project “Soundscape” with five excellent musicians, was launched at Várfok Gallery on 30 April.

To accompany Szirtes’ “Sunshine,” Bella wrote “Monochronic” for solo bass clarinet, which was brilliantly performed by Péter Szűcs. He treated the score as if he were freely improvising – daubing the canvas with yellow, red, and white streaks – with a long series of fast staccatos that matched the painting’s densely detailed background texture. Larger muscular musical gestures suggested the fierce energy that painted the two huge black rods that dominate the center of the canvas. Bella’s virtuoso solo piece, which also used tongue effects and screeches, is high-octane and gorgeously matched the vividness of Szirtes’ painting.

Bence Kutrik chose the painting “Bright Future” and wrote “Crepusculum” for solo guitar, which was deftly performed by András Csáki. The score tells a short tale of the loneliness of a single tree embattled by storms and watching the world disintegrate around it. The piece is well-crafted for the instrument, using chopping, dissonant chord clusters amidst waves of strumming, balanced against minimalistic, forlorn minor mode moments that capture the tree’s isolation and frustration in its chaotic environment.

“Bud Burst” was the painting that inspired Roland Szentpáli to write “The Breeze of Spring” for solo soprano saxophone. Skillfully performed by Bence Szepesi, the score imitated the wind as it first slowly passed through the mouthpiece of the instrument, then developed into a stronger, singing breeze that couched a well-known children’s song. The mood is made bright and shiny with key slaps, overtones, and bubbling effects that suggest the green shoots are enjoying their new life in the soil surrounded by the warm zephyrs of spring.

Eszter Agárdi was the impressive cellist performing Gábor András Virágh’s “Parallels,” inspired by Szirtes’ “Small Buddha.” The painting’s two bright red and black boomerang-shaped figures in the center practically bounce off the canvas with athletic energy, which Virágh exploited in a vigorous etude full of balletic arabesques and giant leaps. Agárdi’s potent execution of the musical equivalent of all that, plus arduous arpeggios and trills to thrill the viewer/listener, was dispatched with free and spontaneous showmanship. The painting itself is quite the nexus of neurons, bursting with visual nuclear power.

For his “In the Valley,” composer D. Balázs Kecskés constructed a mini-song cycle for soprano and cello, performed by Viola Turnay and Agárdi. To create the atmosphere in Szirtes’ “Time Stops,” Kecskés created an alternative way of writing vocal music. The use of many mono-syllabic words (in poems by János Lackfi) has the singer organically employing staccatos, chromatic slides, and single vowels experimenting with intervals throughout. As a contrast, the cello’s role is the more lyrical one, possibly inhabiting the luminescent blue tube that winds around, unbroken, in the painting. 

The four mini-songs (titled “To hurt,” “Hardship,” “The past,” and “In the Valley”) are little gems of pointillistic sounds and quick clauses. Kecskés’ spare musical vocabulary here, much like Carl Orff’s style, is stunning in its ability to use silence as an energy element and carefully chosen vocalisms to convey deep drama. The haunting quality throughout this unusual vocalise was a lovely bonus from Turnay’s distinctive tonal allure.

I hope the Várfok Galéria will be able to make this blessed marriage of art and music a regular event. A harpsichord concert would sound wonderful in the gallery’s acoustically vibrant showroom:)

The exhibition “Oxygen” is open through May 28, 2022, and can be visited free of charge at the Várfok Gallery from Tuesday to Saturday from 11 a.m. to 6 p.m. 1012 Budapest, Várfok u. 11; +36305622772

Bella Máté A tavasz ébredése című operájának bővített változata április 5-én látható a Zeneakadémián, a Berlini Művészeti Egyetem növendékeinek előadásában. Eredetileg is operavizsgának készült Bella Máté A tavasz ébredése című darabja, 2012-ben a Magyar Állami Operaházban mutatták be, a Zeneakadémia akkori operaszakos hallgatóinak közreműködésével. (Fidelio ajánló 2022. 04. 01.)

Frank Wedekind gyermektragédiája, mely a társadalomba épp belépni próbáló, de a felnőttek prüdériája miatt a problémáikkal magukra maradó tizenéves fiatalokat állít a középpontba, a maga korában botrányosnak számított, és az erőszak, a tinédzserterhesség vagy az öngyilkosság ma sem olyan téma, amiről könnyű beszélni. A darabból Almási-Tóth András írt librettót, és az ő poétikus, ám a lényeget el nem leplező rendezésében mutatták be az operát, amely szép karriert futott be, plána kortárs viszonylatban. Először a CAFe Budapest Fesztiválon játszották újra, majd a Magyar Állami Operaház Magyar Évadában is színre került, ekkor ráadásul lemezfelvétel is készült belőle.

Az 1985-ös születésű Bella Máté ebben a zeneszerzőként még egyértelműen fiatalnak számító életkorban is jelentős sikereket tudhat maga mögött. A fiatal komponista Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett, 2011-ben szerzett diplomát, 2018-ban pedig a doktori képzést is sikeresen befejezte. 2019 óta az egyetem adjunktusa. Számos díja és versenyeredménye mellett a közönség nagyszámú színpadi művéről is ismerheti, ő készítette Monteverdi Poppea megkoronázása című operájának átdolgozását a Magyar Állami Operaház számára, de prózai színházaknak is rendszeresen komponál kísérőzenéket. A könnyebb műfaj sem áll távol tőle, írt már musicalt és popdalokat is.

A Berlini Művészeti Egyetem nem először választja kortárs magyar alkotó darabját év végi vizsgaelőadása számára. 2019-ben Eötvös Péter Angyalok Amerikában című operájával vizsgáztak a növendékek, ez a produkció vissza is nézhető az egyetem honlapján. Bella Máté művét a tavalyi évad végén mutatták be, egy időben egy másik magyar operával, Vajda Gergely Georgia Bottoms – Vígopera a modern Délről című darabjával (az előadásokat online is megtekinthette a közönség). Bár az opera eredeti változata a tömörítés ellenére is remekül megőrizte a dráma dinamikáját, a németországi bemutatóra a szerző kibővítette azt, a magyar nyelvű szövegkönyvet pedig Errico Fresis (a jelen előadás karmestere) és Füzi Nóra fordította németre.

Ha azt mondjuk, Mostantól, valószínűleg nincs ma Magyarországon olyan ember, akinek ne jutna eszébe az utóbbi évek legsikeresebb magyar dala, Rácz Gergő és Orsovai Reni megcsalásról és megbocsátásról szóló slágere. Új sorozatunk, a Dallamtapadás első részében a szerzőket kérdeztük a dal készítésének körülményeiről, és arról, vajon mitől lesz sláger a sláger. (Reiber Gabriella írása) 

A Mostantól amellett, hogy a YouTube-on magyar viszonylatban egészen elképesztő, 38 millió feletti megtekintéssel büszkélkedhet, és a magyar rádiós toplista történetének rekordere, olyan szakmai díjakat is bezsebelt, mint a Fonogram-díj, a Petőfi Zenei Díj és A Dal 2020 fődíja. A dal zenéjét Bella Máté és Rácz Gergő, szövegét pedig Hujber Szabolcs és Rácz Gergő írta. A szerzők most a Díványnak mesélnek a dal születésének történetéről.

„Jómagam a klasszikus komolyzene közegéből jövök, ami alapvetően határozza meg azt az attitűdöt, ahogy egy popzenei dalt megkomponálok” – kezdi Bella Máté zeneszerző. „Számomra fontos, hogy a zeneszerzés ne kizárólag érzésből vagy ösztönösen történjen, ami amúgy is egy bulvármegközelítés: 

HA MÉLYEBB ANALÍZISNEK VETNÉNK ALÁ AZ ÖSZTÖNBŐL MEGÍRT MŰVEKET, AKKOR RÖGTÖN KIDERÜLNE, HOGY AZOK BEIDEGZŐDÉSEK SOROZATAI,

másképpen mondva a korábban hallott és játszott zenei szövetek újraértelmezésének szintézisei. A zenei folyamatokat tehát tudatosan rendeztem el a Mostantól megkomponálásakor is, melyet először szólózongorára és énekhangra írtam meg, és ezután kezdtünk el dolgozni Rácz Gergővel a dal tartalmi megoldásain és hangszerelésén.”

Rácz Gergő szerint sok olyan fontos része van egy dalnak, amitől megmarad az emberek fejében. Ő a dal készítésének minden fázisában tevékenyen részt vett, és fontosnak tartotta, hogy minél több dolog legyen benne, ami miatt bevésődhet. „Én magam akkor éreztem azt, hogy nagyon nagyot fog szólni, amikor hosszú agyalás után rájöttem,

HOGYAN LEHETNE EGY VÉGLETEKIG KIÉLEZETT DRÁMAI HELYZETET BELEVINNI A DALBA,

ami komolyan érintetté teszi a hallgatót és engem is, és amitől túlmutat egy átlagos szerelmes számon” – meséli Gergő.

A zene vagy a szöveg számít?

Hujber Szabolcs dalszövegíró azt tapasztalja, hogy sokan a dal zenei összetevőinek elsődlegességét hangsúlyozzák a zenehallgatás, a slágerré válás vagy akár a dallamtapadás kapcsán.

„TÉNY, HOGY A ZENE AZ, AMI EGY DALHOZ ODAVONZ, DE A SZÖVEG TART OTT MINKET, ÁLTALA VÁLIK TARTÓSSÁ AZ ÉLMÉNY”

– mondja Szabolcs. „És azt se feledjük, hogy a nyelvnek önmagában is van zeneisége, vagyis a zenei élményhez a szöveg is hozzájárul a szavak ritmusa, hangzása, a rímek és az ismétlődések révén.”

Szabolcs szerint sokszor a cím idézi fel a dalt, vagy egy kulcsszó, bemondás. „A Mostantól esetében ez a kettő egybeesik, ami ráadásul egy gyakori társalgási fordulat. Nem véletlen, hogy amikor Rácz Gergő elküldte nekem a demófelvételt, ahol még kamuangol szöveggel énekel, a refrén első szavára ez a szó jutott eszembe, és rögtön el tudtam képzelni, ahogy csordavokálban éneklik a tömegek koncerteken vagy bulikban” – idézi fel a szövegíró.

„Amikor eszembe jutott, hogy a megcsalásról szóljon, és ebben a pillanatban történjen a lebukás, akkor rájöttem, hogy ha a „mostantól” szót a lebukás után énekeljük, egy egész más jelentése lesz a szónak, mint ami korábban volt” – folytatja Gergő. „Ezzel egy nagyon izgalmas és részemről személyes történetté is vált. Közben eszembe jutott, hogy duett legyen, így elkezdtünk egy új értelmezésen dolgozni. Nagyon fontos volt, hogy minden érzelmi hatás megtörténjen az adott pillanatban, és

ENNEK A HÁROM ÉS FÉL PERCNEK LEGYEN EGY DINAMIKUS ÍVE, AMIBEN NINCS MELLÉBESZÉLÉS, ÉS FELESLEGES IDŐHÚZÁS, VAGY BÁRMI OLYAN, AMI KIZÖKKENTHETI A HALLGATÓT ABBÓL A DRÁMAI HELYZETBŐL, AHOL ÉPPEN A DAL TART.

Egy-egy fontos dramaturgiai pontnál, amikor úgy éreztem, olyan ötletem van, ami még jobban kifejezi az adott érzelmet, vagy kirázott a hideg, vagy elsírtam magam. Azt gondoltam, hogy ha a hallgató is azt érzi, amit én, akkor ahogy vége van a dalnak, vissza fogja tenni az elejére.”

„Egyébként a dal slágerré válása után kénytelen voltam a »mostantól« helyett az »innentől« szót használni a személyes beszélgetéseimben, mert nem tudtam a dallam felidéződése nélkül kimondani, és ez kizökkentett az aktuális beszélgetésből” – meséli nevetve Szabolcs. Hozzáteszi, 

A DALLAMTAPADÁS ESETÉBEN FONTOS TÉNYEZŐ A SZÖVEG EGYSZERŰSÉGE, EZÉRT NAGYOBB ESÉLLYEL „AKADNAK BE” A REFRÉNEK,

de egy jól eltalált, szemléletes kép is képes tartósan megragadni bennünk.

„Sok-sok finomításon mentünk keresztül, mire eljutottunk oda, hogy teljes egészében megszületett az a kiélezett helyzet, ami egy ilyen szituációban valóban történik. Jó érzés, hogy ebben partner volt Szabi” – fogalmaz Gergő. Hozzáteszi, Bella Mátéval már több projektet csináltak korábban együtt, és felőle is jó érzés volt az, hogy ha valamin változtatott, akkor nyitott volt a módosításra is. „Például a Máté által átküldött első zongorás változatban a hook egy másik forma volt eredetileg, de a dalban elhangzott egy dallam, amit kiemeltem, hogy szerintem többször előfordulhatna, mert szerintem jobban berántaná a hallgatót. Erre Máté visszaírta, hogy »hú, Gergő, ez tök jó, meg van oldva a hook«.”

Na, de mi az a hook?

„A MOSTANTÓL EGY NÉGY HANGBÓL ÁLLÓ ZENEI TÉMA KÖRÉ ÖSSZPONTOSUL, MELYET BÁTRAN HÍVHATUNK HOOKNAK, AZAZ HOROGSZERŰEN BEAKADÓ MOTÍVUMNAK: EZT HALLJUK A DAL ELEJÉN IS, KÜLÖNBÖZŐ DALLAMVARIÁNSOKBAN”

 – magyarázza Máté. Hozzáteszi, hogy a dallam ritmikája talán még ennél is meghatározóbb, mivel a verzékben egy állandó ionicus a minore verslábat, majd a refrénben rengeteg anapesztus ritmikát hallunk. „A harmóniai váz egy egyszerű, pár akkordos mixtúrából áll, mivel az a tapasztalatom, hogy a közönségnek fontos, hogy komfortosan érezze magát, és a dallam ritmikája mellett a harmóniák egyértelműen másodlagosak. Összességében mégis ezek együtt segítik a hallgatót a dal formai értelmezésében, még akkor is, ha ez benne elsőre nem tudatosul” – meséli Máté.

Az Ensemble InterContemporain és a Magyar Állami Operaház után meglepő helyről érkezett az Erkel és Bartók–Pásztory-díjas Bella Máté egyik legújabb megrendelése.

Nagyjából egy évvel ezelőtt meglehetősen szokatlan e-mail érkezett Bella Máté menedzseréhez. A feladó Kustos Lajos elismert építész volt, aki azzal a megkereséssel fordult a szerzőhöz, hogy lánya esküvője alkalmából egy új, kortárs zeneművet szeretne megrendelni, hogy azt adja majd ajándékba a friss házasoknak. Egy ilyen felkérés Haydn korában talán természetes lett volna, de manapság rendkívülinek számít.

Bella Máté így emlékszik vissza a különleges felkérésre: „amikor a menedzserem, Meczner Vera felhívott, rendkívül meglepett voltam, mivel ez a megkeresés a korábbi megrendeléseimtől teljesen eltért. Kustos Lajossal telefonon egyeztettem, aki egyrészt teljes szerzői szabadságról biztosított, másrészt kiderült számomra, hogy nemcsak egy darab megírására kért fel, hanem szerette volna, ha stúdiófelvétel és vizuális anyag is létrejön a zenei anyag mellé. Végül egy csellót, fagottot és zongorát foglalkoztató trióban állapodtunk meg, amelyhez Bella Márton készített motion design videót. A zene és a videó harmóniájából született meg A  csillagos ég alatt c. alkotás, melyet végül megkapott ajándékba az ifjú pár.”

A 21. században az új kompozíciók a legtöbb esetben intézményesített úton születnek meg. A koncerttermek, fesztiválok és zenekarok megrendelései mögött összetett szempontrendszer húzódik meg. De vajon mik a motivációi és elvárásai egy ilyen speciális helyzetben a megrendelőnek.

Ahogy Kustos Lajos fogalmazott, „Bella Máté annyiban volt ismert számomra, hogy zenét kedvelő emberként hallottam a rádióban néhány művét, és olvastam néhány cikket az ifjú generációról, köztük Mátéról. Amikor meghallgattam közzétett műveit rögtön tudtam, kit keresek. Szeretem az őszinte tudás iránti vágyat, a határok nélküli valóságot, és csodálom az embert, aki megfejteni igyekszik a világ végességét.”

Vajon beszélhetünk-e ma modern kori mecenatúráról? Olyanról, amely a korábbi korszakokban jelentős felhajtó erővel bírt? Erre Meczner Verának a következő a válasza: „Kustos Lajos megkeresése, különös tekintettel a pandémia időszaka alatt azért volt fontos, mert hét embernek jelentett bevételi forrást az előadó-művészeti szférában. Egy ilyen típusú megrendelés rendkívül pozitív példája annak, hogy nem csak az állam lehet a kultúra finanszírozója, hanem a magánszektor is. Bízom benne, hogy az értékteremtés, valamint a művészek ilyen típusú anyagi támogatása a civil szektor tagjai számára is vonzó lehet.”

Sokakban talán fel sem merül, hogy mennyivel izgalmasabb és kreatívabb egy ilyen esküvői ajándék, mint a megszokottak. A meglepetés pozitív fogadtatásra talált, a dedikált kottát és a pendrive-ot, melyen a videó- és hangzóanyag is rajta volt, a pár valóban egy csillagos éjszaka alkalmával bontotta ki a Balaton partján.

A projektben részt vettek:

Bella Máté (zeneszerző), Agárdi Eszter (cselló), Simonics Viktória (fagott), Szőcs Henrik (zongora), Bobák Bence (Pannónia Stúdió – hangmérnök), Bella Márton (Motion Design), Meczner Vera (Gradus Művészügynökség – projektmenedzser)

Seit einigen Jahren schon bereichern die sommerlichen Musiktheater-Aufführungen der Universität der Künste nicht nur das beginnende Opern-Sommerloch sondern bedeuten auch eine echte inhaltliche Bereicherung des Spielplanangebots zu jenem der drei Berliner Opernhäuser. Der rührige Opernmeister Errico Fresis hat dabei bereits eine ganze Reihe spannender Opernpartituren teils neu ins Bewusstsein gerückt, teils zum ersten Mal vorgestellt. In diesem Jahr gab es gleich zwei Premieren, die in unterschiedlichen Besetzungen an zwei aufeinanderfolgenden Tagen ihre deutsche Erstaufführung erlebten. 

04.07.2021 - Von Peter P. Pachl

„Georgia Bottoms“

In Gregory Vajdas Oper mit dem doppeldeutigen Titel „Georgia Bottoms“, nach dem gleichnamigen Roman von Mark Childress, geht es um eine junge Frau in Six Points, die mit allen Honoratioren der Kleinstadt sexuelle Verhältnisse hat. Sie ermöglichen ihr das wirtschaftliche Überleben, aber ihr farbiges Mischlingsbaby musste sie in eine andere Kleinstadt verfrachten. Der Sohn Nathan taucht dann als 19-Jähriger plötzlich bei ihr auf – und bringt Georgia dazu, alle Doppelbödigkeiten aufzugeben, sich und die Würdenträger in der Baptistengemeinde zu outen und Six Points zu verlassen.

„Betont“, das Label der UDK der Fakultät Musik, weist zu Beginn des Live Streamings per Texteinblendung darauf hin, dass diese Produktionen unter Corona-Bedingungen entstanden sind. Deutlich erschwert wurden auch die Bedingungen des Dirigenten: um enormen Aufwand an speziellen Desinfektionsgeräten zu vermeiden, wurde auf Microports verzichtet, und die Balance zwischen Orchester und den mit Mikros im Raum eingefangenen Gesangsstimmen blieb allein der Tonabteilung überlassen.

Und auch die Regie hatte es – gerade bei Opern um diverse intensive zwischenmenschliche Beziehungen – nicht einfach, zumal die Solist*innen beim Singen einen Abstand von 6 (!) Metern einzuhalten hatten.

Der vordere Teil des Auditoriums ist nicht mit Besucher*innen besetzt, sondern die dort positionierten einzelnen Stühle bilden den Kirchenraum der Baptistengemeinde. Der Orchestergraben ist partiell mit Podesten hochgebockt und dient ebenso als Spielfläche für die zehn Sängerdarsteller*innen, wie das Proszenium und der vordere Bühnenraum, während das Orchester, diesmal das ensemble unitedberlin, auf der Mitte der Bühne positioniert ist. Darüber leuchten drei große, abstrakte Kirchenfenster und werfen farbige Reflexe auf die Spielfläche (Bühne: Paula Meuthen und Madalena Wallenstein de Castro). Originell sind die auf die Vorderseiten weißer Überzieher aufgemalten Kostüme von Vera Holthaus. Die Klänge von Gregory Vajdas Partitur sind geschichtet, situationsbedingt mit Glocken beginnend und atmosphärisch mit gezupften Instrumenten fortführend, gut ausgewogen, mit U-Musik-Einsprengseln und tonal endend, wenn auch unter Aussparung eines Schlussakkordes. Besonders eindrucksvoll gelingt unter der beherzten musikalischen Leitung von Errico Fresis ein Zwischenspiel des Orchesters. Musikalisch im Gedächtnis bleibt ein sonderbares Abendlied, das Duett der Liebhaber Georgias sowie ein ungewöhnliches Brief-Duett in der Tradition dieser Form seit Mozarts „Figaro“: Georgia liest den Brief ihres jüngsten Lovers, des neuen Priesters, den dieser unter ihrem Kopfkissen zurückgelassen hat, während er selbst den von ihm geschriebenen Text singend vorträgt.

Regisseurin Isabel Hindersin hat die Handlung am 11. September 2001 angesiedelt, mit jenen bekannten Bildern vom World Trade Center auf einem TV-Apparat, den die greise Mutter Georgias verfolgt; und Georgia kommentiert, „Mama, this is not a movie, this is real live!“ Die Mutter (Natalie Jurk) bewegt sich im Rollstuhl; nur einmal sieht man sie mit dem Klavierauszug in der Gasse stehend, um einen Schrei zu produzieren (V-Effekt oder ein Versehen?).

Gespielt wird häufig mit unterschiedlich großen Stoffbällen, deren Bedeutung (denn nur „einander die Bälle zuschieben“ kann wohl kaum gemeint sein) sich dem Rezensenten eben so wenig erschließen mochte, wie die auf beiden Seiten des Bühnenportals angebrachten Leuchtröhren als Strich-Abzählordnung.

Die Bürgermeisterin singt einmal, mit der Knarre in der Hand auf der Beleuchtungsbrücke, und der Politiker zeigt unter dem gemalten Überkostüm ein SM-Leder-Outfit, mit umgeschnalltem, schwarzem Phallus.

Georgias Sohn Nathan (rappend: Kento Uchiyama), der als Einziger in einem unbemalten, schicken weißen Anzug auftritt, ist jedoch – und da wird die Erzählweise bei aller political correctness doch fragwürdig – in keiner Weise als farbiger Außenseiter gekennzeichnet, auch wenn er ständig als solcher besungen und diskutiert wird.

Nachdem Georgia sich geoutet hat, fährt sie mit ihrer gedächtnisschwachen Mutter und dem Sohn im Auto nach New Orleans – hier angedeutet durch ein Steuerrad, welches die Protagonistin in den Händen hält. Dass diese Schlussszene, mit heftigem Einsatz der Windmaschine und Marimbaphon-Klängen vergleichsweise wenig überzeugend gerät, ist wohl zum Teil auch den Abstandsregeln geschuldet.

Die jungen Darsteller*innen (und die manchmal für die Darstellung der alten Herrren zu jungen Darsteller) spielen mit Engagement und singen durchaus rollengemäß, wobei insbesondere Ambar Arias in der Titelpartie mit großer Souveränität hervorsticht. Auch Antonia Schuchardt vermag als Brenda Hendrix, die ihre Stadt verlassende Bürgermeisterin, zu überzeugen, bei den Herren die beiden überzeichneten Reverends, Carlo Nevio Wilfart und Pablo Helmbold sowie der Bassist Eunsang Lee in zwei Partien.

„Frühling, Erwachen“

Was wäre das Musiktheater ohne Frank Wedekind, ohne den Dauerbrenner und der auf seinen beiden „Lulu“-Dramen basierenden Oper Alban Bergs sowie den immer wieder neuen Bearbeitungen von dessen nicht mehr vollendetem 3. Akt. Angesichts einer Vertonung von „Frühlings Erwachen“, das im anglisierten Titel das Genitiv-S zugunsten eines Kommas verloren hat, müsste der alte Theater-Witz, das Gegenteil von „Frühlings Erwachen“ sei „Spät rechts Einschlafen“, wohl zu „recht spät einschlafen“ geändert werden – aber damit täte man der musikdramatischen Spielvorlage wahrlich Unrecht.

Das Ringen von Errico Fresis und Nóra Füzi um ein deutsches Libretto, als der ins Heute verlagerten Wedekind-(Rück-)Übersetzung aus dem Ungarischen des András Almási-Tóth, wird an Diskrepanzen zwischen den Untertiteln und der tatsächlichen Wortwahl der Gesänge deutlich.

Dem identischen Produktionsteam wie bei „Georgia Bottoms“ und den teilweise auch identischen Sängerdarsteller*innen ist die zweite Produktion merklich besser gelungen. Dabei ist das Bühnenbild einfacher gehalten, mit Projektionen auf unterschiedlich große Schleier, einem Wassertuch auf dem abgesenkten Orchestergraben (inklusive Wasserprojektion auf dem Boden), später ein schematisches, metallenes Bäumchen (mit Assoziation an Beckets „Warten auf Godot“) und eine grabsteinartige Schultafel, auf welcher Wendla mit Kreide ein Kreuz, ihre Namen und ihre Labensdaten „2007-2021“ aufzeichnet, bevor die Vierzehnjährige als Folge einer hier von ihr selbst vorgenommenen Abtreibung in den Tod geht.Die drei männlichen Schülerjungen tragen Krawatten zu Shorts, die drei Mädchen am Anfang rosafarbene Kleider.

Die Qualitätssteigerung am zweiten Opernabend gelingt jedoch insbesondere dank der Partitur von Máté Bella, einer funktionalen Opernmusik, süffig und weitgehend tonal. Die Musiksprache wird zunächst von aggressivem Jugend-Drang vorangetrieben, bald untermischt mit einem Marschrhythmus des Gefüges der Umwelt. Drei Stimmen aus dem Off klingen wie summende Chöre á la Franz Schreker, und Bellas Orgasmus-Musik ertönt in bester Schreker-Tradition. Stimmungsfördernd und eindrucksvoll das Abschiedsduett des jungen, frühlingserwachten Paares, „Wind würgt die Engel“, bei dem eine Glocke lange nachklingt.

Ebenfalls besser als am Vorabend gelingt das Spiel mit den Abständen: einmal als schwule Szene von Hänschen (Pablo Helmbold), der seinem Partner nur als Schatten nahekommt: nur deren Schattenrisse auf einem Schleier in Bühnenmitte lässt sie Händchen halten, sich streicheln und küssen.

Auch die Vergewaltigung Wendlas durch Melchior als drastischem Kampf und anschließender ausgiebiger Geschlechtsverkehr vermag trotz der raumversetzten Akteure zu überzeugen.

Moritz rennt gegen die Wand (das Bühnenportal) an, und der 18 Meter hoch eingesperrte Melchior agiert auf der Beleuchterbrücke; von dort widerspricht er den Entschuldigungsversuchen seiner Mutter (Xiao Chi) gegenüber der Lehrerin, mit „Dein Sohn hat gefickt!“, und der Lehrerin attestiert er: „Die hätte ich auch mal ficken sollen, das ist ihr Problem… Nutte!“

Chunho You als Melchior ist großartig in Spiel und Stimmführung, obendrein bietet er exzellente Textverständlichkeit, so auch Kyoungloul Kim als Moritz. Lyrisch schöne Ariosi der Wendla von Marie Sofie Jacob, die sich vom aufmüpfigen Mädchen bis zur traurigen Schwangeren mit blutigen Abtreibungsfolgen entwickelt, bis sie mit blutigem Kleid ins Wasser geht und in der Versenkung verschwindet. Stärker noch als am Vorabend überzeugt diesmal Antonia Schuchardt in einer Doppelrolle als geiles Modell Ilse und als hysterische Lehrerin, die in der Oper den größeren Lehrkörper des Dramas vertritt.

Auch die Geister-Erscheinung des kopflosen Moritz, der anfangs viel von einem Märchen seiner Großmutter über eine kopflose Prinzessin und einen doppelköpfigen Prinzen räsoniert hatte, ist stimmig, wie auch der Auftritt des vermummten Herrn (Ruiling Hu), der in der Uraufführung des Dramas vom Dichter dargestellt wurde; hier springt er mit Violine quasi aus dem Orchester heraus, trennt mit seinem Violinbogen Melchior und Moritz und scheidet so den Tod vom Leben, woraufhin Moritz ebenfalls auf Nimmerwiedersehen versinkt.

Das hintere Auditorium war bei den insgesamt vier Vorstellungen den Mitgliedern der Prüfungskommission, Assistent*innen und sonstigen Mitwirkenden und Lehrenden vorbehalten; die geizten am Ende der Aufführungen mit nicht mit Beifall und Bravorufen. Dem dürften sich die Zuschauer*innen an den häuslichen PC-Bildschirmen angeschlossen haben.

Vajda Gergely és Bella Máté műveivel vizsgáznak a berlini operaszakosok

A Berlini Művészeti Egyetem operaszakos hallgatóinak vizsgaelőadására az idei évben két kortárs magyar operát választottak, melyeket július 1-4. között online közvetítésben nézhet meg a közönség.

Mindkét opera két szereposztásban látható, Vajda Gergely Georgia Bottoms című műve július 1-jén és 2-án, Bella Máté A tavasz ébredése című operája pedig július 3-án és 4-én fél nyolckor kerül színre, a két műnek egyben ez a németországi bemutatója is. Az előadásokat Isabel Hindersin rendezi, a karmester Errico Fresis. A produkció színlapja szerint a két operát közös motívumuk, az emberi vágyak és a társadalmi korlátok összeütközése miatt helyezték egymás mellé.

Vajda Gergely Mark Childress regénye alapján írt operája a Georgia Bottoms avagy vígopera a modern Délről az amerikai Dél világában játszódik, középpontjában egy kisváros körülrajongott szépsége áll, aki azonban a bigottan vallásos és faji előítélettől terhes társadalmi közegben kettős életet folytat. Mikor a város lelkészével folytatott viszonya kis híján napvilágra kerül, Georgia életén a tökéletesség máza repedezni kezd. A darab ősbemutatója 2015-ben volt az Egyesült Államokban, Huntsville-ban, a magyar közönség a 2017-es CAFe Budapest fesztiválon láthatta, Almási-Tóth András rendezésében.

Bella Máté A tavasz ébredése című darabja Frank Wedekind 1891-es “gyermektragédiája” alapján készült, eredetileg is egy vizsgaelőadás számára. Főszereplői tizenéves gyerekek, akik a felnőttek álszent világát kikerülve feszegetik a szexualitás és a társadalmi morál kérdéseit. Az opera bemutatója 2012-ben volt a Magyar Állami Operaházban, ám azóta két újabb szereposztásban is színre került a Zeneakadémia Solti Termében, 2015-ben és 2017-ben.

Részletes szereposztás és a közvetítés linkje az egyetem honlapján érhető el.

A Dal+Szerző Playlist az Artisjus magyar zenéket bemutató sorozata.

A playlistek meghallgathatók itt:

Spotify – Deezer – YouTube

Nemrég jelent meg a Mahasz összefoglaló statisztikája 2020-ról, a Slágerlisták.hu oldalon pedig már elérhetők az év összesített listái is, köztük a 2020-as Magyar Rádiós Top 100. Fontos tudni, hogy ez egy játszásszám alapján készült lista, vagyis a helyezésbe minden egyes rádiós lejátszás ugyanannyival számít bele. A hallgatottsággal súlyozott rádiós lista itt érhető el, ebből nincs olyan, ami csak a magyar dalokra koncentrál. Az erre felkerült hazai slágerek sorrendje kissé eltér a magyar listától, hiszen vannak olyan dalok, amelyeket a kisebb rádiók gyakrabban tűztek műsorra, mint a nagy hallgatottságú adók, illetve fordítva.

1. Rácz Gergő x Orsovai Reni: Mostantól (Schubert Music Publishing)

Kétségtelenül ez az – amúgy 2019 novemberében megjelent – dal volt 2020 meghatározó magyar slágere. A rádiókban kimagaslóan jól szerepelt a magyar dalok között: a hallgatottság alapján súlyozott, “nagy” Top 100-as éves listán a 14. helyre jutott (a következő magyar helyezett, a New Level Empire és Majka száma a 43.). A YouTube-sikerlistán is bérelt helye volt egy éven át, 2020 novemberéig, és megnyerte A Dalt is. Egyik szerzője, az Artisjus-díjas Bella Máté – aki “főállásban” komolyzenével foglalkozik, és évente egy-egy dal erejéig kirándult a könnyűzenébe – a DEX-en beszélt arról, hogyan született ez a szerzemény.

Zene: Bella Máté, Rácz Gergő. Szöveg: Hujber Szabolcs, Rácz Gergő. ISWC kód: T-007.333.770-8

2. Konyha feat. Fábián Juli Film Allstars: Földrevaló (Julinak) (MMM Records)

Fábián Julira, a 2017 végén tragikusan fiatalon elhunyt énekesnőre emlékezik Lévai Balázs filmje, a Like A Child – Fábián Juli (2020-ban Artisjus-díjat kapott mint Az év könnyűzenei produkciója). Ehhez készült ez a dal, amiben a könnyűzene egymástól nagyon eltérő részeiről érkező énekesek emlékeznek rá, tanúskodva tehetsége sokszínűségéről. Érdekes, hogy a dal a hallgatottság alapján súlyozott top 100 listára nem került fel, ami azt jelenti, hogy sok kisebb adón gyakran műsorra tűzték a szerkesztők, a legnagyobb hallgatottságú rádiókban azonban kevesebbszer szólalt meg. Fábián Juli emlékét egyébként a zeneipari dolgozók megsegítésén dolgozó alapítvány is őrzi.

Zene: Szepesi Mátyás, Badics Márk Péter, Haller Dániel Kristóf . Szöveg: Szepesi Mátyás. ISWC kód: T-007.312.425-0

3. Halott Pénz: Melletted (szerzői kiadás)

Halott Pénz jó ideje a magyar rádiók egyik legkedveltebb magyar előadója: ez már a 14. olyan száma volt, ami felkerült a Mahasz heti top 40 listájára (az együtt- és közreműködéseket is beszámítva). Pályáját részletesen itt mutattuk be.

Zene: Marsalkó Dávid, Mizrahi Daniel. Szöveg: Marsalkó Dávid. ISWC kód: T-302.812.861-8

4. Bagossy Brothers Company: Visszajövök (szerzői kiadás)

A zenekarnak korábban is voltak már sikerei, rádiókban játszott dalai, de a 2019 elején megjelent Olyan Ő-vel szintet léptek. A következő slágerük a YouTube-on akkora sikert nem aratott (bár ez is tízmillió fölötti nézettséget jelent), viszont a rádiók ezt is sokat játszották. A zenekar először akkor szerepelt Playlist rovatunkban, amikor 2016-ban a Nagy-Szín-Pad! fellépői közé kerültek. 

Zene és szöveg: Tatár Attila, Bagossy László, Bartis Szilárd, Bagossy Norbert, Kozma Zsombor. ISWC kód: T-007.335.711-5

5. New Level Empire x Majka: Újra úton (Magneoton)

A New Level Empire 2014-ben, rögtön első dalával bejutott a rádiókba és A Dal döntőjébe – persze nem a semmiből jöttek, hanem az elektronikus zene veteránjai hozták össze a zenekart. Az Újra útonnal együtt összesen tíz számuk került már be a top 40-be. Részletesen akkor foglalkoztunk velük, amikor a 2019-es Nagy-Szín-Pad! fellépői voltak. 

Zene: Krajczár Péter, Nyujtó Sándor. Szöveg: Majoros Péter, Ujvári Zoltán Szilveszter. ISWC: T-932.857.839-8 

6. Rúzsa Magdolna: Hazatalálsz (Magneoton/Plagiguel)

Rúzsa Magdolna 2020-ban a top 20-ban három, a top 100-ban hat számmal szerepelt. 2017-ig visszamenőleg találhatók meg a Slágerlisták.hu oldalon az éves magyar listák, ezekből 2019-ben és 2018-ban két-két száma volt a top 20-ban, kilenc a top 100-ban; 2017-ben három a top 20-ban, hét a top 100-ban. Az énekesnő pályáját rovatunkban itt mutattuk be.

Zene: Rúzsa Magdolna, Szakos Krisztián. Szöveg: Rúzsa Magdolna. ISWC kód: T-007.312.360-0

7. Bagossy Brothers Company: Olyan Ő (Prime Event Management)

Ez a 2019 elején megjelent szám még 2020-ban is népszerű volt a rádiókban. A YouTube-on különböző élő változatoknak köszönhetően az év elején, aztán tavasszal is újra bekerült a top 10-be.

Zene és szöveg: Tatár Attila, Bartis Szilárd, Bagossy Norbert, Bagossy László, Kozma Zsombor. ISWC kód: T-007.316.060-7 

8. Soulwave feat. Szakács Gergő: Minden tévedésem (Universal Music)

A Soulwave a 2016-os Kalandorral tört be a rádiók világába, és összesen hét daluk került be a top 40-be. (A Kalandor 2017-ben a második legtöbbet játszott magyar dal volt, de még a 2020-as listára is felkerült a 35. helyre.) Ebben a dalban a Follow The Flow-tag Szakács Gergő működik közre. A Soulwave-ről részletesen itt írtunk. 

Zene: Huszár Ádám, Góczán Gábor, Szabó Ferenc, Holdosi Attila, Fodor Máté. Szöveg: Fodor Máté, Szakács Gergely. ISWC kód: T-007.333.268-9 

9. Follow The Flow: A holnap küszöbén (Supermanagement)

A Follow The Flow 2018-ban robbant be: nézettségi rekordot döntött a YouTube-on, és a rádiókban is jól szerepelt. Azóta összesen hét daluk került a heti top 40-be – ezek közül a 2020-as top 100-as magyar listán hat darab szerepel is. A zenekart itt mutattuk be.

Zene: Szakács Gergely, Somogyvári Dániel. Szöveg: Vincze Gergely, Molnár Csaba. ISWC kód: T-931.948.066-5

10. Rúzsa Magdolna: Lesz, ahogy lesz (Magneoton/Plagiguel)

Az énekesnő mindhárom, a top 10-be jutott dala a 2018-as Aduász című albumon szerepel, de klipet más-más időpontban kaptak: a Hazatalálsz és a Mona Lisa még 2019-ben, a Lesz, ahogy lesz 2020 májusában. Mint a YouTube-on a kommentekben olvasható, sokaknak nyújtott erőt a karantén ideje alatt.

Zene: Szakos Krisztián, Rúzsa Magdolna, szöveg: Rúzsa Magdolna. ISWC kód: T-007.312.362-2

11. Lotfi Begi x Burai: Háborgó mélység 2 (Magneoton)

Burai Krisztián 2020 tavaszától az év végéig három részt jelentetett meg Háborgó mélység című dalsorozatából; az elsőben Opitz Barbi és Missh voltak a társai, a második kettőben Lotfi Begi. A két, a rádiókban és a YouTube-on is megbízhatóan sikeres slágergyáros közös számai közül a harmadik csak nemrég került be a heti top 40-be.

Zene: Burai Krisztián, Báder János. Szöveg: Burai Krisztián. Átdolgozás: Nagy Dávid, Lotfi Behnam. ISWC kód: T-300.859.302-6

12. Dedmani x Jumodaddy: Beyoncé (szerzői kiadás)

A Dedmani valójában – nem meglepő módon – a Halott Pénz-vezért Marsalkó Dávid álneve, Jumodaddy pedig ismert producer, az Irie Maffia tagja, sokakkal dolgozott együtt (a Margaret Islandtől Lotfi Begiig); neki ez eddig a legnagyobb rádiós sikere.

Zene és szöveg: Marsalkó Dávid, Horváth Gáspár. ISWC kód: T-007.335.882-3 

13. Berkes Olivér: Visszakér a múlt (Magneoton)

A Dalban ismertté lett Berkes Olivér 2018 óta több dalával is bekerült a rádiókba, de igazán nagy sikereit 2020-ban aratta: a korábbi éves összesítő listákra még nem került fel, ebben az évben viszont két dallal is szerepel a top 100-ban.

Zene: Berkes Olivér, Szepesi Zsolt. Szöveg: Hujber Szabolcs. ISWC kód: T-007.337.438-5

14. DR BRS x Jazz+Az: Ma jól vagyok (Magneoton)

A DR BRS által összehozott feldolgozások a Hol van az a lány sikere óta szereplői a rádiós listáknak; ez a dal is szerepel még a 2020-as toplistán, a 48. helyen. Érdekes, hogy pont a Berkes Olivérrel közös Balázs Fecó-feldolgozás (Évszakok) nem aratott a többihez fogható sikert, bár a magyar könnyűzene legendájának 2020-as halála még szomorú aktualitást is adott neki.

Zene: Dés László. Szöveg: Geszti Péter.

15. Compact Disco: Világom (Magneoton)

A Compact Disco nyolc dala is a top 40-be került a Mahasz heti listáin, de utoljára 2017-ben tudtak az éves magyar listára felkerülni (a 70. helyre). A Világommal tehát viszonylag hosszú kihagyás után kerültek vissza ismét a rádiós szerkesztők kedvencei közé. 

Zene: Pál Gábor, Walkó Csaba. Szöveg: Pál Gábor, Walkó Csaba, Varga András.

16. Magna Cum Laude: Piros az alma (M-Prod Artist)

A Magna Cum Laude összesen 12 számmal szerepelt már a rádiós top 40-ben. 2020-ban összesen három daluk szerepel a listán – pont a századik helyen áll a Vidéki sanzon, ami 2006-ban (!) jelent meg.

Zene: Szabó Tibor. Szöveg: Kara Mihály, Mező Mihály. ISWC kód: T-007.324.282-6 

17. Kelemen Kabátban: Végtelen (TFT)

Zene: Horváth Gáspár, Gajdacsi Gábor, Horváth Boldizsár. Szöveg: Horváth Boldizsár. ISWC kód: T-303.462.387-1

18. Kelemen Kabátban: Egy van (TFT)

A Kelemen Kabátban 2020-ban aratta legnagyobb sikereit, legalábbis a rádiókban (hiszen a Maradjatok gyerekek 2014 egyik nagy YouTube-slágere volt). A Végtelen klipje a Road Movie sorozat része volt, csakúgy, mint a top 20-ban a Bagossy Brothers Company: Visszajövök és Rúzsa Magdolna Hazatalálsz videói.

Zene: Horváth Gáspár, Gajdacsi Gábor, Horváth Boldizsár. Szöveg: Horváth Boldizsár. ISWC kód: T-007.338.784-4

19. Halott Pénz: Amikor feladnád (szerzői kiadás)

A top 20 második (a Dedmanival együtt harmadik) Halott Pénz-száma az, amibe élőben többször beszállt Rúzsa Magdi. Hivatalosan megjelent közös daluk, a Szeretni, akit nem lehet októberben jelent meg, az éves listára nem került fel, de egyelőre a heti magyar rádiós listán felfelé kúszik – talán majd 2021-ben. 

Zene: Marsalkó Dávid, Mizrahi Daniel. Szöveg: Marsalkó Dávid. ISWC kód: T-007.335.966-6

20. Rúzsa Magdolna: Mona Lisa (Magneoton/Plagiguel)

A top 20-ba bekerült harmadik Rúzsa Magdolna-számot nem is szánták klipes dalnak: nem voltak biztosak benne, hogy egy ilyen nyárias, könnyed dal mennyire áll jól az énekesnőnek. A dal születéséről Szakos Krisztián a DEX-en beszélt részletesen, előadásának egy részét itt lehet megnézni.

Zene: Rúzsa Magdolna, Szakos Krisztián. Szöveg: Rúzsa Magdolna. ISWC kód: T-007.312.364-4 

Claudio Monteverdi–Bella Máté: Poppea megkoronázása – közvetítés az Eiffel Műhelyházból. KONDOR KATA írása a március 13-i előadásról

Ha már minden közvetítésről írt kritikám elsőként magára a médiumra reflektál, nem lehet másként ez az Opera új film-opera-előadása, a Poppea megkoronázása esetében sem. Miközben persze érthető, ha egy intézmény a normális világban is továbbjátszható előadásokat mutat be, különösen szerencsésnek tartom, mikor azt valamilyen formában a speciális körülményekhez igazítják, ha az alkotók reflektálnak arra, hogy az emberek képernyőn keresztül fogják látni a produkciót. Bár bizonyára sok néző akadt, akik nem voltak ott az októberi premieren, amikor ráadásul a megbetegedések miatt csak egy csonka előadás került színre, a közvetítés elsődlegesen mégis abból a szempontból lehetett érdekes, hogy a rendhagyó rögzítési mód hogyan befolyásolta az elkészült műalkotást – a produkciót okostelefonokkal vették fel a második részben jellemzően a színpadra helyezett közönség helyett jelen lévő statiszták, „Róma népe”.

A telefonokkal rögzített felvételeknek egyik legfontosabb velejárója, hogy nem tökéletes filmet vagy közvetítést látunk, amelyben szinte észrevétlen marad a közvetítő közeg – ebben az előadásban szinte egy pillanatra sem feledkezhettünk meg arról, milyen médiumon keresztül juthatunk hozzá. Ez persze néha azzal is együtt járt, hogy a képek nem voltak teljesen élesek, nem tudtunk minden kis részletet megfigyelni (például sokkal részletgazdagabb emlékeim voltak Lisztopád Krisztina sokszínű és a karakterekről erősen árulkodó jelmezeiről, mint amennyit most láttam belőlük), ugyanakkor a speciális kameraállások és -mozgások keltette hatás ellensúlyozta a hiányt. Láttunk olyan közeli felvételeket is, amilyeneket a nézőtérről nem láthatnánk. Az, hogy a szereplők fotózzák/filmezik egymást, igen elterjedt színházi megoldás, ám ebben a közegben plusz funkciót nyer, hiszen az adott jelenetben a nézők csak Nero szemén keresztül láthatják Poppeát, mikor a férfi meg akarja örökíteni kedvese szépségét. Más felvételek amolyan „kulisszák mögötti” hatást kapnak, mintegy rejtett kamerán keresztül figyelhettük, hogyan fizeti ki a császár a bérgyilkosát, vagy egyeztet más piszkos ügyekről.

Almási-Tóth András rendezése elsősorban a darab politikai vonatkozásaira koncentrált, bár a nyitójelenet isteneit a barokkra jellemző allegorikus ábrázolásoknak megfelelően jelenítette meg, attribútumaik még modern vonásaikkal együtt is megfeleltek az elvont tulajdonságok korabeli ábrázolásainak. Ugyanakkor a valós, emberi figurák is némileg tipizáltak, jóformán megfeleltethetjük őket a popkultúrából ismert típusoknak: nagy hatalmú, gonosz ember; hidegvérű segítő; butuska széplány; kiélt öregember; nagyra nőtt óvodás stb. A barokk operától természetesen nem áll távol az érzelmek ilyenfajta sarkított ábrázolása, mégis úgy érzem, hogy Monteverdi remekműve, a zenetörténet alighanem legelső politikai thrillere, veszít valamit összetettségéből, ha csak a jól ismert emberi relációkat akarjuk felfedezni benne, elvesznek a bonyolultabb személyközi viszonyok (kivéve a zárójelenetben: az elnyert boldogság ellenére, vagy talán épp attól lassanként összeomló császári pár megjelenítése hozzájárult a darab érzelmi többletéhez). A rendezés értelmében az Erény nem azért bukik el, mert nem képes elég hatékonyan támogatni a híveit, hanem mert nincs, aki a végsőkig kiállna érte, a szereplők rendre megadják magukat érzékeik csábításának.

Itt kell kitérnünk arra is, hogy az opera Bella Máté átdolgozásában hangzott el. Egyes részeket jazz-zenekar szólaltatott meg (a kiváló Fekete-Kovács Kvintett), és épp ezek a betétek karakterizálták az említett ösztönvilágot. A szexualitás, a drogok, a zaklatás, a gyilkossági kísérlet mind a jazz világában szólaltak meg, ily módon már a zenei feldolgozásban is megjelent a kétpólusú világ. Bella Máté – akinek ez a műve újabb bizonyíték arra, hogy ízig-vérig színpadi szerzővel állunk szemben – ugyanakkor más izgalmas megoldásokat is használt az operában (habár nem értek egyet Ókovács Szilveszter főigazgató azon nyilatkozatával, hogy Monteverdi zenéje önmagában „száraz” lenne, már amennyiben ezt a kifejezést valamiféle hiány leírására használjuk). Speciális hangszer-kombinációkkal karakterizálta a szereplőket, gyakoriak voltak a filmzenék dramaturgiai megoldásai is, fokozás az ütősökkel, széles, érzelmes vonóstuttik stb. Nem tudom, eredetileg is készült volna-e ilyen típusú film az előadásból, vagy azt csupán a járványügyi helyzet hozta magával, mindenesetre el kell ismerni, hogy az előadás zenei és egyéb tényezői kiváló összhangban álltak egymással. Feltehetőleg a produkció modern voltát hivatott erősíteni a hangfajok megváltoztatása is: természetesen könnyebb úgy szélesebb közönségrétegeket megszólítani, ha azon legalább nem kell gondolkodni, ki férfi és ki nő a színpadon, ugyanakkor itt egy kis hiányérzetünk maradhatott, amiért Nero tenorrá válásának következtében a Pur ti miro duettben nem simult teljesen össze a két hang, annak ugyanis dramaturgiai funkciója is lett volna.

Az októberi premieren nem lehetett minden szereplőt megismerni, mivel a megbetegedések miatt egyesek jelenetei elmaradtak, másokét pedig bravúros módon a kollégák vették át, több szerepben egyszerre megmutatkozva. A főszereplő párt már akkor is Keszei Bori és Szappanos Tibor énekelte, úgy vélem, mindkettejüket elsősorban a jellemző színpadi karakterük miatt választották ki a szerepre. Nem lehet nem észrevenni, hogy Szappanos Tibor külsejében is hasonlít a közismert Nero-ábrázolásokra, Keszei Bori pedig nem először formál meg kicsit kiélt, sokat tapasztalt és a szálakat épp sebzettségéből kifolyólag nagyon józanul mozgató nőket, van is egy sajátos hangszíne ennek a típusnak a megformálására. A szerelmi sokszögbe harmadikként, Ottavia császárné szerepében, Szántó Andrea csatlakozott be, aki még mindig képes új arcait megmutatni a hazai közönségnek: a barokk is jól áll neki, ráadásul nagyon erős színpadi jelenlétével meg tudta mutatni a nőalaknak a szólamból következő nemességét és a rendezés által megkívánt gyarlóságait is.

A másik hangfajbéli váltás Ottonét érintette, így énekelhette el Cser Krisztián, akiről viszont köztudott, hogy a barokk zene jelentős szerepet játszott eddigi pályája során. Szerepét igen nagy energiával formálta meg, ő is bőségesen merített a rá jellemző, legemlékezetesebb alakításainak eszköztárából, így lett karaktere kissé csetlő-botló, de emberi és megérthető is. Zemlényi Eszter volt azok egyike, akik a premiert beugrással megmentették, most „csak” a saját szerepét, Drusillát énekelte, és bár kiemelte a fiatal lány együgyűségét és könnyen befolyásolható jellemét, alakja puszta naivánál így is érdekesebb lett. Hasonló erényeket emelhetünk ki a főszereplők életét támogató – vagy épp megnehezítő – idősebb figurák kapcsán is; ha korábban kissé túlságosan kiélezettnek ítéltem a karaktereket, azt meg kell hagyni, hogy az énekesek pontosan és megragadóan formálták meg azokat, ilyen tekintetben a szereposztás igen egységes volt. Farkasréti Mária egészen apró rezdüléseken keresztül mutatta meg, hogyan törik meg apránként Nutrice, különösen az utolsó áriájában. Senecaként Fried Péter, ha nem is énekelt hibátlanul, a kis érdességeket is képes volt a szerepformálásába integrálni. Wiedemann Bernadett pedig megmutatta, hogy Arnalta altatódala a darab egyik legmegrészegítőbb jelenete.A Poppea megkoronázása is azon produkciók sorába illeszkedett, amelyekben a kisebb szerepekben jórészt pályájuk elején járó vagy akár még tanulmányaikat folytató énekesek léptek színpadra. Ez a törekvés igen dicséretes, hiszen így a fiatal művészek egyfelől bemutatkozhatnak a közönség előtt, másrészt sokoldalú szakmai tapasztalatokat szerezhetnek. Jó volt újra hallani Daragó Zoltán szépséges kontratenorját, mielőtt a nemzetközi színpadok teljesen elragadnák tőlünk az énekest (ahogyan a hírekből sejteni lehet), ráadásul Ámor szemtelensége is nagyon jól állt neki. A két rivális istennőt Kiss Diána és Brassói-Jőrös Andrea szólaltatta meg, szopránjuk különbözősége jól illett a szemben álló felek eltérő természetéhez. A kisebb szerepekben Kósa Lőrinc, Dargó Gergely és Varga-Tóth Attila lépett még színpadra, mindannyian kiválóan illeszkedve az összjátékba – utóbbinak ráadásul megkésve külön elismerés is jár, amiért az októberi premieren gyorsan és találékonyan vette át kieső kollégája szerepét.

Egy átdolgozás létjogosultságát mindig a végeredmény igazolhatja – ezúttal elmondhatjuk, hogy mindenképpen érdemes volt megismerni ezt a sokszínű és izgalmas hangszerelést. Ebben természetesen óriási szerep jutott – az említett jazzegyüttes mellett – a Magyar Állami Operaház Zenekarának, akik Vajda Gergely vezényletével szólaltatták meg a barokk-kortárs ötvözetet. Már megszokhattuk, hogy ha a kérdéses muzsikát még soha senki nem hallotta, akkor érdemes a kiváló karmester dirigálásával hallani először; azt csak óvatosan tenném hozzá mindehhez, hogy akik viszont ott voltak az őszi premieren, tudják, hogy mindez lehet még pompázatosabb, ugyanezeknek az előadóknak a keze alatt élőben még elragadóbb, meghökkentőbb, sokszor hátborzongató zenei hatások szólaltak meg. Bármilyen izgalmas ötlet tehát filmet készíteni egy előadásból, úgy hiszem, ebben az esetben a kétféle megvalósulási forma, az előadás és a film együttesen adhat teljes élményt. Reméljük, akinek még csak utóbbi jutott, bepótolhatja majd az előbbit is.

If you’re going to recompose a Monteverdi opera with modern instruments, L’incoronazione di Poppea would be the one to pick. The original orchestration is lost, so even in mainstream performances decisions need to be made about orchestral colours. Composer Máté Bella’s assignment was altogether more radical. The Hungarian State Opera asked him to rewrite a shortened two-hour version for the Eiffel Art Studios, which opened last year, aimed at young audiences. It’s such fun only fuddy-duddies would disapprove.

Bella decided to leave the recitatives intact, but re-harmonised the accompaniment to the arias for a modern orchestra. He also replaced the recurring instrumental sections, the ritornellos, with his own music, written for a jazz band. The result is a wacky mixture of dry recitative with harpsichord, mellow saxophone sounds and dramatic orchestral onslaughts. It was certainly effective on a small computer screen—even more so as an in-house experience, I would imagine. Especially in the second half, when the audience was invited to sit on stools close to the set.

Thematically, Poppea will presumably remain updatable until the end of time, since the imperial Roman drama is driven by sex and violence. Young women use their sexual attractiveness to climb the social ladder and convince men to commit nefarious deeds on their behalf. Older women without sexual currency can only latch on to a younger woman and hope that her star is on the rise. In this production, directed by András Almási-Tóth, Nerone (Nero) is a mafia capo who is tired of his wife Ottavia and infatuated with Poppea. She plans to graduate from mistress to spouse whatever the cost... as long as other people pay.

They inhabit a world of expensive glitz and excessive taste—heaps of Versace barococo and heavy gold chains. Nerone’s tutor, the Stoic philosopher Seneca, is anything but. He’s a drug-addicted consigliere who gets high on heroine during one of the jazzy ritornellos while Nerone and Poppea get high on each other. That’s just one of the bizarrely amusing scenes taking place under a giant cloud made of plastic balloons. Another one is Seneca’s coerced bathtub suicide, attended by Nerone’s disco-dancing tough guys, acid at the ready to dissolve the evidence.

This extreme lifestyle justifies Bella’s exuberant scoring. The lush orchestral textures, overflowing with arpeggios and pumped up with percussion, go with the over-the-top costumes. There are ironically overly graphic moments, such as the tolling bells and descending chromatic scales sending Seneca to his death. Conductor Gergely Vajda and the Hungarian State Opera Orchestra brought out the psychedelic colours beautifully, while Kornél Fekete-Kovács’s Modern Art Orchestra had me looking forward to the next leisurely jazz interlude. If this had been my first ever Poppea, I’d probably have enjoyed it even more. Hampered by previous experience, there were times when I wished the orchestra were less intrusive vis-à-vis the voices. But mostly I was delightfully surprised – by the prologue, for instance, which was reminiscent of Ennio Morricone’s score for The She-Wolf (terrible film, highly evocative music). 

This revamped Poppea would have been even more convincing if the whole cast had been as strong as the two leads. But key characters suffered from uneven singing, especially the unsteady Seneca and the hard-toned Ottavia. The dazzlingly attired allegorical figures were also not consistently on pitch. Eszter Zemlényi, who played Drusilla, was the standout among the supporting roles, her pretty soprano ringing as clear as a bell. Mária Farkasréti as Ottavia’s nurse was an oasis of gravitas amidst all the oversexed hyperactivity, while Bernadett Wiedemann deliciously revved up her plummy vibrato as Poppea’s confidante Arnalta.

Vocally, Bori Keszei and Tibor Szappanos reigned supreme as the murderous couple. Szappanos has the kind of tenor that can project testosterone as well as tenderness – just the thing for a love-sick tyrant. And it’s just as well that he can easily switch from mellifluous wooing to full-on trumpeting, because Bella’s bombastic coronation scene required him to sing as if he were in a Richard Strauss opera. After which Nerone and Poppea shed their heavy golden regalia to bask in freshly wedded bliss during “Pur ti miro”. Bella wisely left the voices unadorned in this final duet, letting the audience enjoy the singing. Soprano Bori Keszei was utterly splendid as Poppea. What can a crime boss do when his mistress sings and moves like that, but get rid of his old bore of an advisor and make sure his ex-wife never sets foot in Rome again?

This performance was filmed before an audience in November 2020 and reviewed from the Hungarian State Opera video stream

Sorozatunkban öt kérdést tettünk fel fiatal zeneszerzőknek. Bella Máté válaszai.

(1) Milyen stílus, irányzat, iskola, műfaj vagy szerző van leginkább hatással a zenédre?

A zeneakadémiai éveim alatt meghatározó volt számomra Ligeti György munkássága. Nagy odaadással elemeztem mikropolifon és poliritmikus műveit. A doktori iskola évei alatt zenei érdeklődésem fókuszába az 1960-as évek aleatorikus gondolkodásmódja került. Különösen közel állt a szívemhez Witold Lutosławski irányított aleatóriája – doktori disszertációmat is ebből a témából írtam. Nagyon érdekelt, hogy a szerializmus végén megjelenő, Werner Meyer-Eppler által megfogalmazott európai gondolkodásmód a véletlenről miképpen integrálható eszközként a 21. század zenei világába. Számos művemben kísérleteztem is ezekkel a megoldásokkal. Jelen pillanatban leginkább Beat Furrer, Mark Andre és Max Richter zenéje foglalkoztat, teljesen különböző okokból kifolyólag: Furrer és Andre bár Helmut Lachenmann virágoskertjében szedik a rózsáikat, mégis izgalmas számomra az, ahogy a zenei folyamatokról gondolkodnak. Richter zenéje pedig 21. századi módon fogalmazza újra a zene és az idő viszonyát.

https://www.youtube.com/1gqPiVHV3UQ

(2) Mi kell ahhoz, hogy valaki értse vagy hallgatni tudja a zenédet? Milyen számodra az ideális közönség?

A kérdést leegyszerűsíteném három jól körülhatárolható kérdésre: Kinek írunk zenét? Miért írunk zenét? Hogyan írunk zenét? Egy alkotónak az erre adott válaszai időnként megváltoznak, amire a zenetörténészek később alkotói periódusokként hivatkoznak. Nem tudom, érdemes-e ideákról beszélni, ennél lényegesen aggasztóbb az az érdektelenség, ami a kortárs zene körül kialakult. Ezért hoztuk létre 2016-ban a Studio5 kortárszenei műhelyt, amivel célunk, hogy az európai zenei tradícióból kiindulva új, kortárszenei hangversenyeket hozzunk létre. Ezek a koncertek mindig valamilyen téma köré csoportosulnak. Törekszünk továbbá arra is, hogy figyelmet fordítsunk a közönség fiatalabb rétegei, az Y- és Z-generáció integrálására a koncertéletbe.

(3) Kevesen hallgatnak kortárs zenét – mi az, amit mégis csak a kortárs zene tud nyújtani?

A kortárs zene kulturális értékét egy egyszerű analógián keresztül tudnám leginkább szemléltetni. A fizika kultúrtörténetének fontos fejezetei voltak Newton törvényei, melyek lefektették az alapjait a klasszikus mechanikának, de talán még ennél is fontosabb volt az, hogy az emberek hétköznapi tapasztalatai is igazolták a törvények helyességét. Ezzel szemben mondjuk a mai kvantummechanika esetében, amely a nanoszkopikus jelenségeket vizsgálja, már nincsen meg ez az egyszerű, hétköznapi empirizmus. Ezek után megkérdezhetném, hogy mit tud nekünk mégis nyújtani a kvantummechanika. Többek között a kvantumszámítógépeket vagy a kvantumfölényt, melytől sokan várják egy új technológiai forradalom eljövetelét. Ha tehát a klasszikus zene a newtoni mechanika és a kortárs zene a kvantummechanika, akkor egész egyszerűen fogalmazva egy dolgot várhatunk a kortárs zenétől: a jövőt.

​https://www.youtube.com/xUNUVizC7_4

(4) Min dolgozol most? Mik a terveid?

Jelen pillanatban egy vonósnégyesen dolgozom, amelyben igyekszem úgy feldolgozni egy mezőségi népdalt, hogy közben elkerüljem Bartók zenei idiómáit, ami elsőre talán egyszerűnek tűnhet, de a probléma rendkívül összetett. Terveim között szerepel egy oratórium megírása is, amely Jézus szenvedéstörténetét dolgozza fel. Jelen pillanatban a projekt a kutatási szakaszban tart: 1950 utáni oratóriumokat nézek át, hogy minél teljesebb képet kapjak korunk oratorikus gondolkodásmódjáról.

(5) A koronavírus miatt hallgatásra kényszerült a zenei élet, a koncertezés csak részben tudott újraindulni. Zeneszerzőként hogyan reagáltál erre a helyzetre, téged hogyan érintett?

A Zeneakadémia oktatójaként online tartom meg az óráimat, komponálni pedig egyébként is itthon szoktam, ezért ebből a szempontból alig érintett. Ugyanakkor nyilván az egész kulturális szcénának hatalmas érvágás a pandémia, sajnos nekem is sok darabom előadását mondták le az utóbbi egy évben. Nagyon bízom benne, hogy mihamarabb visszatér az életünk a 2020 előtti, megszokott kerékvágásba.

Opera-világ: Szubjektív összeállítás a magyar opera napja alkalmából

November 7-én, Erkel Ferenc születésnapján ünnepeljük a magyar opera napját. Lapunknál is szeretnénk megemlékezni erről a nevezetes dátumról, hogy felhívjuk a figyelmet, nemcsak a Bánk bánt és a Hunyadi Lászlót (vagy esetleg még A kékszakállú herceg várát) érdemes ismerni a magyar zenetörténetből, hanem számos kiváló zenés színpadi művet írtak a 19. századtól egészen napjainkig. Szerkesztőségünk szubjektív válogatása következik.

Erkel Ferenc: Dózsa György

Kezdjük a sort rögtön az ünnepelttel, ám hadd ajánljunk tőle ezúttal egy kevésbé ismert operát! Szerencsére nem is teljesen ismeretlent, mivel a Dózsa György keresztmetszete 2010-ben már koncertszerűen elhangzott a Magyar Állami Operaházban (erről készült a linkelt felvétel), majd a történelmi események évfordulóján, 2014-ben, nagyrészt azonos szereposztásban egy teljesebb változatot is megismerhetett a közönség, amelyből lemezfelvétel készült. A Jókai Mór drámájából készült opera címszereplője az író korai műveire jellemző antihős-hős, gyarló ember, büszke, meggondolatlan, ám a környezet romlottsága miatt kényszerül bele a hősszerepbe, és emelkedik ki az önző és kicsinyes nemesség közül. Az opera finom lélekrajzzal mutatja meg, hogy miközben a környezete egyre mélyebbre süllyed, Dózsa megtörhetetlenül áll a helyén. Érdekesség, hogy szemben a drámával, a zeneműben nincs másik pozitívan megjelenő férfihős, míg ott az egyik nemesifjú alakja magában hordozza annak lehetőségét, hogy a pusztulás után újra lehet építeni a világot, az opera Dózsa megtisztulásával és megdicsőülésével ér véget.

https://www.youtube.com/embed/HG5XfUpZQGU

Goldmark Károly: Téli rege

A különleges hangulatú opera cselekménye egyáltalán nem szorul ismertetésre – Shakespeare kései, azonos című színművének történetét meséli újra –, minden más szempontból azonban nagyon is megérdemli, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Az egykoron világhírű, osztrákként és magyarként egyaránt számon tartott zeneszerző, Goldmark Károly operai életművének záródarabja ez az időskori, a kései romantika gazdagon áradó, a legvidámabb pillanatokban is bizonyos mértékig melankolikus hangulatú dallamvilágát bőven felhasználó opera, amely a Sába királynője után a legnagyobb sikert hozta szerzőjének – ám azóta méltatlanul feledésbe merült. Az Operaházban két produkcióban összesen 21 előadást ért meg, utoljára 1936-ban volt látható; a mai közönség (a szerencsére hozzáférhető kottán kívül) csak a Zeneakadémia 2015-ös operavizsgájának rövidített előadásából nyerhetett némi fogalmat a műről. No meg abból az 1980-as, a Magyar Rádióban felvett keresztmetszetből, melyből egy részletet ajánlunk most.

https://www.youtube.com/embed/CkM5HR6VhXQ

Farkas Ferenc: A bűvös szekrény

Ha vígopera, akkor Pomádé! – mondjuk szinte kötelességszerűen, mintha a magyar repertoár nem is tartogatna más vidám pillanatokat. Pedig nagyon is tartogat: Farkas Ferenc 1942-ben bemutatott vígoperája például a Weber és Cornelius nevével fémjelzett hagyományt követi, amikor az Ezeregyéjszaka világába kalauzolja hallgatóit. Hogy a #metoo mozgalom éveiben mennyire aktuális lehet (lehetne) egy olyan opera, melynek női főszereplőjét a darab során mindössze négyen akarják tisztességtelen módon behálózni – nos, ez aligha igényel magyarázatot. Az azonban, hogy ezt a voltaképpen cseppet sem felemelő történetet Farkas Ferenc operája milyen ellenállhatatlan bájjal és eleganciával tárja elénk, már cseppet sem magától értetődő. Ez a miniatűr remekmű érthetetlenül kevésszer került közönség elé: az 1942-es operaházi ősbemutatót követő tizennyolc évben mindössze huszonöt alkalommal – ezt követően, bő félévszázados szünet után, az Erkel Színház díszletraktárában láthattuk újra néhány alkalommal. De készült belőle rádiófelvétel és televíziós produkció is – most az előbbiből idézünk egy duettet.

https://www.youtube.com/embed/KnxoiKS9vyA

Kenessey Jenő: Az arany meg az asszony

Vannak irodalmi művek, melyek szinte kiáltanak a zenés színpad után, de alapos átdolgozást kívánnak, mielőtt egy zeneszerző elkezdheti rajtuk a munkát. Ritka kivételként akadnak azonban olyan művek is, melyek eredeti formájukban válnak operai alapanyaggá – ilyen Krúdy Gyula remek egyfelvonásosa, Az arany meg az asszony, melynek nagyszerűségét nem a szerelmi háromszög-történet szokatlan feldolgozása garantálja, hanem a minden egyes mondatot átlengő szecessziós hangulat. A jóformán csak balettkomponistaként (és -karmesterként) ismert Kenessey Jenő finoman megmunkált posztimpresszionista partitúrája nem csak az életműnek, de a magyar zenetörténetnek is kivételes pillanata: nem újító, nem nyelvteremtő – csak zseniális. Az Eiffel Műhelyházban látott tavalyi felújítást megelőzően negyvenkilencszer játszotta a művet az Operaház, 1943 és 1960 között – általában a zeneszerző vezényletével. Egy későbbi televíziós feldolgozás mellett, még a színpadi előadások idejében, két rádiófelvétel is készült a műből – a későbbiből idézzük a darab nyitójelenetét.

https://www.youtube.com/embed/xGMcyQe-HtY

Madarász Iván: Lót

Ez az 1985-ös opera alighanem sokakban friss élményként él, hiszen a Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó Madarász-estjén Vajda Gergely vezényletével meg lehetett hallgatni, a Pesti Vigadóban tartott koncert Szegedi Csabával a címszerepben igen emlékezetesen sikerült. A mű Karel Čapek Pszeudo-Lót, avagy a hazaszeretet című novellájából készült, mely az Apokrifok című kötetben szerepel. Az újraértelmezett bibliai történetben Lót túl erősen kötődik Szodomához, ezért miután családját kimenekítette, ő maga visszatér, hogy osztozzon lakóinak sorsában. Míg a novellában végig Lót beszélget az Úr küldötteivel, az opera még számtalan izgalmas karaktert fest elénk, a frivol Lótnét, a szende, illetve a tűzrőlpattant leányokat, mellettük pedig a kéjvágyó vagy éppen érdekember szodomaiak társaságát. A repetitív muzsika a drámai erejű kórusrészekkel vérfagyasztóan festi a pusztulás képeit, miközben Lót szólamán keresztül az egyéni vívódás lélektani fokozatait is végigkövethetjük. Az operából elérhető lemezfelvétel, amelyen a bemutató idejének vezető énekesei működnek közre.

https://www.youtube.com/embed/hptK7Awxcrc

Vajda János: Az öt kenyérről

Fura egybeesés, hogy ez a bő húsz évvel későbbi opera szintén Karel Čapek Apokrifok kötetének egyik novellája alapján készült. Az irodalmi és a zenemű is egyetlen monológra épül, egy Jézus-korabeli pék meséli el az evangéliumba foglalt eseményeket (a Budapesti Fesztiválzenekarral tartott ősbemutatón Fekete Attila énekelte az ő szólamát). Különösen izgalmas a szövegben és az opera zenéjében, ahogyan végigkövethetjük, hogy egy alapvetően nem rossz szándékú, bár kicsit korlátolt és általánosan elterjedt emberi gyarlóságokkal rendelkező férfi, aki még érdeklődne is a krisztusi tanítás iránt, hogyan lesz egyre ellenségesebb egy ilyen összefüggésben szinte banálisnak tűnő eset miatt. A pék érdekét ugyanis sérti a csodás kenyérszaporítás, veszélyeztetve érzi a megélhetését, hiszen mi lesz ővele, ha eztán amúgy is bármikor lehet kenyérhez jutni? Félelmetes látni, hogy egy olyan hétköznapi ember, amilyennel nap mint nap találkozunk, hogyan jut el a pontra, amikor őrjöngve követeli egy embertársa halálát. Ebből a szempontból az opera még erősebb, mint a novella, mivel ott nem csupán önidézet szerepel („azt fogom kiabálni: Feszítsétek meg!”), hanem a mondatok valóban elhangzanak, és sokáig ott maradnak a levegőben.

Fekete Gyula: Excelsior!

Néhány hete épp Liszt Ferenc születésnapja alkalmából került szóba ez a szűk évtizeddel ezelőtt rendkívüli népszerűségre szert tevő kortárs opera, amire a bemutatót követően egyre több és több ember volt kíváncsi, hogy aztán az utolsó előadás valóságos ünneplésbe forduljon. A mai napig sokan őriznek szép emlékeket a produkcióról, ideje hát egy kicsit ismét beszélni róla! A zeneszerző életének egy epizódjára – meghiúsult házasságára –épülő darab szerethető humorral mutatja be a Liszt körül kavargó figurákat, a temperamentumos nőket, a cseles inast, Spiridiont, a nemi bizonytalanságokkal rendelkező pápát, még az ördögi kardinális is leginkább a mesék főgonoszaira emlékeztet. Mindehhez a középkorú Liszt tenor hangon megszólaló vívódásai és a prózában beszélő idős Liszt már bölcsebb és megbékélt kommentárjai csatlakoznak. Bár az előadás egészéről készült felvétel, amit leadott a televízió, pillanatnyilag csak részletek érhetők el belőle. Létezik ugyanakkor egy Excelsior!-szvit is, amit néha szerepel koncertek műsorán.

https://www.youtube.com/embed/isJKOmdRo1Q

Bella Máté: A tavasz ébredése

A 2012-es operavizsga talán az első volt abban a sorozatban, amelyben fiatal zeneszerzők írtak műveket az operaszakos növendékek számára. A Wedekind gyermektragédiája alapján készült darab aztán nagy karriert futott be, Almási-Tóth Andrásnak (talán az összes közül a legszebb, poétikus és mégis zsigerileg ható) rendezése két felújítást ért meg, a 2015-ös CAFe Budapest fesztiválon, majd 2017-ben az Opera magyar évadában újra színre került, és megjelent az intézménynek magyar operákat közreadó sorozatában is. Ha nekifogunk, hogy lemezen hallgassuk meg a művet, azzal szembesülünk, hogy ez a színpadon kiválóan működő darab így is megállja a helyét, értékes, lebilincselő zenét hallhatunk, persze nem azt a vasárnap délutáni kávézáshoz valót, hanem a kamaszok tragédiájához illően kegyetlent és drámait. A mű ugyanakkor nem marad adós a tragédia filozófiai rétegével sem, a társadalomkritikai vetület (a felnőttek a saját frusztrációikkal teszik tönkre a gyerekeket) jó és rossz, lázadás és beilleszkedés, igazság és hazugság örök szembenállásának fényében jelenik meg. Szerencsére teljes videofelvétel is elérhető a 2015-ös előadásból, jól érthető szövegmondással, úgyhogy azok is megismerhetik a darabot, akik az elmúlt alkalmakkor lemaradtak róla.

https://www.youtube.com/embed/b_pD2eLdlxo

Eötvös Péter: Az Aranysárkány

Napjaink legismertebb magyar operaszerzőjének több művében is akad példa igen kegyetlen eseményekre: gyilkosság, bántalmazás, bosszú, leszámolás, az inkvizíció tevékenysége… Mégsem szól egyetlen operája sem olyan leplezetlenül az emberi nyomorúságról és kiszolgáltatottságról, mint a Németországban élő kínai vendégmunkások történetéről írott Az Aranysárkány. Az ilyen nevű étteremben dolgozó kisfiú naiv látásmódján keresztül feltárul a teljes kilátástalanság világa, azoknak a gyökerektől megfosztott embereknek az élete, akiknek saját közösségüktől elszakadva, egyedül kell szembenézniük a legnagyobb nehézségekkel. Közben pedig A tücsök és a hangya meséje az emberi brutalitás soha véget nem érő voltára hívja fel a figyelmet, míg végül egy váratlan fordulattal kiderül, hogy a két történet valójában egy, hatalmon lévők és a nincstelen szembenállásának örök meséje. A darabot a magyar közönség tavaly a miskolci Bartók+ fesztiválon hallhatta, sajnos teljes felvételt nem tudunk linkelni, az érdeklődők egy német előadás traileréből kaphatnak ízelítőt a műből.

https://www.youtube.com/embed/ojP4HGVRch8

Vajda Gergely: Fuharosok

Listánk legújabb darabját még csak igen kevesen hallhatták élőben, mivel a bemutatóra idén márciusban, a korlátozások kihirdetésekor, már csökkentett nézőszámmal került sor. Szerencsére az előadásról készült felvétel, így mostanra a jelenlevő száz embernél többen is megismerhették. Persze azért reméljük, hogy amint rendeződnek egy kicsit a körülmények, látható lesz még, és a koncertszerű ősbemutató után egy szcenírozott előadásra is sor kerül. Az Esterházy Péter szabadversszerű kisregényéből készült monoopera egyetlen szereplője a kiskamasz Zsófi, akinek nővé érése, a nemiségre való rácsodálkozása és első vonzalmai mitikus fényen keresztül jelennek meg. Ahogyan az irodalmi mű is helyet hagy számos, akár egymásnak ellentmondó értelmezésnek is, az opera hasonlóan összetetten és helyenként talányos módon tárja elénk a kislány visszaemlékezéseiben megjelenő, végül megerőszakolásába torkolló történetét. Az Esterházy-regény sajátosságainak megfelelően a zenében is számos utalás, idézet hangzik el, néha jól felismerhetően, máskor belesimulva a darab hol fénylő és elragadtatott, hol groteszkül karakterizáló saját zenéjébe. A bemutatón az UMZE Kamaraegyüttes működött közre a szerző vezényletével, az egyetlen szerepet Molnár Anna énekelte.

https://www.youtube.com/embed/lXH7X6OH73Q

Számos díjat kapott és nyert, zeneszerzést tanít a Zeneakadémián, írt operát, szimfonikus műveket, kamarazenét és musicalt, legutóbbi popszáma jelenleg huszonhatmilliós nézettségnél tart a YouTube-on.

Bella Máté legújabb darabját a CAFe Budapest keretében mutatják be október 17-én a STUDIO 5 zeneszerzői csoport koncertjén, egy héttel előtte pedig az Operaházban (pontosabban az Eiffel Műhelyházban) lesz premierje: átírta Monteverdi Poppea megkoronázása című operáját.

Nemcsak a két bemutatóról beszélgettünk: szóba kerültek generációs különbségek éppúgy, mint a zeneszerzők tipológiája, vagy a kérdés, hogy mennyiben kell másként gondolkodni egy szimfonikus mű, illetve egy mainstream popszám megírása közben. Fazekas Gergely, 444 interjú, 2020. 10. 07.

A műjegyzékedből egy pillantással is felmérhető, hogy számodra rendkívül fontos a legfiatalabb nemzedék. Egyrészt van olyan műved, amelynek címében ott szerepel az Y-generáció, másrészt a honlapodon akkurátusan jelzed a műfajokat, és az „opera”, „szimfonikus zene” és „kórus” címkék mellett vannak darabjaid, amelyeknél az áll ott, hogy „popzene”. Mennyire célzol tudatosan: külön lehet választani, hogy az Y-generációnak írod-e az adott zenét, vagy a „boomer” nemzedéknek? 

Bizonyos műfaji határok természetesen megszabják a célzás irányát. Ha szimfonikus művet írok egy nagyzenekar vagy fesztivál megrendelésére, akkor ott a közönség nyilván inkább a „boomer” generációból fog kikerülni. A popzene pedig természetesen a fiataloknak szól, de szó sincs róla, hogy ne lehetne átjárás a kettő között. Én úgy látom, hogy az információs forradalom miatt most erősebb a törés a fiatalok és az idősebbek között, mint bármikor korábban. A digitális bennszülöttnek is nevezett legfiatalabb generáció úgy nőtt fel, hogy a telefonjában minden információt (vagy szinte minden információt) megtalál. Bármit elér az okostelefonnal, egy pizzát éppúgy, mint egy barokk operát. Elképesztő tempóban zajlik az információ áramlása és fogyasztása, és ezzel nem feltétlenül van összhangban, hogy az ember elmegy egy operaházba vagy egy hangversenyterembe, ahol hosszabb időn keresztül kell egy dologra koncentrálni. Véleményem szerint az alkotóművészeknek – de koncertszervezőknek és a muzsikusoknak is – muszáj erre valamilyen módon reagálniuk. 

A közönségnek írsz zenét, vagy magadnak? 

Nem gondolom, hogy ezt ilyen világosan külön lehet választani. Konkrét közönséggel a fejemben írom a zenét magamnak, pontosabban a saját elvárásaim szerint. A művészi zenében világosan elkülöníthető három attitűd, ahogy Eötvös Péter nagyon világosan megfogalmazta Jeney Zoltán temetésén: vannak a felfedezők, akik új tájakra merészkednek, vannak a hódítók, akik a felfedezett tájakat belakják, és vannak a teremtők. Jeneyt természetesen ez utóbbi csoportba sorolta. Egyébként a konkrét mindennapokat illetően a kérdés úgy merül fel, hogy amikor egy zeneszerző kap egy megrendelést (és én az utóbbi tíz évben szinte kivétel nélkül megrendelésre komponáltam), akkor az adott megkeresés mögött mindjárt ott van egy keretrendszer: egy adott hangversenyterem vagy fesztivál a maga közönségével, illetve még gyakrabban egy konkrét előadó vagy együttes. Bizonyos értelemben az én érdekem is, hogy alkalmazkodjak a felkérés körülményeihez, hiszen ha olyan darabot írok, amit az adott zenekar nem képes rendesen eljátszani, akkor teljesen mindegy, hogy amúgy megfeleltem-e a saját elvárásaimnak. De az természetesen alapvető, hogy higgyek abban, amit csinálok, különben hiteltelen lesz a zeném, és az átsüt a művön. 

Az asztalfióknak komponálás tehát nem opció? 

Opciónak opció, és ahogy Hamvas Béla mondja, az asztalfiók számára készített mű is hozzáadódik a létezés teljességéhez, az univerzumban jelenlévő tudáshoz, de én ennél praktikusabban gondolkozom. Nem inspirál eléggé, hogy majd tíz-húsz-harminc év múlva talán előveszik a darabomat. 

A felfedező, hódító, teremtő zeneszerzőtípusok közül te melyikbe tartozol? 

Azt hiszem, hogy a három típus akár egy fejlődési folyamat egyes fázisait is leírhatja. Gondolj Bartók ifjúkori műveire: Brahms nyomában jár, meghódítja a nagy előd világát, aztán felfedezővé válik, végül teremtővé. A zeneszerzők működése csak a haláluk után, a lezárt életmű ismeretében értékelhető igazán, én szerencsére még a folyamat közepén tartok, úgyhogy nem tudok válaszolni a kérdésre. Azt természetesen érzékelem néhány év távlatából, amikor egy új korszak kezdődik, de ezzel szerintem mindenki így van: az ember óhatatlanul korszakokra osztja az életét visszatekintve. Nekem például egy kottaírási kérdés hozott új korszakot az életművembe. A doktori disszertációmat az aleatorikus – vagyis a véletlen elvét alkalmazó – zeneszerzésről írtam, egészen pontosan Witold Lutosławski 1964-es vonósnégyeséről. Ennek az elvnek az a lényege, hogy a zeneszerző meghatározza a mű nagystruktúráját, az események sorát és dramaturgiáját, de bizonyos szintű szabadságot hagy az előadónak a darabban történő mikroformai események interpretációjakor. Vagyis a mű alkatilag minden elhangzáskor hasonló lesz, ugyanazzal a dinamikával zajlik, ugyanott van a csúcspont, de mégis minden alkalommal egészen másképp szól. A lengyel zeneszerzők közül Lutosławski és Penderecki éltek ezzel az eszközzel a hatvanas-hetvenes években. Hat évvel ezelőtt írtam egy vonószenekari darabot Lethe címmel, amely első díjat nyert az Ostravai Nemzetközi Zeneszerzőversenyen. Az ősbemutatót Eötvös Péter vezényelte a Bajor Rádiózenekar élén, és amikor készültünk a bemutatóra, Péter azt javasolta, hogy klasszikus notációval jegyezzem le a darabot, mert a német szimfonikus zenekarok nem szeretik az efféle improvizatív elemeket. Vagyis az volt a javaslata, hogy bújjak a véletlen szerepébe, és konkretizáljam a hangokat. Ez óriási kihívás volt, és nagyon inspiráló: kitaláltam egy újfajta lejegyzési módszert, amit azóta több művemben használtam, például az Ensemble Intercontemporainnek írott Hesperus című darabomban. Nagyon gyorsan játszandó motívumokat használok, amelyeket matematikai modellek szerint rendezek el, ami lehetővé teszi, hogy a hangzás organikusan fejlődjön. A zene úgy szól, mintha aleatorikus lenne, pedig valójában minden hang le van benne jegyezve. 

Írsz slágerlistás popszámot és aleatorikus (vagy legalábbis annak hangzó) zenét a világ vezető kortárs zenei együttesének. Ez a stilisztikai spektrum két végpontja. Mi az, ami ezeket a zenéket összekapcsolja? Ami „bellamátés” bennük? 

Ha feltélenül hidat kellene építenem a Mostantól című szám és a Hesperus közé, akkor azt mondanám, hogy a közös vonás a líraiság. Tudom, hogy ez egy nehezen megragadható fogalom, de mégis azt érzem, hogy valamiféle líraiság minden zenémre jellemző, műfajtól függetlenül. Talán úgy tudnám ezt megragadni, hogy vannak olyan szerzők, akik kevésbé líraiak. Akik számomra inkább tűnnek alkimistáknak: a zenei bölcsek kövét kutatják. 

De amikor matematikai modell szerint rendezel el aleatorikusnak ható motívumokat, akkor te is alkimista vagy. 

Ez a része alkímia, azt aláírom, de a Hesperus komponálásakor egy konkrét élményt szerettem volna visszaadni: azt a finom remegést, ami a sarkcsillagot jellemzi, amikor az éjszaka kezdetén felbukkan. Az aleatorikus struktúra ezt a remegést jeleníti meg, ugyanakkor a szóló brácsa szólama nagyívű, lírai dallamot játszik. A kiagyalt, racionálisan megszervezett anyag ott van a háttérben, de a fókuszban mégiscsak az éneklő brácsaszólam áll. 

Ez azt jelenti, hogy szentimentális alkat vagy? 

Nem szeretem ezt a szót. 

Akkor másként kérdezem: te is elsírod magad, amikor egy érzelmes slágert meghallasz egy bevásárlóközpontban? 

Mondjuk azt, hogy alapvetően érzékeny természetű ember vagyok, nyilván nem véletlenül foglalkozom zeneszerzéssel. Sokáig zongoraművésznek készültem, de nem bírtam a fellépéssel járó stresszt és az állandó szereplést, úgyhogy ezért fordultam az alkotóművészet felé. Az ember rezonál a világra, érzékeny a világ rezdüléseire, és ebből jönnek létre a művek. Tudom, hogy ezoterikusan hangzik, de valamilyen módon nyilván ott van a személyiségem minden darabom mögött. 

Amikor popszámot írsz, mennyire gondolkozol másként, mint amikor mondjuk szimfonikus zenekarra komponálsz? 

A technikai része teljesen másként történik. Amikor egy kortárs zenei kamaraegyüttesnek vagy egy szimfonikus zenekarnak írok zenét, akkor papíron, kottafüzetben készítek jegyzeteket, zenei ötleteket éppúgy leírok, mint szövegesen megfogalmazott gondolatokat, próbálok megragadni irányokat. Néhány hét alatt általában kialakul valami konkrétabb dolog, és akkor kottapapíron, hagyományos módon végig írom a művet, de csak vázlatszerűen, a kidolgozást már általában a számítógépen végzem. Egy popszám esetében mindjárt az első pillanattól a szoftverben gondolkozom, ez az én esetemben a Logic nevű zeneszerkesztő programot jelenti. Vagyis leütök mondjuk egy akkordot, és próbálgatom a lehetőségeket, hogy mit tudok vele kezdeni a Logicban. 

Vagyis a Logic végső soron alkotótársad a dalok komponálásakor? 

Csak annyiban, hogy a szoftver ismerete meghatározza a lehetőségeket, de ez más területen is hasonlóképpen működik: ha csak a dúr és a moll akkordokat ismered, akkor nem fogsz szűkszeptimet használni, ha egy kottaíró programban nem tudod, miként lehet aleatorikus modulokat használni, az megköti a kezed. Számomra a popzene egyébként kikacsintás, írtam hét vagy nyolc popszámot, miközben van több mint száz olyan művem, ami a „klasszikus” zene kategóriájába tartozik. 

Viszont a Mostantólt többen hallották, mint az összes többi zenédet együttvéve.

Úgy jártam, mint Schönberg a Verklärte Nacht című darabjával, amit többet játszanak, mint az összes többi művét együttvéve, pedig az egy fiatalkori, tonális darab. Előfordult már ez a zene történetében. A Mostantólt több mint huszonhat milliószor hallgatták meg a YouTube-on, a Hesperust meg nagyjából hatszázan, ugyanazon a felületen. De ha elkezdünk ilyen módon méricskélni, az nagyon félre tud vinni, mert a két zenei stílus egészen másként kommunikál. És függetlenül attól, hogy nagyon örülök a popzenei sikereknek – hogy ülök az autóban, és megszólal, amit fél éve még a számítógépemen raktam össze –, az én igazi közegem a kortárs művészi zene. Számomra a revelatív élmény az, amikor egy hangversenyteremben hallom egy zenekari darabomat. 

A mainstream popzenében mennyire lehet megjósolni egy dal sikerét? Van titkos recept? 

Nem tudom. Szerintem elég sok minden alakítható tudatosan, és az én popzenei történetem erről is szól, hadd mondjam el röviden (kifejtettem hosszabban is a Dalszerző Expón tartott előadásomban). Miután megszereztem a zeneszerző diplomámat, a Gradus művészügynökséghez kerültem, és lett egy menedzserem, Meczner Vera, aki ezelőtt hét évvel felvetette, hogy mi lenne, ha írnék egy popdalt. Először ódzkodtam a gondolattól, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy miként működik a popzene, de éppen akkoriban indult a Dal című műsor, és arra gondoltam, hogy izgalmas kihívás volna, ha a dalom kijutna az Euróvízióra. Az első dalt Polyák Lillának írtam, a Valami más a középdöntőig jutott, és akkor elkezdtem törni a fejem, hogy mit kellene másként csinálni, mert Lilla tökéletesen énekelt, nem az előadással volt probléma. Arra jutottam, hogy az eurovíziós dal egy külön fajta, az én dalom inkább illett a rádiókhoz (és valóban szépen is játszották akkoriban), vagyis kicsit másként kell gondolkodni. Úgy ítéltem meg, hogy nem volt a dalban elég kuriózum. A következő évben, 2014-ben a Fool Moon nevű a capella énekegyüttesnek írtam egy dalt Rácz Gergővel közösen (ő akkor még az együttes tagja volt). Ebben volt beatbox, testdobolás, és az egész szerintem túl tudott lépni az a capella együttesekre jellemző, egyébként szerethető „subappás”, csettintgetős zenei világon. Amikor kiderült, hogy nem a mi dalunk nyert (a legjobb négy dal közé jutottunk), először azt gondoltam, hogy nincs titkos recept, de aztán írtam további dalokat, és azt hiszem, hogy azért néhány alapvető dolgot igenis lehet tudni. És bár Magyarország nem nevez többé az Euróvízióra, de az idei Dalt végül mégis csak megnyerte a Mostantól. Ennek sikere több dologra is visszavezethető (legalábbis én erre vezetem vissza): az egyik Hujber Szabolcs szövege, amelynél nagyon fontos, hogy magyarul van, és nagyon fontos, hogy egy mindenki számára átélhető témáról szól, mégpedig elég konkrétan: a megcsalásról. Zeneileg talán az lehet érdekes, hogy próbáltam beletenni minél több hookot, olyan motívumot, ami megragad az ember fülében, ami beakad, és azonnal dúdolni kezded. És ehhez jött aztán hozzá, hogy jó pillanatban került ki a dal a YouTube-ra, tinédzserek elkezdtek rá tátogni a Tik-Tokon, és a dal pedig pillanatokon belül őrületes megosztásokat produkált. 

Akkor a receptnek csak egy része a zene, egy másik része, hogy milyen platformra kerül ki, milyen pillanatban. 

Igen, ez így van. Ezek a platformok ma már megkerülhetetlenek, és egy-egy ötlettel ezek révén valóban felépíthetők karrierek. Abban azonban hiszek, hogy az alapja az egésznek mégiscsak a zene és a mondanivaló. Ha ez nincs, akkor az a bizonyos Tik-Tokra épített karrier nem lesz hosszú életű. De bevallom, engem nem érdekel, hogy ezek a platformok miként működnek és milyen módon lehet belőlük profitálni, viszont a jelenség maga nagyon érdekes, különösen, ha az ember belülről látja. Az mindenesetre biztos, hogy sok különböző tényező együtt állására van szükség ahhoz, hogy egy mainstream popdal nagyot menjen, és esetünkben ezúttal ez szerencsére megadatott: a Mostantól megdöntött minden rádiós rekordot, Fonogram-díjat nyert és folyamatosan nő a YouTube-os nézettsége. 

Miközben az emberek a Mostantólra kattintgatnak, a STUDIO 5 nevű zeneszerzői csoporttal közös koncertre készültök Quodlibet címen (a CAFe Budapesten lesz október 17-én). Miért hoztátok létre ezt az alkotói csoportot? 

2016-ban alapítottuk a csoportot, melynek jelenlegi tagjai: Kutrik Bence, Solti Árpád, Szentpáli Roland, Virágh András Gábor és jómagam. Sok mindenben másként gondolkodunk, zeneileg is, de van néhány alapvető érték, amelyet mindannyian osztunk: például az, hogy mentesek vagyunk a stiláris előítéletektől, nem zárkózunk el semmilyen hatás integrálásától. Az első koncertünket 2017-ben tartottuk, és annyira jól sikerült, hogy úgy gondoltuk, érdemes volna minden évben két, tematikus koncertet rendeznünk, amelyeken az általunk írt művek valamilyen módon reflektálnak egymásra. Ezeket együtt készítjük elő, rendszeresen ötletelünk online, és így alakul ki egy-egy koncert tematikája. Volt, hogy a koncerthez élő videóanimáció kapcsolódott, vagy pedig Varró Dániel verseihez írtunk rézfúvós műveket, a mostani koncert gondolata pedig évekkel ezelőtt merült fel. A „quod libet” szó szerint azt jelenti, hogy „ami tetszik”, és a barokkban olyan művekre használták, amelyekben különböző, közismert dallamokat párosítanak össze és énekelnek vagy játszanak egyszerre. Bach Goldberg-variációinak az utolsó variációja például egy quodlibet. Az ötlet az volt, hogy írjunk régi, barokk hangszerekre mai zenét, s amikor a CAFe Budapest szervezői megkerestek bennünket, hogy jó volna egy Bartók emléke előtt tisztelgő koncertet csinálni, akkor összeállt a kép: írjunk Bartók-művek nyomán, vagy azokból felhasznált részletekből új zenét, de barokk hangszerekre. Szentpáli Roland Barbaro című darabja Bartók híres zongoraművét, az Allegro barbarót használja, de mindenféle régi fúvóshangszert szerepeltet a műben (tubaművészként ő ezeken a hangszereken játszik is). Virágh András Gábor a Harmadik zongoraverseny lassú tételének középrészéből vett ki madárdal-imitációkat, és azokból írt egy furulya-csembaló darabot. Kutrik Bence a Szabadban című zongoraciklust gondolja újra, és a quodlibet-hagyományt szó szerint értelmezve helyez egymásra különböző stílusokból származó dallamokat. Solti Árpád a Csodálatos mandarinból indul ki, én pedig a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztákra nyitótételének fúgatémáját használom, de a darabom – amiben három hangszer szerepel: szerpent, viola da gamba és csembaló – az éppen futó másik projektemhez, a Monteverdi-operához kapcsolódik. Vagyis Bartók és Monteverdi valahol a félúton találkozik nálam. 

A Monteverdi-projekt arról szól, hogy újragondoltad Monteverdi utolsó operáját, a Poppea megkoronázását (a bemutatót október 10-én tartják az Eiffel Műhelyházban). Mit tettél a darabbal? 

A Poppea megkoronázását 1642-ben, Velencében mutatták be, de van néhány olyan tétele, amely máig rendkívül népszerű. Ilyen például a záró duett, a „Pur ti miro”, amelyet nem is biztos, hogy Monteverdi írt, mert akkoriban, a 17. század közepén az opera gyakran csapatmunka eredménye volt. Ahogy ma egy Hans Zimmer filmzenénél sem tudni pontosan, hogy melyik részletet melyik munkatársa dolgozta ki, ő csak a főbb témákat, hangszíneket adja meg, ugyanígy Monteverdi művénél is feltehetőleg ő, az idős mester volt az alkotócsoport központi figurája, az ő neve fémjelzi a darabot. Az átdolgozásban szerettem volna illeszkedni az Eiffel Műhelyház profiljához: vagyis a fiatalokat akartam megcélozni. Kétféle módon nyúltam hozzá a műhöz. Egyrészt újragondoltam az áriák harmóniáit, mégpedig rendkívül egyszerű hármashangzatokkal, mintha popszámokat hallanánk, de természetesen törekedtem arra, hogy az eredeti énekszólam és az általam hozzáadott harmóniák között természetes legyen a viszony, a hallgató úgy érezze, akár így is írhatta volna Monteverdi. A másik beavatkozásom a rövid zenekari közjátékokat, az úgynevezett ritornellókat érintette: ezeket jazzegyüttesre írtam át. A trombitát, tenorszaxofont, zongorát, bőgőt és dobokat használó együttest Fekete-Kovács Kornél fogja vezetni. A recitativók megmaradtak eredeti formájukban, csembaló és cselló kíséri majd őket, az áriáknál és ariosóknál viszont modern kamarazenekart alkalmaztam, mégpedig kettéosztva: szimmetrikusan helyezkednek el a két oldalt vegyesen vonósok és fúvósok, a két együttes sztereóban működik, hol felelgetnek egymásnak, hol összekapcsolódnak. 

Ha valaki azzal vádolna, hogy amit Monteverdi művével teszel, az ugyanaz, mintha a Mona Lisának bajszot rajzolnál, vagy festékszóróval ráfújnád, hogy „Metallica”, mit reagálnál? 

Szerintem nagyon izgalmas dolog újragondolni régi műveket, és a zene nem tárgy abban a formában, ahogy egy festmény. Monteverdi operája eredeti formájában (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni) meghallgatható számtalan felvételen, illetve ott a kotta. Vagyis nem esik bántódása. Amit mi csinálunk, és korábban már volt erre példa, amikor hasonló szellemben gondolták újra az Operaházban Purcell Tündérkirálynőjét, az végső soron ugyanaz, mint amit a rendezői színház tesz. Az én átdolgozásom kifejezetten az Y és Z generációt kívánja megszólítani, ezért használok olyan zenei idiómákat, amelyek ennek a nemzedéknek ismerősek lehetnek. Abban bízom, hogy ha egy fiatal bemegy erre az operaelőadásra, akkor nem azt fogja érezni, hogy ez valami régiség, hanem át tudja élni a művet, és ha ez megtörténik, akkor talán elkezd érdeklődni az opera iránt. Persze tisztában vagyok vele, hogy az ilyen rekonstrukciós kísérletek vékony jégen járnak, és nem is az én tisztem eldönteni, hogy a mi kísérletünk sikeres-e, bízom benne, hogy az. 

Ahogy Monteverdi és a pop, Bartók és a barokk hangszerek találkoznak a zenédben, úgy él egymás mellett ma minden korszak és térség zenéje. Ebben az őrületes „zajban” miként lehet tájékozódni? 

Nehezen, és nyilván veszélyeket rejt magában a jelenlegi helyzet. A hálózatkutató Barabási Albert László írja az egyik könyvében, hogy az emberi kapcsolati hálók nagyon érdekesen csomópontok köré rendeződnek, és ezek a csomópontok többnyire óriásira nőnek, miközben rengeteg ember alig kapcsolódik valakihez. Ez a zenére is igaz: elméletben valóban minden elérhető ma már bárki számára (bár érdekes módon az interneten mindig pont azt nem találom meg, amire nekem szükségem lenne), viszont a gyakorlatban a zenehallgatók is csomópontok köré rendeződnek. Ha mi döntenénk arról, hogy melyik csomóponthoz csatlakozunk, akkor a dolog rendben is volna, csakhogy nagyon úgy néz ki, hogy a Facebook, a YouTube és a hasonló platformok nem természetesen teremtik és növelik meg ezeket a csomópontokat, hanem algoritmusokkal duzzasztják őket hatalmasra. Vagyis papíron igaznak tűnik, hogy rajtad múlik, mit választasz, valójában azonban nincs a kezünkben a döntés. És az, hogy mit dob elénk az algoritmus, befolyásolni fogja az ízlésünket, végső soron a gondolkodásunkat is. Az emberben pedig ősidők óta megvan az a hajlam, hogy a könnyebb utat válassza. Úgyhogy azt hiszem, a védekezésnek az egyik formája az lehet, ha ösztöneinkkel dacolva megpróbálunk ellenállni a legkönnyebb út csábításának. 

Fiatal, sikeres és sokat foglalkoztatott komponista, aki szívesen áthidalná a generációk és a zenei műfajok közötti szakadékokat. A komolyzenei munkák mellett olyan slágereket is jegyez, mint például Rácz Gergő Mostantól című száma. Rácz Judit interjúja, Magyar Narancs 2020. 05. 14.

Magyar Narancs: Egy régebbi beszélgetésben azt mondtad, hogy "zeneszerzőből hiány van". Fenntartod?

Bella Máté: Képzett zeneszerzőből van hiány. Régebben a zeneszerzéshez sokat kellett tanulni, tudni kellett kottát olvasni és játszani valamilyen hangszeren. Ma már ez nem feltétlenül szükséges az applikációs és szoftveres komponálás előtörése miatt, ahol kis befektetéssel nagyon gyorsan létrejön egy használható eredmény. Az alkalmazott zeneszerzés szakot azért hoztuk létre pár évvel ezelőtt a Zeneakadémián, hogy a színházi és filmprodukciókban megfelelő ismeretekkel rendelkező zeneszerzők tudjanak részt venni. A könnyűzeneszerzést pedig ma nem is lehet intézményes keretek közt tanulni.

MN: Szerinted kellene? A könnyű-zene általában elég spontán módon keletkezik.

BM: Nagyon is kellene! A könnyű-zenének ugyanazon kellene keresztülmennie, mint a dzsessznek, ami először New Orleans-i lokálokban jelent meg, azután szép lassan bekerült az oktatásba, rendes tankönyvekkel, tananyaggal. Nagyon sok olyan könnyű-zenei darab van, ami hasonló attitűddel jön létre, mint az úgynevezett kortárs klasszikus zene. Az ihletett pillanat után a kidolgozáshoz kellene a jó segítség.

MN: Csináljunk egy kis statisztikát: hány műved van?

BM: Most megfogtál... nem tudom. Meg kellene néznem.

MN: Ma már nem adnak a zeneszerzők opusszámot a műveiknek. Miért?

BM: Ez az igény sajnos eltűnni látszik. Pedig ha az ember egy darabjának az opus 1-et adja, az azt jelenti, hogy arról gondolt valamit. Az első darabomat, amit vállalok, a Pillangó álma című cselló-zongora duót azeneakadémiaifelvételimre írtam, ezt viszont követték olyanok is, amiket nem raknék bele egy ilyen opusrendszerbe.

MN: A 20. század második felében halt ki ez a szokás. Ha jól tudom, Ligeti sem számozta a műveit.

BM: Ő nem, de Kurtág igen.

MN: Milyen műfajokban komponálsz?

BM: A klasszikus kortárs zene a szakterületem, abban vagyok a legtájékozottabb. Komponáltam operát, kórusműveket, ensemble-kompozíciókat, van néhány zenekari darabom és kamarazeném is. Sokáig dolgoztam színházban, az Alföldi-féle Nemzetiben, a Vígszínházban, a Bábszínházban, írtam filmzenét, valamint néhány popdalt.

MN: Rangsorolod ezeket a műfajokat?

BM: A kortárs klasszikus az, amiben a leginkább meg tudok nyilvánulni.

MN: Nagyrészt megrendelésre írsz

BM: Lassan kizárólag felkérésre írok.

MN: Nem szeretnél többet írni csak úgy, megrendelés nélkül?

BM: Én akkor is írtam zenét, amikor nem volt megrendelésem. Nem is a felkérés a lényeg, hanem az abban rejlő lehetőségek kihasználása. Ha a megrendelés - bármilyen okból - nem találkozik a belső motivációmmal, nem vállalom.

MN: A megrendelések paramétereit - időtartam, hangszeregyüttes, esetleg műfaj - nagyon korlátozónak érzed?

BM: Az utóbbi időben elég nagy szabadságot kaptam. Általában megkérdezték, hogy mit szeretnék írni, megmondták, hogy milyen koncertműsorban lesz benne, javasoltak az időtartamra egy tól-ig intervallumot, és kaptam egy határidőt. A nemzetközi színtéren egy-két évre előre meg tudják mondani a felkérés paramétereit, itthon sajnos nem, többnyire anyagi okokból.

MN: Tanultál zeneszerzést, jártál mesterkurzusokra. Az alapdolgokon kívül - struktúra, hangszerelés - mit lehet megtanulni? Szemléletet?

BM: Három kérdésre kell választ adni: Miért írunk zenét, kinek írunk zenét és hogyan írunk zenét. Leginkább a harmadik kérdésre tanítjuk a választ. Tehetséget nem lehet tanítani, technikát igen. Amit én igyekszem megtanítani, az az, hogy nyitottnak kell lenni minden zenei stílusra, és minél több dolgot kell megismerni. Tanítjuk egyebek között a zenemű felépítését, a hangzásképet, hogy hogyan segíti a formát a dinamika. A zeneszerzés oktatása akkor hatékony, ha hétről hétre, lépésről lépésre történik. A mesterkurzusokon valóban inkább egy szemléletet lehet elsajátítani. Ez lehet a kurzusvezető komponista mindössze egyetlen mondata, ami valakinél éppen telibe talál.

MN: Te magad is tanítasz.

BM: A doktori tanulmányaim második évében meghívtak tanítani aZeneakadémiára, azóta folyamatosan oktatok. Először óriási kihívás volt, hogy egy csoportnak hogyan tegyem érdekessé, élményszerűvé az adott témát, mondjuk, Palestrina vokális ellenpont stílusát. Az évek során fokozatosan kerültem át a zeneszerzés főszakos hallgatókhoz, ahol lényegében minden hallgató egy-egy külön világ, és az a feladat, hogy ezt a világot minél jobban kibontsuk. A növendéket sosem szabad valamilyen ösvényre kényszeríteni, hanem meg kell látni benne, hogy mi az ő útja.

MN: Néhány éve popzenét is komponálsz. Ez annak a megjelenése, hogy szerinted a közönséghez kell alkalmazkodni, annak vélt vagy tapasztalt igényeihez igazodni?

BM: A közönségnek írunk zenét. Figyelni kell, hogy érti-e a zenénket, kivált-e benne lelkesedést vagy kíváncsiságot. Engem most leg-inkább az Y és Z generáció érdekel - hogyan hallgatnak zenét, mi érdekli őket. Ha az ő preferenciáikból bizonyos ötleteket át tudunk menteni a komolyzenébe, akkor majd abban is kiismerik magukat.

MN: Úgy látod, hogy a kortárs zene a popzenéhez közelít?

BM: Majd néhány évtized múlva meglátjuk, így van-e. A magaskultúra mindig lassabban mozdul. Úgy érzem, hogy a klasszikus zenei hagyomány folyamatosan veszíti el a közönségét.

MN: A zene menjen a közönség után, vagy fordítva, a közönség tanulja meg a kortárs zenét?

BM: Keresnünk kell a közös pontokat.

MN: Te válságban látod a klasszikus és a kortárs zenét?

BM: Nem fog megszűnni, de folyamatos csökkenést érzékelek az érdeklődésben. Ennek megfordításához az alkotók, az előadók és a koncertszervezők összefogására volna szükség. Szerintem a Budapesti Fesztiválzenekar éjszakai koncertjei (Midnight Music - a szerk.) ilyen szempontból telitalálatnak bizonyultak.

MN: Sok díjat nyertél és sokfelé játsszák a darabjaidat. Amikor külföldön adják elő azokat, kiutazol a próbákra vagy az előadásra?

BM: Általában igen; a szerzőket meghívják a darabjuk bemutatójára és akkor ott vagyok a próbákon is.

MN: És megszólalsz?

BM: Előfordul, de én hiszek abban, hogy ha egy darab precízen van leírva, akkor erre nem nagyon van szükség. Ha túl sokat kell magyarázni, akkor gyanítom, hogy a lejegyzés nem igazán jó. Én a klasszikus notációt használom, illetve olyan jeleket, amelyek a kortárs klasszikus zenében ismertek.

MN: Van-e élő kapcsolatod külföldi zeneszerzőkkel?

BM: Vannak kapcsolataim. De Wilheim Andrást idézem, aki azt mondta egyszer, hogy a New York-i zeneszerző-egyesületnek 10 ezer tagja van. És ez csak New York... Rengeteg szerző van és rengeteg a jó szerző. Nehéz azt mondani, hogy igazán tudom, hogy hol, mi történik, kivéve a nagy, vezető komponista személyiségeket. Egy bizonyos korosztály fö-lött már látszik, hogy kik azok, akikre érdemes odafigyelni. De trendeket most is lehet látni, már a lejegyzésből, nem is kell hozzá hallanom a darabot.

MN: Milyen trendeket például?

BM: Azt látom, hogy ma a hangszín az, ami igazán fontos a nyugat-európai zeneszerzőknek.

MN: És a forma? A laikus hallgató számára ez az egyik nehézség, hogy nem igazán világos, miért pont addig tart a darab, ameddig.

BM: Igen, nem tudják, hol tartunk. Sokszor úgy érzik, hogy a darab túl hosszú, de ilyenkor nem az időtartamával van baj, hanem hogy a kompozíció követhetetlen. Szerintem azok a művek működnek jól, amelyeknél a közönség pontosan érti, hogy az A pontból hogyan jutunk el a B pontba. Ha nincs vezetve a figyelem, akkor elvesztik az érdeklődésüket. Ez teljesen normális. Az igazán jó darabok megtanítják hallgatni önmagukat.

MN: Változott-e észrevehetően a zeneszerzői stílusod, a módszereid, az esztétikád, és ha igen, hogyan?

BM: Szerintem a darabjaim líraisága megmaradt, az eszköztár változott. A tematikában és a hangzásképben is van változás.

MN: Azt mondtad, egy húszéves zeneszerző még egyáltalán nem érett, az érettség harminc körül jön el. Vajon mitől van ma ez a relatíve késői érés, összevetve azzal, hogy többek között Mozart, Schubert vagy Mendelssohn micsoda műveket írtak olykor még húszéves koruk előtt...

BM: Ez a relatív késés minden téren ott van. Mozart korával ellentétben ma olyan tömegű ismeretet kell megszerezni, amihez sok idő kell. Persze csodagyerekek ma is születnek.

MN: Vannak zeneszerzők, akik zenén kívüli elemekre építik a kompozícióikat, egy képletre, egy matematikai formulára, valamilyen elméletre. Te használsz ilyesmit?

BM: Mindenki olyan zenét ír, amilyen ember. Ha egy alkotót valamilyen külső elem inspirál, és azt zeneivé tudja varázsolni, tegye azt. Egy képlet használata önmagában lehet érdekes, de ahhoz, hogy jól működjön, a szerzőnek zenévé kell alakítania.

MN: Mi inspirál inkább, az ének vagy a hangszer?

BM: Az utóbbi. Az emberi hang többnyire szöveggel párosul, ami nekem túlságosan direkt. A hangszer elvont, tehát az sokkal szabadabb közlésforma. De azért írtam vokális műveket is.

MN: És milyen hangszer áll hozzád a legközelebb? Talán a zongora, mivel azt tanultad?

BM: Nem, a zongorát pont nem szeretem. Helmut Lachenmann mondta egyszer, hogy aki zongorára ír, annak föl kell magának tennie a kérdést, mit is jelent neki a zongora. Én erre még nem találtam kielégítő választ. Van még egy-két hangszer, amivel hadilábon állok, mint például az oboa és a rezes hangszerek. Most kaptam egyébként egy felkérést egy tuba-zongora duó megírására, úgyhogy ez most kihívás lesz. A vonósoknál a cselló áll legközelebb a szívemhez, a fafúvósok közül pedig a fagott.

MN: Milyen nálad a kompozíciós folyamat? Sokáig dudorászol magadban, vagy leülsz a zongorához, vagy körbeolvasod a témát?

BM: Attól függ, hogy mit írok. Ha kortárs klasszikus darabot, akkor sok-sok héten keresztül nagyon részletes vázlatokat írok.

MN: Kottafejeket kottapapírra? Viszed magaddal a vázlatfüzetedet, mint Beethoven?

BM: Igen, ez teljesen az a klasszikus kép. Aztán utána beírom a kész művet a számítógépes kottaíró szoftverbe. Ezt nem nagyon tudom meghallgatni, mivel nagyon sok speciális hangzással dolgozom, és ezeket a programokat nem azokra találták ki. De ahogy a zongora, úgy ez is főképp a zenei forma ellenőrzésére jó. Ha popzenét írok, eleve a számítógépbe írom, és általában az erre alkalmas szoftverrel találom ki a hangszíneket, ritmusokat. Egy szerző művét sokban befolyásolja a darab kompozíciós folyamata.

MN: Alakítottatok egy zeneszerzői csoportot, a Stúdió 5-öt. Milyen céllal és mi a gyakorlati tevékenysége? Netán egy stílusközösség?

BM: Inkább baráti, mely azzal a céllal jött létre, hogy műveinkből évi két koncertet rendezzünk. Minden koncertet egy különálló tematika köré építünk fel. Volt olyan koncertünk, amelyre csupa Varró Dani-versre komponált művet adtunk elő, egy kivételével csupa hangszeres darabot. Aztán volt olyan is, ahová meghívtunk egy kritikust, eljátszottuk a darabot, amiről ő kritikát írt korábban, és utána beszélgettünk arról, hogy mit miért írt a kritikájában. A koncertjeinkkel egyrészt az a cél, hogy kiépítsünk egy közönségbázist, másrészt egy tanulási folyamat: hogyan tudunk olyan zenéket komponálni, amelyek a mai közönség számára érdekesek?

MN: Reméljük, az őszi koncerteteket már meg tudjátok tartani. A te mindennapjaidat hogyan érinti a jelen helyzet, a koronavírus-járvány?

BM: Az én életem nagyon sokat nem változott. Az óráimat online tartom, és mint mindig, most is itthon komponálok.

Nagyon fontos hidakat építenünk a zenei világok között – hangsúlyozza Bella Máté, a Zeneakadémia egyetemi adjunktusa, aki az idei Fonogram-díjat elnyert popzenei dal társszerzője. A komponista nem először kísérletezik különböző műfajokkal, és mindkét oldal alkotói gondolkodását megismerte. Zsiray-Rummer Zoltán 2020. április 23. Zeneakadémia

Rácz Gergő és Orsovai Reni Mostantól című száma A Dal 2020 Petőfi Zenei Díj Az év dala kategóriájának elnyerése után nem sokkal „az év hazai modern pop-rock albuma vagy hangfelvétele” lett az idei Fonogram-díjátadón. Társszerzője a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem adjunktusa, a Junior Prima, Bartók–Pásztory- és Erkel-díjas Bella Máté. A fiatal komponista intézményünk kérdésére, hogy szerinte van-e határ a komoly- és könnyűzene között, illetve egyáltalán létezik-e két külön világ, azt válaszolta: ahogy az élet számos területén kategóriákban gondolkodunk, hiszen ilyen az emberi természet, ez a zeneesztétikában is szükségszerű. „Mondhatjuk, hogy a komolyzene a katarzishoz áll közelebb, a könnyűzene pedig az eksztázishoz” – mutat rá. Véleménye szerint egészséges is az ilyen határvonal, noha kétségtelenül kár, hogy a komolyzene és a könnyűzene alkotói nehezebben értik meg egymás művészeti produktumait. „Aki komolyzenével foglalkozik, annak a könnyűzene csupán a szórakoztatóipar egyik legyártott terméke, utóbbiak képviselői pedig pusztán koncertterminek és talán elitistának is tartják a klasszikus kompozíciókat” – teszi hozzá, hangsúlyozva, hogy a két csoport néhány kivételtől eltekintve nem igazán ismeri egymást, neki is ez a személyes tapasztalata a baráti körében, ebből pedig rengeteg félreértés, téves meglátás következik.

Bella Máté vallja, hogy nagyon fontos hidakat építenünk a zenei világok között, mert szükségszerű integrálni a könnyűzene értelemszerűen fiatalabb közönségét a komolyzenei életbe. „Azért kezdtem el könnyűzenével foglalkozni, mert az ezzel szerzett tapasztalatokat be tudom építeni a komolyzenei kompozícióimba, hiszen meg kell ismerni az újabb generációk zenei gondolkodásmódját” – mondja. És hogy mit tanulhat egy zeneszerző? Bella Máté szerint például azt, hogy manapság már kevésbé az akkordok fontosak, mintsem a hangszínek keresése, ez úgy tűnik, nem csak a popzenében, hanem a kortárs komolyzenében is igaz. Emellett a koncentrációt, a művek dramaturgiáját is segíti a popzene: azt, hogy rövid idő alatt lehessen megragadni a közönség figyelmét, hiszen az emberek egyre kevésbé fókuszáltak.

A komponista szerint segítené a hídépítést az is, ha a „két világ” alkotói, előadói, koncert- és fesztiválszervezői olyan tematikus eseményeket rendeznének, ahol együtt szerepelne komoly- és könnyűzene, bemutatva a lehetséges kapcsolódási pontokat.

Rácz Gergő és Orsovai Reni nyerte Mostantól című számával A Dal 2020-at. A két előadója 75 millió forint összértékű nyereménnyel építheti tovább zenei karrierjét. A Mostantól Rácz Gergő és Orsovai Reni első közös dala, amelynek zenéjét Bella Máté és Rácz Gergő, szövegét Hujber Szabolcs és Rácz Gergő írta. A számban az énekes élete legkínosabb pillanatát mutatja be, amikor a párja megtudta, hogy hűtlen volt hozzá.

A Duna Televízióban és a Duna World csatornán élőben közvetített döntőben nyolc előadó mutatta be produkcióját: a Fatal Error (daluk címe: Néma), Rácz Gergő és Orsovai Reni (Mostantól), Takács Nikolas (Csendbeszéd), a Tortuga (Mámor tér 3.), Ember Márk (Tovább), Kóbor Zsóka és Polgár Patrik (Valamiért), a Nene (Későre jár), valamint a Turbo (Iránytű). A versenyzők maguk dönthették el, hogy az eredeti hangszerelésben vagy akusztikus változatban adják elő dalukat.

A zsűri tagjai a nyolc dal elhangzása után egyenként 10, 8, 6 illetve 4 pontot adtak az általuk legjobbnak ítélt négy dalnak. Az így versenyben maradt négy előadó, Rácz Gergő és Orsovai Reni (32 pont), a Turbo (30 pont), a Nene (20 pont) és Ember Márk (14 pont) közül a nézők választották ki a nyertest SMS-ben küldött szavazataikkal. A legtöbb voksot Rácz Gergő és Orsovai Reni kapta, így megnyerte A Dal 2020-at.

A díjat a VOLT Produkció nevében Lobenwein Norbert adta át. A duó 75 millió forintos összértékű nyeremény mellett a 2020-as Petőfi Zenei Díj Az év dala kategória nyertese is lett és felléphet a legnagyobb hazai fesztiválok, köztük a VOLT és a Strand színpadán.

A Mostantól Rácz Gergő és Orsovai Reni első közös dala, amelynek zenéjét Bella Máté és Rácz Gergő, szövegét Hujber Szabolcs és Rácz Gergő írta. A számban az énekes élete legkínosabb pillanatát mutatja be, amikor a párja megtudta, hogy hűtlen volt hozzá.

Rácz Fonogram-díjas magyar zeneszerző, énekes, producer. Orsovai középiskolában tanít ének-zenét, 2017-től a Székesfehérváron alakult Nene zenekarnak is tagja, amellyel szintén bejutott A Dal 2020 döntőjébe.

"Nem gondoltuk volna, hogy győzünk, nagyon boldogok vagyunk" – mondta a döntő után Rácz Gergő.

A döntő extra produkciójaként Pápai Joci adta elő Az én apám című dalát, valamint a Kispál és a Borz Csillag vagy fecske című számát énekelte el. Az adásban jelentették be, hogy A Dal Akusztik online szavazást és ezzel együtt a Petőfi Zenei Díj azonos kategóriájának elismerését szintén Rácz Gergő és Orsovai Reni kapta.

Az immár kilencedik alkalommal lezajlott dalválasztó show zsűrijében Vincze Lilla zenész, dalszerző, a Napoleon Boulevard EMeRTon-díjas énekesnője, zenepedagógus, énektanár; Apáti Bence táncművész, publicista, a Operettszínház balettigazgatója; Nagy Feró énekes, dalszövegíró, a Beatrice és az Ős-Bikini frontembere; valamint Pély Barna Artisjus-díjas énekes-gitáros-zeneszerző szerepelt.

Bella Máté kisgyermekként csöppent a zene világába. Zongorán kezdett játszani, majd nagy érdeklődést mutatott a komponálás iránt, ma pedig Junior Prima, Erkel Ferenc- és Bartók Béla–Pásztory Ditta-díjas zeneszerző. (Papageno)

Több alkotása kapcsán is írtunk a fiatal művészről, aki néhány napja osztotta meg közösségi oldalán, hogy videókompozíció készült Hesperus című darabjához, melynek alkotója Bella Márton illetve a MARTON DESIGN produkció. A különleges hangulatú klip apró, pulzáló fényjelenségekkel érzékelteti a zenei folyamatokat:

https://www.youtube.com/watch?v=kaJS4XnwQfk

A zeneművet, melyben Odile Auboin brácsajátéka hallható, 2019 februárjában mutatták be Párizsban.

Máté, Pouvez-vous nous dire quelques mots d’ Hesperus, votre nouvelle œuvre, commandée par l’EIC ?

Dans la mythologie grecque, le nom « Hesperus » se réfère à l’étoile du berger, qui n’est autre que la planète Venus, qui apparaît en premier dans le ciel après le coucher du soleil. La pièce a principalement recours à des dynamiques douces et à un rythme rapide, presque mécanique. Voilà un moment que mes préoccupations compositionnelles m’amènent à composer des processus musicaux longs et lents, qui progressent graduellement d’éléments quasi-bruités vers des sons, ou à l’inverse du son vers le bruit. L’esprit de cette pièce est de façonner un monde sonore au sein duquel l’auditeur peut contempler une étoile scintillante dans le ciel nocturne.

Hesperus est une création pour alto et ensemble. Comment traitez-vous la dimension concertante?

J’ai choisi l’instrumentation pour créer des sons qui sont à la fois doux et soyeux, comme si j’étais en train de couvrir une large toile d’aquarelle de diverses couleurs. Le solo d’alto émerge de ce tapis de timbres avec des mélodies lyriques ou dramatiques. Cette pièce a également été l’occasion d’une expérience : celle de générer des sons de manière indéterminée à l’aide d’une notation métrique. Ainsi, la rythme ne s’appuie pas sur une pulsation au sens classique du terme, les indications de mesure sont là principalement pour aider à la synchronisation des interprètes.

Vous composez également des musiques de scène, de films et même de la musique Pop.  Pourquoi cela ? 

La musique pop est en effet l’un des éléments de mon mix musical. J’aspire à apprendre de tout ce qui peut élargir mon horizon musical. C’est la raison pour laquelle je compose des musiques de film, du théâtre musical, des comédies musicales, des opéras et même de la Pop en effet. C’est un genre musical difficile, puisqu’on n’a que quelques petites minutes pour exprimer son intention. J’ai lu récemment une enquête qui concluait que l’auditeur lambda sur Spotify n’écoute en moyenne que 8 secondes d’une chanson. Si la chanson ne le touche pas dans ce très bref délai, il passe à la suivante. C’est un vrai challenge et cela m’a donné résolument envie de m’y essayer avec la même exigence que pour mes autres compositions.

Zajos sikert aratott Bella Máté zeneszerző, Dobszay Péter karmester és Lukács Miklós cimbalomművész Németországban. A bemutatóról az alkotókat kérdeztük. A Theater & Philharmonie Thüringen több éven és több országon átívelő, nagyszabású koncertsorozatának részeként 2018 őszén a magyar zene került fókuszba. Bartók, Kodály, Weiner és Brahms kompozíciói mellett Bella Máté nagyzenekarra és cimbalomra írt műve, a Sounds of Generation Y Part II csendült fel két német városban, Altenburgban és Gerában november 14-én, 15-én és 16-án.

A darab egy korábbi zenekari kompozíció folytatása, amely a Magyar Rádió felkérésére készült 2015-ben. Bella Máté cimbalomversenye úgy emeli be a mai könnyűzene elemeit a komolyzene hangzásvilágába, ahogyan azt Bartók Béla és Kodály Zoltán tette a népzenével.„Úgy vélem, hogy a kortárs zene óriási problémákkal küzd: elöregedett a közönsége, és úgy nőtt fel az utóbbi néhány generáció, hogy nem sokat tudnak az elmúlt száz év klasszikus zenéjéről. Azon gondolkodtam, hogy miként lehetne megszólalni az Y, Z és az alfa-generációkat, akik már interneten keresztül jutnak információhoz, és fogyasztanak kultúrát” – avatott be Bella Máté a darab születésébe. – „Ezt a generációt nem érdeklik a szakzsargonok, egyetlen dolog érdekeli őket: hogy működjön, amit hallanak.” A zeneszerző szerint ők azok, akik rögtön más tevékenységbe kezdenek, ha nem tudják követni a zenét.

Bella Máté elmondta, hogy a szimfonikus zenekar ma már képes olyan hangszínekben megszólalni, ami az elektronikus zenei irányzatokra hasonlít. A most bemutatott Sounds of Generation Y Part II egyrészt a minimalizmus stílusát idézi, de motívumaiban, ritmikájában a svéd popzenéhez, például a Swedish House Mafiához, Aviciihez áll közel. Nem az volt a célom, hogy popzenét játsszon egy szimfonikus zenekar, hanem az, hogy a fiatalabb közönségnek ismerős legyen a zeném eszköztára – mondta. Ez egy olyan nyelv, amiből „valami nagyon friss tud létrejönni”.

A két részre osztott, nagyméretű zenekaron a puha effektusoktól az egész koncerttermet betöltő, nagyszabású akkordtömbökig, a hangszínskála minden árnyalata megszólal. A cimbalomszóló Lukács Miklós kivételes adottságait kihasználva mutatja meg, hogyan illeszkedhet a hangszer egy friss, mai zenei nyelvezetbe. „Kifejezetten neki komponáltam a művet” – mondta Bella Máté. – „A németországi felkérés egy cimbalomversenyre, a magyar kultúra eklatáns hangszerére szólt, de ezúttal el akartam kerülni annak folklórszerű karakterét, inkább úgy gondoltam rá, mint egy szintetizátorra.”

Dobszay Péter karmester így fogalmazott az ősbemutatóval kapcsolatban: „Két dologban rejlik a sikere: óriási dinamikai és hangszínskálát használ, illetve feszes, tömör a mondanivalója átadásában.”

A koncertsorozatot november 18-án egy kamarazenei koncert zárta, amelyen Horváth Balázs Playlist für meine Reise nach Gera című klarinétötösének ősbemutatójára is sor került. A kompozíció a Gera környékén alkotó klasszikuszene-szerzők korábbi műveinek részleteit dolgozza fel.

Ezt követően előadást tartott a magyar zenéről Prof. Dr. em. Fontana Eszter, amelyet egy pódiumbeszélgetés zárt az összes magyar résztvevővel. „Érdeklődő közönséget találtunk mindhárom koncerten, illetve az előadáson is, amely egészen Tinóditól a jelen korig mutatta be a magyar zenét” – összegezte Dobszay. A beszélgetésen Lukács Miklós beavatta a hallgatókat a cimbalom történetébe, amely ma már nem csak a folklórnak, hanem a jazznek és a kortárs klasszikus zenének is a része. Ez a hangszer egzotikumnak számít Nyugat-Európában.

Van egy olyan visszatérő érzésem, hogy a kortárs zene – mintegy jó fél-háromnegyed évszázada – azért vesztette el a közönségét, mert szép lassan megszűntek azok a társadalmi fórumok, ahol a komponisták napi kapcsolatban maradhattak a közönségükkel. Egyre nőtt a távolság köztük, idővel immár szakadékká bővült az egykori hasadék. Kialakult, hogy vannak az alkotók és vannak (egyre gyérülő számban) hallgatók, de közöttük semminemű kommunikáció nincs. Nota bene, a folyamat egy idő után oda torkollt, hogy előfordultak-előfordulnak olyan koncertek, ahol a zeneszerzők gittegyletekbe tömörülve hallgatták meg saját magukat és esetleg [es muß] egymást. (A közvetlen hozzátartozók véges és végtelenül elfogult körét most nem említeném.) De ez így valahol mégsincs rendjén, érezhetik a résztvevők közül egyre többen. Ezt gondolhatták azok a fiatal komponisták is, akik csoportba tömörülve próbálnak tenni e, lassan csontosan bemerevedett szokás ellen. Öt, a pályakezdés első évtizedét taposó zeneszerző, megalakítván a STUDIO 5 elnevezésű csoportot, nemcsak a közönségtalálkozókra talált ki újszerű fórumot, de egy füst alatt speciális komponálási célfeladatot is kitűztek maguk elé, majd teljesítették. - A CAFÉ MOMUS beszámolója -

A STUDIO 5 az Uránia mozi színpadán mutatkozott be a CAFeBUDAPEST Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül. Az est „sztárvendége”, a sztár kifejezéssel semminemű azonosságot nem mutató Varró Dániel volt, akitől az előadás elnevezését kaptuk, egyik könyvcímének (Aki szépen butáskodik) naprakész kifacsarásával. 

Az est folyamán a népszerű költő egy-egy verse hangzott el a szerző tolmácsolásában, majd ezt követte az arra komponált alkotás, egytől egyik ősbemutatók. A zeneszerzők maguk választották a verset az életműből. S míg el nem felejtem, volt még egy szigorú korlát, amit az ifjú alkotók magukra nézve kötelezően írtak elő: hangszerként kizárólag a harsona szólhatott ezen az estén. Az már tényleg a szerzőn múlt, hogy ötleteit négy-hat, avagy nyolc szólamban dolgozta-e fel.

Embertársaim nagy-nagy többségéhez hasonlóan még sosem volt dolgom tiszta harsonaesttel, ahogy a publikumot elnéztem, Hőna Gusztávon kívül másnak sem. Ezért is érdekelt az ötlet, de az Uránia mozi felé ballagván már azon merengtem, nem fogok-e mégis negyedóra után szégyenszemre megfutamodni. És nem, mi több, kifejezetten jól szórakoztam. Kiderült, a harsona, úribb nevén: a posaune nemcsak töltelék hangszerként alkalmas a tutti forték még töményebb hangszínét erősíteni (mint általában a nagyzenekarokban szokás), nemcsak vicces állásokban szól jól, hanem nagyon is sokoldalúan használható, akár egészen kifinomult effektek, lírai dolgok megvalósítójaként is. Ezt a sokoldalúságot öt szerző pedig legalább ötször olyan jól tudta demonstrálni, mintha csak egyiküktől hallottunk volna műveket.

Ahogy előre sejthető volt, Varró Dániel játékos, vidám (vagy éppen borongós), de feltétlenül hangulatfestő versikéi pedig nagyszerűen alkalmasak az efféle megzenésítésre, feldolgozásra. Az este során még némi beszélgetés is volt, a komponisták válaszolgattak (ki-ki kommunikációs képességei függvényében) az efféle fellépésektől láthatóan lámpalázas, ám kellően derűs moderátor, Csepely Adrienn kedvesen csevegő, néha picit felszínes kérdéseire. Mentségére legyen mondva, egy kitaposatlan ösvényen próbált elsőnek átkelni.

Már önmagában az is érdekes, hogy ki melyik verset választotta magának és miért. Számomra egyértelmű, hogy azon zeneművek értek el a versek igazi hangulatáig, ahol a komponistát személyesen is megérintette valamiért az adott vers témája. De ez nem feltétlenül akadályozta a szerzőt igazán kiugró mű létrehozásában. És, mint a mindenkori modern zenében oly sokszor (és éppoly tettenérhetetlenül), most is nehéz elválasztani a valódi és hosszú távon előremutató alkotást a pillanatnyi mestermunkától, vagy még csúnyábban fogalmazva: a zseniálisat a blöfftől. Így a recenzens a saját intuícióira hagyatkozva kénytelen beszámolni az estéről.

Virágh András Gábor amolyan zeneszerzés házi feladatnak tekinthette a munkát, amikor a Parancsolgató c. vers vitatkozós/veszekedős sorait egyszerűen, de rém szellemesen kiosztotta a négy szólam között. Zeneszerzés tanára sem adhatna rosszabb osztályzatot a jelesnél, de gyanítom, hogy a tökéletes tanpélda esetét mégsem léptük jelentősen túl.

Kutrik Bence hangulatfestő fogalmazása nagyszerűen passzolt Varró kedvesen-vidáman tájleíró természetszerető soraihoz (Urbánus költő a virágoskertben). Magam ámulattal hallgattam a harsonát a természet színeinek idilli megszemélyesítőjeként. Egyedül talán a költemény varrós gunyorosságával maradt adósunk, de ez nem feltétlenül hiányosság, a komponistát a vers másik olvasata ragadta meg.

Annál inkább megtalálta a gúnyt Varga Judit, aki egy igazán öniróniával telt költeményt választott (Unalmas őszi vers az únalomról). Varga mindent feltett erre a fanyar iróniára, nem reménytelenül. A nyolc szólam virtuóz effektekkel megspékelve különösen izgalmasan hatott. Nem is tudtam függetleníteni az előadást és a darabot attól a közjátéktól, melynek keretében Varga átvehette Hollós Mátétól a legtehetségesebb 40 év alatti zeneszerzőnek járó idei Istvánffy Benedek-díjat.

Személyes kedvencem ezen az estén mégis Bella Máté tematikus Varródermia című műve lett. A pályakezdő kocasofőrök gyötrelmeit humorosan megéneklő Jogosítványt igazán élethűen valósította meg. Persze kiderült, hogy Bella szintúgy tanulóvezetői posztot tölt mostanság be, mint Varró. Talán ebben a műben éreztem legsokoldalúbbnak a hangszert, s felhasználását a legtágabb keretek között.

Solti Árpád már a bemutatkozáskor elárulta, hogy nem igazán komoly művet alkotott. Igaz, már a versválasztás is utalt erre. Varró József Attila Altatójának a parafrázisát írta meg (Altató Misinek), amit Solti tovább csavart. Egy (mikrofon segítségével) torkaszakadtából éneklő szoprán szólistával énekelteti el a verset, miközben a nyolc harsona egymást túlharsogva próbálja elnyomni. Solti műve saját magát sem vette komolyan, játék az egész világ, mondhattuk, bár az előadók nem biztos, hogy ilyen könnyedén élték ezt meg.

Mindenesetre egy nagy bravó Zemplényi Eszter szopránnak, elsősorban a bátorságáért és a humoráért, egyik nélkül sem sikerülhetett volna. Az egész este tanúsított egyenletesen magas színvonalú zenei közreműködéséért a Szegedi Trobone Ensemble (művészeti vezető: Gyivicsán György) érdemel dicséretet. Abban a két számban, amikor az együttes nyolcfelé oszlott, karmesteri segítségre szorult, ezt a dirigensi feladatot pedig Dobszay Péter látta el perfekt módon.

A tanulság iskolásnak hat, mert talán csak ennyi: ha valaki igazán szereti azt, amit csinál és hisz benne, munkáját siker koronázza előbb vagy utóbb. Sok türelmet, kitartást és lelkes tubáskodást a STUDIO 5 tagjainak!

Ha CAFe Budapest, akkor kortárs művészet, ha kortárs művészet, akkor valami izgalmas, aktuális, mai. Kapszulainterjúinkban arra kértük a fesztivál fellépőit és alkotóit, hogy állítsanak össze nekünk egy különleges virtuális időkapszulát, és pakolják bele mindazt, amit itt és most fontosnak éreznek, és szívesen megőriznének a jövő számára. Ezúttal Bella Máté zeneszerző mesélt nekünk, aki az öt fiatal komponistát tömörítő STUDIO 5 tagjaként a Szeged Trombone Ensemble társaságában ad különleges koncertet, emellett a Quatuor Diotima vonósnégyes előadásán egyik új művének ősbemutatóját is hallhatjuk. 

Melyik kortárs képzőművészeti alkotás kerüljön az időkapszulába, és miért? 
Angelo Musco: Tehom. Az olasz kortárs művész szürreális fotógrafikái új megvilágításba helyezik az ember és a természet viszonyát, amit az alkotó egészen egyedi miszticizmussal párosít. 

Melyik kortárs zeneműnek kell mindenképp helyet kapnia a kapszulában? Georg Friedrich Haas Hyperion című művének.

Ha egy – de csak egyetlenegy – könnyűzenei album / pop- vagy rocklemez kerülhetne az időkapszulába, melyik legyen az? 
A kérdés pontatlan, mert egyrészt lemezek ma már gyakorlatilag nem léteznek, másrészt az albumokban való gondolkodás is csak kevés jelentős alkotót érint. Ugyanakkor Justin Bieber Purpose című albuma kétségtelenül átformálta mindazt, amit addig a mainstream popzenéről gondoltunk. A tropical forradalmát köszönhetjük neki! Köszi, Justin! 

Melyik kortárs irodalmi alkotást választanád, és miért? 
Alessandro Baricco Selyem című művét. Mágikus realizmusa rendkívül frissnek hat 2018-ban, gondolatainak tömörsége pedig Hemingwayt juttatja eszünkbe.

Ha meg lehetne őrizni egyetlen illatot az utókornak, minek az illata legyen? 
A rózsa illata, még akkor is, ha elcsöpögünk a túláradó érzelmektől ezt olvasva.

Ha csak egy filmet tehetnénk az időkapszulába, melyik legyen az? 
A remény rabjai, mert semmi más nem tudta számomra eddig ennél pontosabban a barátságot és az ember számára oly fontos szabadságot filmvásznon megmutatni.

Mi lenne az a három hétköznapi, akár személyes tárgy, amit betennél az időkapszulába? 
Passz. Nem gondolom, hogy hétköznapi vagy személyes tárgyakat érdemes egy időkapszulába beletenni.

Mit üzennél, milyen tanácsot adnál jövőbeli, 20 évvel idősebb önmagadnak? 
Mindig kérdezd meg önmagadtól: Miért? Kinek? Hogyan?

Ha az emberek 10 év múlva visszagondolnak a CAFe Budapest keretében látható előadásodra, mi legyen az a 3 szó, ami szeretnéd, ha eszükbe jutna erről a projektről? 
Friss, működőképes, katartikus.

A Tabula Smaragdina (Smaragdtábla) egy ókori ezoterikus irat, a hermetikus filozófia alapokmánya. A hermetikus filozófia lényegében maga a hermetika, amely az egyiptomi hagyomány és tradíciók szerint, a valóság megismerését foglalja magába. Egy olyan univerzális rendszer, amely összefoglalja az ember és a világmindenség kapcsolatát.

A táblát a hagyomány szerint egy egyiptomi sírban találtak Hermész Triszmegisztosz múmiája mellett, aki valószínűleg egyiptomi származású ember volt.

A Hermész Triszmegisztosz valószínűleg nem konkrét név, hanem beavatási fokozatot jelenthetett. Maga a tábla azonban elveszett, csak a tartalmát ismerjük hellenisztikus forrásokból. Keletkezését a Kr. e. VI. századra datálják.

A tábla csupán latin nyelven maradt fenn és tizenhárom tételmondatot foglal magába. Paracelsus szerint a tizenhárom mondat univerzális recept, mely segítségével a dolgok természetes vagy tökéletes állapotba helyezhetőek. A szöveget ugyanakkor nem vagyunk képesek mai tudásunk szerint tökéletesen értelmezni, mert a benne található analógiák olyan sokértelműek, hogy az értelmezés lehetetlenné válik.

A Tabula Smaragdina szövege Hamvas Béla fordításában:

1. Való, hazugság nélkül, biztos és igaz.
2. Ami lent van, az megfelel annak, ami fent van, és ami fent van, az megfelel annak, ami lent van, hogy az egyetlen varázslatának műveletét végrehajtsd.
3. Ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.
4. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta.
5. Ő a théleszma, az egész világ nemzője.
6. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul.
7. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel.
8. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ fölött így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér.
9. Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja.
10. A világot így teremtették.
11. Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja.
12. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém.
13. Amit a Nap műveleteiről mondtam, befejeztem.

A szöveg tehát elég sok asszociációs lehetőséget foglal magába, elsősorban ezért kezdett el érdekelni. Bár Hamvas Béla a tábláról szóló filológiai fejtegetésében azt írja, hogy különösen naivitás kell ahhoz, hogy az ember a művek restaurációjában hinni tudjon, hiszen

a Tabula Smaragdina világa számunkra helyreállíthatatlanul elmúlt, mégis azt gondolom, a művészet képes az intuitív reflexiókra is, így ezen érvek szóltak végül a szöveg megzenésítése mellett.

A kompozícióm kísérletet tesz arra, hogy a közönség időérzékelését folyamatosan lelassítsa majd végül kikapcsolja. Ennek elsődleges oka, hogy Louis Andriessen De Tijd (Az idő) című darabja erős hatással volt rám. Ebben a kompozícióban a zenei folyamatok klasszikus időviszonyai felborulnak. Művem apparátusa közel azonos Andriessen darabjával, azzal a különbséggel, hogy nem használok cimbalmot, hammond orgonát és basszusgitárokat. A női kar helyett pedig csak egy szoprán szólista énekel.

A darab a Papageno.fm műsorán is hallható.

A szoprán énekes jobb és bal oldalán egy-egy azonos hangszerekből álló kamarazenekar található. A két zenekar a kompozícióm nagy részében puha, halk és statikus akkordtömbökkel kíséri a szólistát. A két zenekar akkordjai folyton egymásba fonódnak, erősítve ezzel az elmosódottság érzetét – mintha egy impresszionista festményt hallgatnánk. A szólista tematikus anyagai ehhez képest erősen kontúrosak és konkrétak. A zenekar minden megmozdulása a szólista által elénekelt szöveg manifesztációja.

A kompozícióhoz készülőben van egy videoklip, amelyet a MARTON DESIGN produkció készít. Az animáció a naprendszer bolygóit fogja végigjárni, amelyben Bella Márton a NASA által készített képeket kelti életre.

Az Operettszínházban bemutatott A Macskadémon című darabjához a fogyókúrája és a macskája tekintete adta az alkotói muníciót. Az interjút Spilák Klára készítette.

A Budapesti Operettszínház március 16-án és 17-én mutatta be Karafiáth Orsolya és Bella Máté A Macskadémon című albérleti revüjét. A darab a Madách Színház musical pályázatára íródott, ahol a harmadik díjat szerezte meg 2010-ben. Ezt követően felolvasó színházi formában vendégeskedett Gyulán és Szentendrén is, de most első alkalommal készült belőle színházi előadás. A két szerző a Kálmán Imre Teátrumban megtartott ősbemutató kapcsán mesélt a mű születéséről, a közös munkáról, elrajzolt karakterekről, furcsa zenei pillanatokról, és arról, hogyan démonizálunk dolgokat. 

Ki talált meg kit?

Bella Máté: Tudni kell rólam, hogy nagy Karafiáth Orsolya rajongó voltam, és vagyok. Nem ismertük egymást személyesen, ezért egy közös ismerősön keresztül kerestem meg őt, hogy mit szólna hozzá, ha a Madách színház musical pályázatára közösen írnánk egy művet. Elvállalta, sőt, azt mondta, van is egy nagyon jó ötlete. 

Karafiáth Orsolya: Igen, akkor már dolgoztam egy regényen, ami később meg is jelent A házikedvenccímmel, az lett az alapja a színdarabnak, és készen volt két dalszöveg is, a Macskadémon nagy száma és a fogyókúrás dal. Mindig magamból dolgozom, és épp akkor a fogyókúra volt a központi témája az életemnek… És tudod, miért volt meg? Nemrég megtaláltam az eredeti verzióját. Mert felkértek egy játékra. Kardos Horváth Jani Szalai Éva című számára kellett írnom egy másik dalszöveget. Ha megnézed, az egész szerkezete teljesen behelyettesíthető a Szalai Évára. 

Bella Máté: Az a dal nem igazán négynegyedben van, olyan bonyolult a ritmikája… 

Karafiáth Orsolya: Kardos Horváth Jani tehet róla… De visszatérve. Először egy szinopszist kellett leadni, az könnyen elkészült, mert nagyjából már megvolt az alap sztori. 

Bella Máté: És leadtunk hat-hét dalt. 

Karafiáth Orsolya: Nem, csak hármat. Nagyon lassan dolgoztam, emlékszel? Amikor megvolt a szinopszis, kicsit úgy éreztem, megvan az egész, és valahogy nem volt kedvem tovább csinálni, de aztán túllendültem rajta és csak elkészültünk. 

Honnan jött a darab illetve a regény ötlete?

Karafiáth Orsolya: Volt egy macskám, akit Rigónak hívtak épp úgy, mint a darabbeli cicát. Nem volt jó természetű, és sokszor, ahogy a szemébe néztem, olyan volt, mintha egy ember nézett volna rám. Miatta kezdett foglalkoztatni ez az egész gonosz, démoni macska kérdéskör. Nagyon érdekelnek a keleti legendák, és akkoriban került a kezembe a Hulladémon című könyv, amiben tibeti mesék vannak. Azt gondoltam, hogy ez nem lehet a véletlen műve.

Általában mindig mást hibáztattam magam körül, és ezzel a legtöbben így vannak. Azt mondjuk, emiatt rossz az életem, vagy amiatt nem jó. Démonizálunk dolgokat. Közben magunk építjük fel azt a rengeteg borzalmat, ami körülvesz minket. Innen jött az egész ötlet, erre épült fel a történet. Persze attól, hogy ezt tudja az ember, még nem feltétlenül lesz könnyebb. De a darab is mutatja, hogy nincs megoldás. Kicsit kifordítva arról szól, hogy az élet szörnyű, de közben sokszor szörnyen jó. 

Hogyan dolgoztatok együtt?

Bella Máté: A legklasszikusabb módon: elkészült a versszöveg, és azt zenésítettem meg. A popzenében manapság gyakran dallamra írnak szöveget, de miután Karafiáth Orsolya élő klasszikus, úgy is nyúltam hozzá. 

Karafiáth Orsolya: Kivéve a Folyékony bluest, mert az a zene megvolt neked. 

Bella Máté: Igen, azt a számot nagyon szerettem, és te beleegyeztél, hogy írsz hozzá szöveget. 

Karafiáth Orsolya: Máté nagyon jó partner volt. Már az elején tudtam, hogy 13 részből fog állni a darab, 13 dallal. Az a bajom, hogy mindig sokkal-sokkal hosszabbat írok, mint kellene, mindent túlírok. Máténak jó ötletei voltak, tök jó érzékkel vagdosta le a feleslegeket. 

Bella Máté: Ez nem a klasszikus végigénekelt, hanem egy betétdalos musical, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy 13 zárt szám van benne. Itthon kevésbé játszanak ilyen típusú darabokat, de például ilyen a West Side Story, vagy több Stephen Sondheim musical is. Alapból volt egy elképzelésem, hogy milyen formákban szeretnék bizonyos dalokat megírni. Volt, amikor ez egyezett Orsi ízlésével és volt, amikor kevésbé, akkor megpróbáltam úgy átalakítani, hogy tetsszen neki. 

Karafiáth Orsolya: Mindig tetszett. Bár tényleg elég pontosan tudtam, hogy mit akarok, Máté zenéjével mégsem sérült egyik ponton sem, amit kitaláltam, csak jobb lett. 

Könnyű volt Orsi szövegeire megírni a dalokat?

Bella Máté: Alapból nagyon nehéz songokat írni. A színházi dal írásához rutin kell, az nem megy elsőre. Érezni a dramaturgiát, illeszkedni és nem kilógni az egészből. Az volt a szerencsém, hogy az Alföldi-érában a Nemzeti Színházban rengeteg előadáshoz komponáltam zenét. Amikor 2010-ben jelentkeztünk a pályázatra, már 50-60 dal hevert a fiókomban. De az borzasztóan jó volt, hogy Orsi szövegeit nagyon könnyen lehet megzenésíteni. A karakterek rögtön világosan kirajzolódtak belőle, és akkor a nagyon rövid idő ellenére a zenei világ is gyorsan megszületett. Az is egyértelmű volt, hogy a szövegek groteszk zenét kívántak.  

Milyen stílusokban írtad meg a számokat?

Bella Máté: Sok minden hatott rám írás közben. A különböző szereplőknek nagyon egyéni a zenei világa. András karaktere Kurt Weil zenei világát hordozza, Orsié a West Side Storyét, Máté bácsi egy dzsessz band, Bori néni pedig a magyar nótát és a Lehár féle operett világot képviseli. Maga a Démon a nagy klasszikus musicaleket idézi, mint Az operaház fantomja. 

A rendező, Göttinger Pál azt nyilatkozta, hogy nagyon ravasz a dallamvezetés, mert azonnal ismerősnek tűnik, de aztán valahogy mindig van benne valami csavar.

Bella Máté: Amikor nyolc évvel ezelőtt komponáltam, még egyetemi hallgató voltam, pont az volt a kihívás, hogyan tudom az egészet úgy csűrni-csavarni, hogy bár a musical műfaji sajátságai felismerhetőek legyenek, mégis nagyon fura zenei pillanatok legyenek a dalokban mind ritmikailag, mind metrikailag, mind harmóniailag. Persze mihez képest... A klasszikus musical tradíciókhoz képest igen, a kortárs zenei tradícióhoz képest egyáltalán nem furcsa. Egyébként nagyon sokat tesz hozzá a hangszerelés, amit Csengery Dániel kollégám készített el a színház számára. 

A szöveg skiccszerűen felrakott jelenetek sora.

Karafiáth Orsolya: Én mindig így dolgozom. Az összes munkám kis részekből áll össze. Nekem a szerkezet a legfontosabb és utána abba rakok bele olyan részeket, amik önmagukban is megállják a helyüket. Regényt is, versciklust is úgy írok, hogy minden egyes rész külön is értelmezhető legyen. Ha A Macskadémont nézzük: a barátnő látogatása, a szerelő, az orvos, a tengernagy, mindegyik egy kompakt kis sztori. Ezért is tetszett, hogy Máté mindenhez külön zenei világot talált ki. Valahogy úgy képzelem el, hogy a kis fragmentumok a végén össze tudjanak állni egy darabbá. Nekem mindig ez az egésznek a tétje. Tehát, igaz hogy epizodikus, meg kicsit anekdotikus, de a végén csak-csak egy egész lesz.  

Erősen elrajzoltak a figurák, tipizált karakterek jelennek meg a színpadon.

Karafiáth Orsolya: Szeretek skiccelni és úgy megformálni egy karaktert, hogy bárki ráismerhessen. Mint a karikatúra. Az Orsi mondjuk alapvetően magamból kiindulva íródott, de a generációm csomó csaja lehet. Nyilván nincs olyan asszony, mint az a szörnyű Bori néni, akinek szegény nagymamám volt a mintája, de pont ezekkel a nagyvonalakkal felrajzolva bárkivel beazonosítható, aki egy kicsit is smucig vagy rosszindulatú.

Úgy gondolkodtam az egészről, mint egy kis makettről és egy apró gonosz bábszínházról. A könyvet is, ami ebből készült megtartottam egy felületen. Szeretem, amikor a néző vagy az olvasó saját maga társíthatja hozzá a gondolatait, az érzéseit, amikor szabadon asszociálhat. Ez alapvetően egy szórakoztató darab, ami felvillant elég súlyos problémákat, mint az alkoholizmus vagy a depresszió, de nem a problémákat akarja kitenni a kirakatba, hanem azt, hogy igenis, lehet nevetni magunkon. De persze ha kicsit mögé nézel, azért megzavarja az agyadat. 

Hogyan érvényesülhet egy fiatal szerző a nemzetközi klasszikus kortárs zenei életben? Hol a közös nevező az alkalmazott zeneszerzés és a klasszikus minőség között? Bella Máté Erkel Ferenc-díjas zeneszerzőt, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatóját kérdeztük két közelgő koncertje előtt. Unger Anna interjú

Március 6-án nagyszabású hangversenyen mutatják be legújabb művét, a Tabula Smaragdinát. Honnan jött az ötlet, hogy épp egy ókori ezoterikus iratot zenésítsen meg?

Egy vasárnapi ebéd közben édesapámmal beszélgettünk arról, hogy milyen latin nyelvű szöveget tudnék felhasználni az új kompozíciómhoz, amely közel áll a koncerten bemutatott másik darabhoz, Louis Andriessen Az Idő című művéhez.  Több írást is megvizsgáltunk, köztük Hamvas Béla filológiai értelmezését a Tabula Smaragdináról. A tizenhárom tételmondatból álló szöveg jól körülhatárolható, és a hosszát pont alkalmasnak találtam a húszpercesre tervezett darabhoz. A tartalma is érdekes: egy olyan átfogó rendszert mutat be, amely összefoglalja az ember és a világmindenség kapcsolatát. Univerzális receptet ad, amelynek segítségével a dolgok természetes vagy tökéletes állapotba helyezhetők, nem véletlen, hogy Isaac Newtontól kezdve több gondolkodót megfogott már.

Úgy tűnik, a téma számos asszociációt is rejt. De hogyan fogalmazható meg egy filozófiai értekezés zenei nyelven?

Zenehallgatás közben az idő relatívvá válik, van, hogy gyorsabban telik, van, hogy lelassul. Az én kompozícióm abba az irányba mutat, hogy lelassítsa, majd kikapcsolja a klasszikus időérzékelést. A folyamatot két zenekar és egy szoprán szólista segíti. A zenekarok puha, lírai akkordokat játszanak, amelyek egymásba folynak, akár egy impresszionista festmény. Nehéz megállapítani mikor kezdődik az egyik, és mikor szólal meg a másik. A szólista – Horti Lilla – nagyon konkrét tematikus anyagokat énekel, a Tabula Smaragdina fennmaradt latin szövegére.

A Studio 5 közelgő koncertjén ifjú kortárs zeneszerzők darabjait hallhatják az érdeklődők, köztük az Ön Lethe című darabját is. Milyen céllal alakult a Studio 5, milyen koncerttel készülnek ez alkalommal? Miről szól az Ön szerzeménye?

Azért hoztuk létre a Studio 5-öt másfél évvel ezelőtt, mert mind az öten éreztük a tátongó szakadékot a klasszikus kortárs zene és a közönség kapcsolatában. A társulás fő célja, hogy ismét megteremtse a kortárs zenét hallgatók rétegét. Ez fokról-fokra épül, folyamatosan teszteljük, milyen módszerek nyerik el a közönség tetszését. Mind az öten mások vagyunk, de azonos dolgokban hiszünk: mindannyian koncerttermi darabokat írunk, és a magas minőséget fontosnak tartjuk. 

A február 23-i koncerten egy kivételével vonószenekari művek hangzanak el, a darabok közti átvezetést egy erhu művész biztosítja. Azért Live Animation az előadás címe, mert a zenéket hangulatfestő, történet nélküli videók kísérik majd.

A Lethe-t az Eötvös Péter Zenei Alapítvány felkérésére komponáltam 2014-ben, a premiere Münchenben volt. Vonószenekari darab, két vonós kvintett és egy vonóskar felállásában. A cím a görög mitológiában az alvilági feledés folyójára utal: a holt lelkek, ha ittak belőle, minden evilági bajukat elfeledték. Csíkszentmihályi Mihály is említi a folyó-hasonlatot a Flow elméletben, ez a két idea ihletett meg, a sodródás és az áramlás érzékeltetése.

Fiatal kora ellenére nemzetközi szinten is ismert, 2003 óta ér el kitűnő eredményeket a szakma rangos megmérettetésein. Mi számít fiatalnak a zenei életben? Milyen mérföldkövek sorolhatók fel eddigi karrierjében?

Kortárs zenében befutni nagyon nehéz nemzetközi szinten. Klasszikus zenében véleményem szerint negyven éves koráig számít fiatalnak az ember, én még a fiatal generációhoz tartozom, harmincasként most bontogatom „nemzetközi szárnyaimat”.  Szerencsés helyzetben vagyok, mert minden évben több nyugat-európai felkérésem is van. Egy pályakezdő zeneszerzőnek versenyeken kell részt vennie, hogy felfigyeljenek rá, különösen a jelenlét médiában elengedhetetlen. Számomra ezt az áttörést a 2009-es UMZF (Új Magyar Zenei Fórum) zeneszerzőverseny hozta meg, ahol első díjat nyertem kamarazenei kategóriában. Nagyon fiatal voltam akkor, még sosem írtam nagyobb apparátusra, és máig kulcsfontosságúnak tartom az ott elért eredményemet.

Műfaji sokszínűségben érzi magát komfortosan. A popzenétől a kortárs zenéig több stílusban alkot, ami ritkaságnak számít.

Meglehetősen szokványos attitűdnek számít – bennem is volt ilyen komolyzenészként – hogy aki alkalmazott zeneszerzéssel foglalkozik, annak bizonyos zenei minőségről le kell mondania, hiszen nem a saját maga ura, mert több művésszel kell együttműködnie. Bennem is kérdés volt, hogy tudok-e azonosulni ezzel az úttal, hol húzzam meg a saját határaimat. Aztán rájöttem, hogy ha világosan elkülönítem a klasszikus zenei gondolkodást és az alkalmazott zeneszerzési feladatokat, akkor minden műfajban magabiztosan mozoghatok.

Nem vagyok annak a híve, hogy egy popzenei számnál klasszikus zenei közreműködőket használjak, inkább igyekszem valami kuriózumra törekedni, vagy tisztán elektronikus zenét írok. Másról szól a kortárs komolyzene és a popzene: mindkettőt lehet élvezni, csak más funkciójuk. A pop- és a színházi zene mindazonáltal nekem inkább kikacsintgatás, mert elsősorban klasszikus kortárs zeneszerzőnek tartom magam.

Könnyűzenei munkáiban mennyire okozott nehézséget az együttműködés a többi alkotóval?

Bizonyos konfrontációk előfordulhatnak, de összességében pozitív élményt adott a közös zeneszerzés. Bár ma már keveset foglalkozom színházi zenével, sokat tanultam belőle –például azt, ahogyan a közönséggel kell bánni, ahogyan működik a zenedramaturgia, amire figyel a közönség és mire nem. Ez vonatkozik a popzenére is, ahol három percben kell összefoglalni a mondanivalót. Sokan azt állítják, a popzene csak négy akkord, de véleményem szerint ez előítélet; lehet igényeset alkotni ebben a műfajban is. A kortárs zenére is sok jelzőt aggatnak, közelebbi ismeretek hiányában. E mögött az áll, hogy a közönség kétségbe esik, ha nem érti a darabot. De ha a kompozíció képes vezetni és lekötni a hallgatók figyelmét, akkor van rá esély, hogy változzon a véleményük.

Fontos alkotói célja, hogy az Y és a Z generáció számára is vonzóvá és befogadhatóvá tegye a kortárs komolyzenét. Milyen eszközökkel érheti el a fiatalokat egy klasszikus zenész?

Világok választják el egymástól a kortárs és a popzenét, mégis, a ma könnyűzenét hallgató Y és Z generáció lesz a jövő klasszikus zenét hallgató közönsége. Ha nem találjuk meg velük a kapcsolatot, akkor a komolyzene valóban a múzeumi vitrinben fog kikötni. A fiatalok megszólítása a koncertszervezők felelőssége is, nem csak a szerzőké. A hagyományos koncerttermi szituáció sokszor frusztrálja a tízen-huszonéveseket, nem természetes közeg nekik, hiszen a kultúrafogyasztásuk nagy része interneten keresztül történik. Ezt megváltoztatni nem lehet és nem is kell teljesen, inkább a rendezvényszervezőknek kell törekedniük az alternatív koncerthelyzetek felkínálására, a zenészeknek pedig az aktívabb jelenlétre a médiában. Még mindig kevés hangsúlyt kap Magyarországon, hogy a huszonegyedik században megfelelő weblap és Facebook-oldal nélkül nem érvényesülhet még egy nagy tehetségű klasszikus zenész sem. Ha nem elegendő vagy nem elég igényes az interneten található információ, akkor nem mennek el a koncertjére, akármilyen jó is az adott művész.

Tehát a médiajelenlét lenne a fiatalok megszólításának kulcsa?

Részben. A popzenében tanultam meg, hogy minden másodperccel, minden hangjeggyel el kell tudni számolni. Ügyelek rá, hogy lehetőség szerint szuggesztívek legyenek a darabjaim, máskülönben elvesztem a közönség figyelmét. Az Y generációt úgy lehet megszólítani, ha tisztában vagyunk a zenei referenciáikkal. Ez ma már sajnos nem Beethoven vagy Mozart művei, hanem az a könnyűzene, amely 2016, 2017-ben keletkezett, a 2010 előtti számok már régieknek számítanak. Ha ezeket ismeri egy zeneszerző, és tudja például, hogy a mai zene tele van különféle effektusokkal, akkor érti, hogy a fiatalok nem fognak megijedni izgalmas megoldásoktól, hangzásoktól.

Akkor ez oda-vissza hat. A szerző sem zárkózhat el a közönség igényeitől, és a hallgatóknak is nyitottnak kell lenniük. Ebben a kontextusban nem veszélyes az, ha a szerző túlságosan is meg akar felelni a közönségének? Nem veszíti el saját egyéniségét?

A kérdésben említett szempontok fontosak, de nem ezért írunk zenét. Az ember dönthet úgy, hogy nem követi a trendet, és akkor kevesebben fogják hallgatni, vagy úgy, hogy követi, de akkor nem szabad abba a hibába esni, hogy klasszikus minőséget képviselve adunk el gyakorlatilag könnyűzenét. Meg kell ismerni, mit hallgat a célközönség, és ki kell tudni szűrni, mi az, amivel azonosulni tudunk, abból kell kihozni mindenkinek az egyéniségét, kinek-kinek tehetsége szerint. 

A zenetörténet kedveli a kisebb-nagyobb csoportokat, egységeket: az ilyen társulásokra aggatott címkék megkönnyítik a hallgató számára a tájékozódást a stílusok és korszakok útvesztőjében. Nos, az orosz Ötök vagy a francia Hatok után, úgy tűnik, ideje megtanulnunk a magyar Studio 5 tagjainak névsorát is. Bóka Gábor írása, Népszava

Nem mintha már most biztosat mondhatnánk zenetörténeti jelentőségükről – ez az utókor feladata lesz –, ám az tény, hogy Bella Máté, Kutrik Bence, Solti Árpád, Varga Judit és Virágh András Gábor a korábbi tömörülésekhez hasonlóan határozott elképzelések mentén – az innováció és a tradíció közti egység megteremtésének ideájával – hozott létre zeneszerzői csoportosulást, s ez egységes korstílus nélküli korunkban mindenképpen figyelemre méltó.

Október 21-i koncertjük – amelyet a CAFe Budapest kortárs művészeti fesztivál keretében tartottak a Szent István Bazilikában – azonban nem csak a kortárs zene problémájához való hasonló hozzáállást demonstrálta, de mint műsor is szokatlanul egységes képet mutatott: a négy kórusmű és az egy orgonadarab meghatározott, már-már szimmetrikus hangulati rend szerint követte egymást. Egy-egy témájában és zenei megfogalmazásában is zaklatottabb kórusművet (Solti Árpád halálraítéltek utolsó mondatait feldolgozó Last Statementjét, ill. Varga Judit címében is a halotti liturgiát idéző Pocket Requiemjét) egy-egy kiegyensúlyozottabb követett. Ilyen volt Bella Máté Juhász Gyula Béke című versére komponált lírai-meditatív darabja, illetve Kutrik Bence In paradisum című, a középkori zenei hagyományig visszanyúló kompozíciója, Virágh András Gábor Seven Choralmeditations című orgonadarabja pedig szöveg nélkülisége révén – címéhez méltóan – az egész este meditatív centruma volt.

A Magyar Rádió Pad Zoltán vezényelte Énekkarának kiemelkedő teljesítménye, Virágh András Gábor orgonálásának szerzői hitelessége, vagy éppen Szentpáli Rolandnak az egyes műveket összekötő tuba- és szerpent-intermezzói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a koncert emléke hosszan csengjen le bennünk – jóval hosszabban, mint az esemény címében megidézett, s a helyszín hangzó terére utaló „Nyolc másodperc”. 

Az év végi operavizsga első felében, Bella Máté A tavasz ébredése című operáján az első sorokban ülve a szokásos érzékszerveink mellett még egyet használhattunk: a kellékként használt gyümölcsök illata terjengett mindenfelé. Ez a kis momentum az eseménynek talán csak apró összetevője volt, mégis akár a produkció pozitívumainak egyfajta szimbolikus összegzéseként is felfogható Az előadáson ugyanis számos újszerű, de nagyon pozitív élmény érhetett minket, így ez a vizsga is folytatta azt az örvendetes tendenciát, amelynek korábbi darabjairól már beszámoltunk.

Egyfelől nagy öröm, hogy a növendékek ismét kortárs művet énekeltek, még ha ezúttal a darabok nem is voltak a magyar közönség számára oly mértékben ismeretlenek, mint a nyári vizsgaprodukció során. Sőt, A tavasz ébredését viszonylag gyakran játszott műnek tekinthetjük, néhány éve a CAFe Budapest fesztiválon is színre került. Solti Árpád alkotását korábban is egy vizsgán láthatta a közönség, így esetében annak örülhetünk, hogy nem lett belőle egyszer játszott mű:

a mostani alkalom is azt bizonyította, hogy ennek a szellemes darabnak helye van az operaszínpadon.

 Mindennek köszönhetően ezen az estén nem csupán egy tanulmányi rendezvényen vehettünk részt, hanem a hazai kulturális élet fontos és érdekes eseményén.

Másfelől az ifjú énekesek jelenlegi képességei és a darabok támasztotta követelmények szerencsésen egybevágtak. Sajnos időnként megesik, hogy a művészek tanulmányaik során olyan közkedvelt, ám igen nagy nehézséget jelentő műveket énekelnek, amire még nincsenek felkészülve, és ezzel nem csupán annyi a probléma, hogy gyengén szerepelnek –

rosszabb esetben egész fejlődésükre károsan hathat az elsietett feladatvállalás, ráadásul fölöslegesen, hiszen kicsi az esélye, hogy pályájuk első éveiben ezen darabok főszerepeivel találkozhatnának.

Ezúttal azonban mindkét kortárs darab telitalálatnak bizonyult, a növendékek sokoldalú tehetségüket mutathatták meg bennük, és élményt nyújtó produkciót hoztak létre.

Harmadrészt – bár fontossága miatt akár ezzel a szemponttal is kezdhettünk volna – a kivételesen magas színvonalú zenei megvalósítás nem csupán az előadás élvezeti értékéhez járult hozzá, hanem a vizsga komolyságáról, megbecsültségéről is tanúskodott. Ha önmagában nézzük Vajda Gergely karmester és a keze alatt játszó UMZE Kamaraegyüttes művészi produkcióját, akkor is örömünket lelhettük abban, hogy az operakülönlegességek a jelentős műveknek kijáró megbecsüléssel és a ritkaságokat illető igényességgel szólaltak meg. Akár a Bella-mű drámai erejére, akár a Solti-darab sokszínű stílusjátékára gondolunk, csodálattal adózhatunk a muzsikusok teljesítményének. Ám azt is érdemes figyelembe venni, mennyire másként énekelnek a növendékek különböző karmesterek keze alatt, így Vajda Gergelyt külön elismerés illeti azért, hogy mellette a fiatal művészek képesek voltak tudásuk javát adni. 

Bella Máté A tavasz ébredése című operájáról a 2015-ös előadás kapcsán részletesen írtunk. Almási-Tóth András rendezése az új szereplőgárdával is kiválóan működött, miközben természetesen az aktuális előadók színpadi karaktere hatással van a mű értelmezésére is. Mivel legutóbb nem tettük, említsük meg ezúttal a táncosokat, akik – Kulcsár Noémi sokoldalú koreográfiájában – ha kell, szereplőként működnek közre, máskor a csupasz színpad díszleteként funkcionálnak, vagy elvont tartalmakat testesítenek meg.

A mű tehát – mint a darab és mint az előadás egyaránt – kiállni látszik az idő próbáját;

 az ismételt megtekintés–meghallgatás annak hibái helyett mélységét és rejtett szépségeit tárta fel.

Nagy Zsófia Wendlaként elsősorban a lázadó kamaszt formálta meg sikeresen, miközben hangjának drámaibb oldalát is megmutathatta. A vendégként közreműködő Dargó Gergely sokszor könnyűzenei asszociációkat keltő hangképzésével kissé kilógott a szereplők közül, ám szuggesztív színészi alakítása és az a filozófiai többlet, amit Menyus alakjába belevitt (egyfajta egzisztencialista lázadóvá téve a karaktert) így is rendkívül mély benyomást keltett. Marci szerepében Beéri Benjámin nagyszerűen jelenítette meg a szorongást és a fiatal fiú elfojtásait, az előadás első felének legemlékezetesebb produkciója az övé volt. A kisebb szereplők közül is jóformán mindenkiről lehetett pozitív észrevételünk: Horti Lilla utóbbi években bekövetkezett hangi fejlődése ennek a szerepnek is előnyére vált; Fürjes Anna már a darab első perceit megrázó erejűvé tette, Molnár Tímea pedig rebbenékeny líraiságával és szép hangjával is kitűnt. Molnár Anna kiváló karakterábrázolást hozott, Erdős Attilán pedig már meg sem lepődtünk, hangjának zengése és színpadi sugárzása az előadás végén feltette a pontot az i-re.

Solti Árpád La Violetta című operája mind stílusában, mind hangulatában éles kontrasztot képezett az előtte álló művel. A műsort látva fel is merülhetett az emberben a kérdés: egy nehéz dráma után képesek leszünk még felszabadultan nevetni? A darab nagy érdeme, hogy így történt, amiben természetesen a kiváló irodalmi alapanyag is szerepet játszott, Molnár Ferenc alkotása ugyanis szellemes sziporkák, nyelvi játékok és a művészvilág fricskáinak egész tárházát vonultatja fel.

Néha már-már azt érezzük, hogy a szöveg túl erős, túl sok: első hallásra a figyelmet jóformán teljesen leköti, nem nagyon hagy időt a muzsikára koncentrálni. Pedig arra is érdemes,

a színre lépő hölgyeket jellemző, különböző karakterű zenék nem csupán szórakoztató stílusjátékok, de hozzájárulnak a darab abszurditásához is.

Almási-Tóth András ezúttal jó arányérzékkel volt képes megtalálni, meddig lehet elmenni a humorban anélkül, hogy az erőltetetté válna.

A növendékek kellő természetességgel mozogtak a színpadon, miközben a figurák karikaturisztikus vonásait is meg tudták jeleníteni.

Erdős Attila komikusként is remekelt, képes nem túl komolyan venni magát, és ezáltal megmutatni a Zeneszerző figurájának esetlenségeit. Kiss Diána az utóbbi vizsgák során egyre inkább kész művésszé érett: miközben eddig főleg naivaszerepekben láthattuk, most képes ugyanezt a tulajdonságot mulatságosan kiforgatni, hangja pedig szépen és kifejezően szól. Az ezúttal vendégként visszatérő Gaál Csaba által játszott Igazgató ajtaján kopogtató többi hölgy közül elsősorban Bojtos Lucát kell kiemelni egyenletesen magas színvonalú hangi és színészi teljesítménye miatt, de a többiekre: Zuzana Kohutovára, Havár-Ferenczy Vivienre és Szigeti Karinára (valamint a titkárnőt megformáló Farkas Juditra) sem lehetett panaszunk – ezúttal senki nem volt, aki ne járult volna hozzá a sikerhez, vagy szépséghibát ejtett volna a produkción.

A korábbiaktól eltérően egyre kevesebbet kell udvariaskodnunk, fejlődési lehetőségeket emlegetnünk a vizsgaprodukciók méltatásában, hiszen a mostani újfent megállja a helyét akkor is, ha minden engedékenység nélkül, előadásként tekintünk rá.

A címlap elolvasása és a művészek ismerete nélkül talán az sem tűnt volna fel, hogy nem csupa már pályára lépett énekes vett részt benne,

és bár természetesen egy hasonló eseményen nagy számban képviseltetik magukat azok, akik kifejezetten egy-egy vizsgázóra kíváncsiak, reméljük, előbb-utóbb odaszokik a közönségnek az a része is, amely ritkán játszott darabot, különlegességet, érdekességet akar látni. Vagy egyszerűen csak egy jó operaprodukciót.

Popzenei attitűd, rendezői instrukció Facebookon: az opera él, és köszöni, jól van. Két fiatal zeneszerző első operájával vizsgáztak az énekesek a Zeneakadémián. Csepelyi Adrienn interjú 

„Operát írni egyszerre nehéz és könnyű is – mondja Solti Árpád zeneszerző. – A szöveges műfajok megszabják a formát, a darab hosszát, a zenének bizonyos mértékig alkalmazkodnia kell. Ilyenformán könnyű, hiszen kijelöli a saját határait. De ugyanez a nehézsége is: míg a hangszeres műfajoknál a saját fantáziánkra hagyatkozunk, itt sok a kötöttség. A La violetta esetében csak úgy kaptam meg a megzenésítési jogokat, hogy ugyan húzhatunk az eredeti szövegből, de nem írhatjuk át azt.” Solti kiemeli, hogy Molnár Ferenc valóságos nyelvvirtuóz volt, így gondosan kellett ügyelnie arra, hogy ne sikkadjon el a szöveg humora. Sikerült: a Zeneakadémia közönsége – operaelőadáson amúgy elég szokatlan módon – szinte végig fennhangon röhögött.

Az első opera mérföldkő a zeneszerző életében – bólogat Bella Máté zeneszerző, aki Wedekind A tavasz ébredése című gyermektragédiáját zenésítette meg. Mindkét komponista egyfelvonásosának librettóját Almási-Tóth András, a Zeneakadémia színpadijáték-tanára jegyzi, egyben ő a rendező is. A két darab azonban ennél nem is lehetne különbözőbb: Bella műve nyers és mellbevágó, Solti felhőtlen nevetést garantál.

„Az opera időkezelése egészen sajátos – magyarázza a zeneszerző. – Félóráig lehet énekelve haldokolni egy golyóval a szívben. A musical ehhez képest valós időben zajlik. A La violetta a Broadway-musicalekkel, illetve a Poulenc-féle francia zenés színházzal rokonítható. Ez egy posztmodern mű rengeteg zenei idézettel, zeneirodalmi utalással, sokféle stílussal.” Bella Máté műve ezzel szemben absztrakt, különálló, felcserélhető jelenetekkel dolgozik. „A mű írásakor hatott rám az Adams-féle amerikai minimalista opera és Sztravinszkij neoklasszicista műve, A léhaság útja is. Súlyos kérdéseket fogalmazunk meg: mit tud kezdeni a társadalom a szexualitással? Miért vagyunk prűdek?”

Bella korábban a Vígszínház és a Nemzeti Színház darabjaihoz is írt már kísérőzenét, mint mondja, ezt a színpadi tapasztalatot felhasználva született meg első operája 2013-ban. „Az opera összművészeti műfaj. A kottapapír fölött üldögélve nehéz megálmodni, hogy a leírt zenei struktúra miként működik majd színpadon, így rengeteget számít, hogy az Alföldi-érában, illetve Eszenyi Enikő színházában megszerezhettem a gyakorlati rutint.” Bella inkább kamarazenei komponistának vallja magát, ugyanakkor kiemeli: egy zeneszerző karrierét a megrendelések is nagyban alakítják, hiszen, ha egy műve jól sikerül, azután ilyen típusú felkéréseket kap majd. „Nagy dolog, hogy a 2012-es premier óta már harmadszor kerül színre A tavasz ébredése. A kortárs opera költséges, időigényes műfaj, a bemutató után gyakran harminc évig pihen a mű a fiókban. Nekem meg lassan ez a legtöbbet játszott darabom – nevet a szerző.

Solti Árpád úgy gondolja, az, hogy ő maga ütőhangszeres, nem jelenik meg túl szignifikánsan a zenéjében. „Legfeljebb úgy, hogy más hangszereknél nem feltétlenül megyek el a falig, míg az ütősökkel vagy a zongorával bátrabban bánok. És empatikusabb is vagyok, mivel tudom, hol vannak a határok.”

Solti szerint rettentő fontos, hogy a pályakezdő énekesek, muzsikusok kortárs darabokban próbálják ki magukat: „Nagyon szeretjük Puccinit, csak nem tudunk vele kommunikálni. Nem tud írni Facebook Messengeren, hogy figyi, ennek a lánynak túl rövid a szerepe, nem tudom leosztályozni, nem írnál még hozzá valamit? A La Violettánál ez megtörtént…” Bella Máté szerint talán meglepő, de ő igenis merít popzenei tapasztalataiból is. „A kortárs komolyzene élő műfaj: nem a YouTube-on vagy Spotify-on kell hallgatni, hanem koncerten, ahol az előadó, a szerző és a befogadó között megteremtődik valamilyen viszonyrendszer. A pop ennek az ellenkezője: a YouTube-on és a rádióban kell működnie. A jó popdalt egy másodpercnyi részletből is felismerem. Ezt az attitűdöt használom a komolyzenében is: akármilyen zajos, torz hangszíneket használok is, legyen a műnek karakterisztikája.”

Vajda Gergely, az est karmestere láthatóan élvezte a két kortárs mű jelentette feladatot. „Almási-Tóth András hosszú évek óta vezet egy nagyon aktív, élő, és izgalmas műhelyt a Zeneakadémián – mondja a nemzetközileg is elismert dirigens-zeneszerző. – Örömmel jövök, amikor hívnak. Karmesterként mindig izgalmas, amikor különféle stílusokban próbálhatom ki magam. Mind a Bella-, mind pedig a Solti-opera egy-egy külön világ, s mindkettőbe jól esik “beköltözni”. Fiatal operaénekeseknek fontos, hogy élő szerzők jelenlétében, élő színházat csináljanak, különböző stílusú karmesterekkel és már befutott kollégákkal együtt dolgozva.Ennél jobb felkészülés nem is kell a való életre. Mindazt pedig, amit egy kortárs operában megtanulhatnak –színpadi mozgást, odafigyelést, stílustól független zenei jelenlétet – más stílusú művekben és próbaénekléseken is kamatoztathatják.”

Bei der Lucerne Festival Academy findet eine sanfte Erneuerung statt: Wolfgang Rihm, der Nachfolger von Pierre Boulez, hat ein eigenes Kompositionsseminar ins Leben gerufen. Die Lucerne Festival Academy löst sich nur ganz behutsam von ihrem Gründer und langjährigen charismatischen Leiter Pierre Boulez: Mit seinem Nachfolger Wolfgang Rihm und dem neuen «Principal Conductor» Matthias Pintscher haben zwei Persönlichkeiten das Erbe angetreten, die es in Boulez' Sinne weitertragen wollen. Trotzdem findet schon im ersten Festival nach dem Tod des Spiritus Rector eine sanfte Erneuerung statt: Rihm hat ein eigenes Kompositionsseminar ins Leben gerufen.

von Michelle Ziegler

Klare Unterschiede
«Ich dachte mir, es müsste eine Möglichkeit der Begegnung von schöpferischen jungen Menschen mit den Interpreten geben.» Die Ausschreibung stiess auf gewaltiges Interesse: Über 120 Bewerbungen aus aller Welt trafen ein, aus denen zwölf Kandidaten ausgewählt wurden. Nebst individuellen Begabungen wollte Rihm insbesondere jene Komponisten unterstützen, die «mit Interpreten zusammenarbeiten und Interpreten brauchen». Elektronische Stücke und Konzeptmusik fielen weg, die Besetzung war auf ein zwölfköpfiges Ensemble ohne Elektronik beschränkt.

Acht Nationen, drei Komponistinnen und sieben Komponisten im Alter von 18 bis 31 Jahren: Da kommen viele unterschiedliche Erfahrungshorizonte und Ansätze zusammen. In der ersten Konzerthälfte treten insbesondere die Unterschiede zwischen klar konzipierten und in ihrer improvisatorischen Triebkraft noch nicht ganz gefassten Kompositionen hervor. Leicht zu folgen ist dem Ungarn Máté Bella in seinem Streichquartett «Tanulmány», welches das abgesonderte Cello in einen kurzweiligen Austausch mit den anderen Streichern stellt und sich in klärenden Vokalisen vom Tonband auflöst.

Noch schlüssiger drückt sich der Nordire Patrick Brennan in seinem «Polly Roe» für Ensemble aus, das sich von einem Zentralton aus vielschichtig auffächert, um sich ihm gegen Ende wieder anzuschmiegen. Franz Ferdinand August Rieks' romantisch schwelgendes «Die hängenden Menschen über dem Horizont kehren zurück» für Ensemble spinnt sich hingegen aus improvisierten Gesten fort. Seine Wucherungen würden mit der ein oder anderen Schärfung noch fasslicher. Der Kontrast zu seiner Kollegin aus Rihms Karlsruher Kompositionsklasse ist gross: Kathrin A. Denner entwickelt ihr «Vertical loop task» ganz schlank aus kleinsten Zellen und Patterns.

Emphatischer Vermittler
Nach der Pause verbreitert sich die Palette stilistisch. Einen eigenwilligen Anfang macht Nicolas Kuhns «4.1» für Flöte, Oboe, Klarinette und Klavier, das in seiner konsequenten Reduktion auf Einzelereignisse (wie einen repetierten Ton) überrascht. Auf ein Element der Gestaltung konzentriert sich auch die Ukrainerin Anna Korsun in «Undersurface»: unterschiedliche Wellenformen erscheinen hier als Schwebungen, Triller und Glissandi, die mit dem Knall eines zerplatzenden Ballons entfesselt werden. In Michaela Catranis' «Pulse» findet Rihms Idee für das Kompositionsseminar besondere Entsprechung, da sich hier der Interpret Simon Thompson als ein emphatischer Vermittler der schlüssigen Partitur gibt. Nur die Länge des Konzerts erwies sich als problematisch, da gegen Ende die Konzentration im Publikum merklich schwand.

Nem szokványos felépítésű koncerten lépett fel Bogányi Gergely, Bogányi Bence, valamint a Münchener Kammerorchester. Az est első felében két versenymű, Mozart C-dúr zongoraversenye (K. 467) és Bella Máté Laniakea című fagottversenye hangzott el, utóbbi ősbemutatóként. A második részben Bartók Béla Divertimentója és Tristan Murail Kegyetlen mesék (Contes Cruels, 2007) című darabja, melyben két elektromos gitár is fontos szerepet játszott.

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2015 december, Muzsika

A „klasszikus" repertoárhoz tartozó darabok alkalmat kínáltak a zenekari erők és a karmesteri potenciál (Thierry Fischer) felmérésére. A Mozart-mű szolid képességekről tudósított, a Divertimento pedig kifejezetten csalódást keltő volt. A Bartók-darab előadásakor feltűnt, hogy mennyire hiányzik ebből az együttesből a megbízható tisztes közép, egyes pultoknál nagyszerű kezdeményezésekre lehetett felfigyelni, másoknál egészen gyámoltalan produkciókra. Ritkán hallani ennyire kiegyenlítetlen összetételű kamarazenekart.

A zongoraversenyben a figyelem Bogá­nyira és a Bogányi Gergely irányításával fejlesztett zongorára összpontosult. A hangszer és a szólista összecsiszoltan, nagy egyetértésben muzsikált, a zongoraművész probléma és ellenállás nélkül tudta érvényesíteni zenei elképzeléseit a zongorán. Egységes dinamika, egységes hangszín, egységes lecsengés - karcmentes, érinthetetlen, távoli szépség. Szívesen meghallgatnék ezen a hangszeren egy problémás darabot, akár a problémás Mozarttól is.

Tristan Murail nagyobb együttesre írt műve (sok muzsikus kizárólag ebben a darabban lépett pódiumra) a 19. századi francia író, Villiers de l'Isle-Adam novellagyűjteményére utal. Egyik elbeszélése A régi zene titka címet viseli. A bizarr történet egy kínai muzsikusról szól, aki egy sok gyakorlást igénylő, speciális harangjátékon játszik. Egy alkalommal felkérik, hogy játssza el egy fiatal szerző új darabjának szólóit, mely a csend különböző fokozataiból áll… Szegény zenész a koncert végeztével a nyílt színen kel ki a darab ellen, és heves gesztusok közepette - a bőrt átszakítva - belezuhan a nagydobba.

E történet programszerűen is megjelenik a Murail-darabban, az előadásban viszont szinte észrevehetetlen maradt. A kompozícióban más mesékre ugyan nem lehet ennyire direkt módon ráismerni, de a „Hol volt, hol nem volt" formulák visszatérései révén a meselánc jellegzetes dramaturgiájára igen - még ebben az elnagyolt előadásban is. Sajnos a mű ahhoz túl hosszú, hogy elnagyolt formában ismerkedjünk meg vele. A hangolás és a hangosítás tekintetében a két elektromos gitár beállítása is hiányérzetet keltett.

A koncert mégsem volt feledhető, s erről Bella Máté gondoskodott. A színpadon két, azonos hangszerelésű együttes (vonóskvintett és fagott) foglalt helyet, középen a harmadik fagottos, a szólista. Adarabban Bella két korábbi művének koncepcióját szintetizálta. 2014-ben hallhattuk először Hypnos című művét, melyben a zene térbeli differenciálásának lehetőségeivel, illetve a fagott-ensemble (a bemutatón a Corridor Quartet játszott) különleges hangzásával kísérletezett, messze sikeresebben az átlagos kísérletezőknél. Egy másik művében (Sounds of Generation Y), melyet néhány hónapja aRádiózenekar mutatott be, Bella az amerikai minimalizmus technikáit, a tonális zenébem és melodikus formálásban rejlő potenciált integrálta saját zenei nyelvébe. A Laniakea egy minden pillanatában átélhető, kevés, de igen karakteres elemből építkező, fantáziadús és fantáziát élénkítő kompozíció. A koncerten plasztikusan érvényesült a két hangszercsoport közötti kapcsolat (Bella fáziseltolódásokat használt, de nem Steve Reich korai műveinek analógiájára), és az egyes csoportok belső gesztus-polifóniája is világosan rajzolódott ki.

Bogányi Bence játszotta a nem könnyű, ugyanakkor tetszetős és hatásos centrum-anyagot, a mű szólisztikus rétegei közül a legjelentősebbet, előadása minden szempontból korrelált e jelentőséggel. ALaniakea sajátosan értelmezi át a versenymű műfaját, olyan ensemble-darab ez, melyben a tizenharmadik szólam (a szólófagott) minden mozzanatában jelentőségteljessé válik, szerepe a zenei folyamat fenntartásában kulcsfontosságú.

A darab címe - Laniakea - hawaii eredetű szó, melynek jelentése: mérhetetlen égbolt („lani": ég, égbolt; „akea": óriási méretű, mérhetetlen, hatalmas). „Ezzel a névvel látták el - magyarázza Bella Máté - a2014-ben felfedezett szuperhalmazt is, melynek átmérője mintegy 520 millió fényév és megközelítőleg 100 000 galaxis alkotja. A szuperhalmazok az univerzum (eddig felismert) legnagyobb struktúrái, melyeket galaxisok csoportjai alkotnak. A Tejútrendszer a Laniakea szuperhalmaz része, annak egyik oldalágán helyezkedik el". Én mindezt a negyedik sorból hallgattam és néztem végig - mérhetetlenül megilletődve. Október 18. - Zeneakadémia, Rendező: CAFe Budapest }

A két Bogányi és a két kortárs mű. Ők voltak a Müchener Kammerorchester mellett a CAFe Budapest remek koncertjének legfontosabb szereplői. Kolozsi László írása, Fidelio 

A müncheni kamaraegyüttest Thierry Fischer vezényelte, akit a neve alapján, franciának gondoltam volna, de mint a koncert színlapjáról kiderült, egy amerikai úriembert tisztelhetünk benne, aki vezényelt már komolyabb kisegyütteseket, kamarazenekarokat, de igazán jelentős zenekart nem. Jelentős rutinnal, de igazán egyéni stílussal még nem rendelkező karmester: jelen sorok írója nem elsősorban miatta ment a koncertre, hanem azért, mert annak a zene nyújtotta örömökön túl volt két fontos hozadéka.

Az egyik, hogy megismerhettem, hallhattam végre a Bogányi-féle csodazongorát, melyről annyi ódát zengett már – nem mindig hiteleset - a sajtó, s melynek hangját, úgy véltem, a legjobb kamarazenekari esten megismerni, ahol nem csak a zongorát magát lehet hallani, hanem azt is, hogyan működik együtt a zenekarral. A másik hozadék a kortárs zene egyik sztárjának, Tristan Murial-nek a műve volt. Az egyébként – a karmesterrel ellentétben – valóban francia Murial-t olyan zenészek és zeneszerzők, akiknek sokat adok a szavára, magasztalták. Nekem még nem volt szerencsém élőben kompozíciójához, itt az idő, hogy ne csak a videó-megosztókon keresztül halljam. Talán, mert azt gondoltam, van elég sok jó zongora, a Bogányi irányításával kreált nem tud annyira újat adni, ami megérné az érte kifizetett súlyos milliókat, ezért Murial művében bíztam inkább. Azt hittem, az ő műve az, amiért biztosan érdemes végigülni a koncertet. Semmi nem úgy történt mint vártam. 

A zongora Mozart C-dúr concertójában mutatkozott be az estén (K. 467): elég fura látványt nyújtott, a barokk fagottra hangolódó művészek közt ez a futurisztikus monstrum, ami inkább emlékeztet egy űrjárműre. A müncheni zenekar aránylag lassú tempóban, kevés legatóval kezdte el a művet, kissé darabosan. Az már a zongora belépésekor világos volt, hogy ez a hangszer egy ilyen szerzeményhez, mint Mozart zongoraversenye, remekül illik. Ugyanis a hangja kissé csengő, tiszta, precízen, már-már kopogósan szólal meg. Főként magasabb regiszterben megszóltatott hangjai élénkek, ami erősen emlékeztet a Steinway hangjára, ugyanakkor a basszusa, a mélységei mintha nem lennének elég izmosak, azok egészen másképpen szólnak.

A kinyitott hangszer fedelének tükröződésében jól lehetett látni, hogy nincsenek kereszthúrok, hogy a tervezés során éppen az lehetett a cél, hogy elkerüljék, ami a Steinwayekre jellemző, hogy a mélyebb hangok összezúgjanak, rezonáljanak, megtöltsék a hangszer testét. Ha nem is elementáris erővel (inkább visszafogottan, mint harsányan), de nagyon szépen szólaltak meg a mélyebb hangok is. Zongorákat egymástól megkülönböztetni tudó fül számára valóban egyedi és érdekes hangzása van. Ahogy mellettem ülő zeneértő barátom mondta, szép, szép, de nem hiszem, hogy ezen ilyen jól lehetne Rachmaninovot is játszani. Ő jegyezte meg, és tulajdonképpen nem tudom cáfolni, hogy Bogányi Gergely, szinte mindvégig a bal pedálon tartotta a lábát. Őszintén szólva én ennek okán sokkal kevésbé tudok elmerengeni, mint azon, hogy vajon megéri-e nem csekély árát a design zongora, behozhat-e valóban annyit (láthatjuk-e majd kópiáit hangversenytermekben), ami után azt lehet mondani, adtunk valamit mi, magyarok is a zongorázásnak, nagy játékosainkon túl.

A Mozart-darabot követően egy újabb Bogányi jelent meg a színen, aranyszínben tündöklő ingben, Bogányi Bence, fagottművész, aki a roppant tehetséges Bella Máté erre az alkalomra íródott fagottversenyét mutatta be. Nos, nem kertelek: ezért volt igazán érdemes ellátogatni a koncertre. Egy olyan művet hallhattunk, amely azokban a pillanatokban változik, vált témát, megszólalási módot (hangnememről nem beszélhetünk), mely pillanatokban éppen fárasztóvá kezd válni. Ez a lassú gomolygásként induló mű, valójában moduláris darab, miként a címe is – Laniakea - jelzi, bolygóközi utazást mutat meg, zenei jelenetekkel. A címet maga a szerző magyarázza el: a hawaii eredetű szó jelentése, mérhetetlen kiterjedésű égbolt. Ezt a kiterjedést, a végtelennek tetsző távolságokat, a csillagok fehér gomolygását hivatott ábrázolni, a hegedűvonók vibrálása, a tremolók fölötti fagott szóló, a kromatikusan kitöltött hangkomplexumok, melyek mintha nem is zenei események, hanem halmazállapotok lennének. Nem is elsősorban Ligeti jutott róla eszembe, hanem egy filmes élmény, Cristopher Nolan Interstellar című filmje, illetve annak Hanz Zimmer megalkotott a zenéje, amely más eszközökkel, de hasonlóképpen tudta érzékeltetni a végtelenséget, a tágasságot. Bella Máté zenéje mintha behúzná a hallgatót egy olyan térbe, ahol szinte rémülten szembesül az őt körülvevő univerzum kiterjedésével, saját jelentéktelenségével.

Meg kell hagyni, a szerző embert és nyelvet próbáló szólamot írt Bogányi Bencének: a fagottnál a nyelvnek aránylag kevés hely marad, ezért ezek a gyakori gyors futamok, melyek a művet jellemzik, kegyetlenül nehezek.

A koncert második felvonásában, egy kissé hevenyészetten, a magyaros kötéseket nem érző, ezért magyar fülnek idegenül hangzó – a mellettem ülő szerint itt a forte azért forte, mert oda van írva, nem azért, mert ez következik a zenéből – Bartók Divertimento után következett a várva várt Murial darab (egy valakit érdemes a Bartók-mű kapcsán kiemelni, a koncertmestert, Daniel Gigibeget), ami különösen Bella Máté darabja mögött, csalódást keltett.

Ahogy a műsorfüzet kitér rá, a 2007-ben komponált Cruel Tales, vagyis Kegyetlen mesék, Villie de L'isle Adam novelláskötetének zenei illusztrációja. Amennyire meg tudtam figyelni, volt egy rövid bevezető szakasz, mely a két elektromos gitár torzított hangjaira épült, azt bontotta ki, majd ezt követték a mesék, melyek alig voltak hosszabbak a bevezetésnél. Az utolsó novella egy üstdobütéssel ér véget: ezen novellában egy kínai esik egy üstdobba, vagyis olyan mű ez, amelynek megértését, élvezetét, könnyítette volna, ha tudjuk, mit is mutat be éppen a zenei jelent (ez kimaradt a műsorfüzetből). Az eléggé zilált, a két elektromos gitárt nem szóló, hanem hangfestő hangszerként kezelő mű nem érdektelen – csak Bella Mátéé mögött nem tűnik igazán jelentősnek. Ennek is van különleges atmoszférája, hangszerelése egészen virtuóz, vannak erős momentumai – azok, melyekben az ütősök, a marimba, fontosabb szerepet kap –, de nem olyan torokszorító, nem tartja úgy a markában az elejétől a végéig a hallgatót mint Belláé.

A hangszerelés meghatározója a két gitár, mely a műsorfüzet szerint egymástól negyed hanggal el van hangolva: én ezt a hangolási különbséget nem érzékeltem. Mindenesetre szó sincs arról, hogy ez a mű bármilyen rokonságban állna a Deep Purple és más rock zenekarok, elektromos gitár versenyműveivel. A Fender és Gibson gitárok pedálok torzította hangjai olyan fura hangfoszlányok, melyeket a zenekar imitál. A két egymással szembeállított hangszer versenyének, megszólalásának, adott némi ironikus felhangot, hogy két ellenséges, folyamatosan egymást gyalázó gitárcég hangszere szólalt meg – nagyon hasonlóképpen. Fura, kissé idegtépő, a szerzőre jellemzően alig húsz perces szerzemény. Nem titkolom: rég éreztem ilyen hosszúnak húsz percet.

Bella Máté zeneszerző 2010-ben több díjat is nyert Chuang Tzu’s Dream című darabjával, amely a fesztiválzenekar előadásában hallható ma a Budapest Music Centerben. Bella Máté zeneszerző szerint létfontosságú a kortárs zene marketingje. Megkértük a szerzőt, meséljen kicsit a műről, amely a karmesterként is világhírű Pierre Boulez Dérive I című darabjával áll szoros kapcsolatban. Csepelyi Adrienn írása, Népszabadság

„Az ebben szereplő hangszerek – fuvola, klarinét, hegedű, cselló, zongora és vibrafon – mellé ellenpontként, inverzként állítottam hat másikat: trombitát, kürtöt, mélyhegedűt, bőgőt, cimbalmot és marimbát. A tizenkét hangszer hangkészlete kötött, így csak a tizenharmadik hangszer, a lírai hangvételű szólócselló mozoghat szabadon a struktúrában.”

Noha Bella sorra nyeri a zeneszerzőversenyeket, még mindig nem töltötte be a harmincat. A kortárs zene közönsége azonban többnyire nem az ő korosztálya. „Az X generáció nagy része még automatikusan hallgathatatlannak tartotta a kortárs zenét. Az Y generációnál már ez sincs meg, hisz egyszerűen nem is találkozik vele. Az átlagközönség a komolyzenével is többnyire csak úgy kerül sajnos kapcsolatba, ha egy filmben, netán Xboxozás közben meghallja. A statisztikák szerint a 90-es években még átlagosan 25 percig tudtunk koncentráltan figyelni, mára ez 10-12 percre redukálódott. A Chuang Tzu’s Dream kilencperces: ez három YouTube-videó hossza. Ennyit mindenki képes befogadni.” A koncertterembe persze el is kell jutni, Bella szerint ezért létfontosságú a kortárs zene marketingje. „A legfiatalabbakban nincs előítélet, nem azt fejtegetik, hogy amit épp hallgatnak, az tonális vagy atonális – csupán az érdekli őket, milyen hatást vált ki belőlük egy adott darab. Ezért fontos, hogy a szerző támpontot, kapaszkodót adjon nekik.”

A szóban forgó mű történetét ismerhetjük például Szabó Lőrinc Dzsuang-Dszi álma című verséből is: a kínai filozófus egy pillangóról álmodik, majd ébredés után elgondolkodik, vajon nem a pillangó álmodja-e magát Csuang-cének.

Ha színház, akkor Alföldi Róbert és Eszenyi Enikő, ha pop, akkor Eurovízió, ha pedig komolyzene, akkor csakis a legjobbak – itthon és külföldön is. Bella Máté Junior Prima-díjas zeneszerző még nem töltötte be a harmincat, de már most megadatott neki, hogy Magyarország kulturális krémjével dolgozzon együtt. Interjú.

hvg.hu: Egyértelmű volt, hogy zeneszerző lesz?

Bella Máté: Sokáig azt hittem, hogy zongoraművész leszek, ezért a gyerekkorom nagy része azzal telt, hogy zongorán gyakoroltam. Közben sokat improvizáltam és egyszerű darabokat komponáltam, végül pedig a Bartók konzervatórium zeneszerzés szakán kötöttem ki. A zongorázástól végül meg kellett válnom, mivel sokszor kaptam ínhüvelygyulladást és nem igazán bírták az ízületeim sem, így maradt a zeneszerzés. Tehát a bukott zongorista esete vagyok.

hvg.hu: Nem bánja?

B.M.: Egyáltalán nem. A zongoraművészethez sokkal extrovertáltabb személyiség szükséges, én inkább magamba zárkózó és négy fal között merengő típus vagyok.

hvg.hu: A felmenői között nincs zenész. Kakukktojás lenne a családban?

B.M.: Édesapám annak ellenére, hogy matematika és fizika szakos tanár, gyermekkorában tanult tangóharmonikázni és nagy vágya volt, hogy valamelyest mindenki zenéljen a családban. Így végül mindegyik testvérem tanul vagy tanult zenélni alap és középfokon.

hvg.hu: A pályája már ilyen fiatalon is nagyon színes képet mutat. A színházi életbe is komolyan belefolyt, a Závada Pál regényéből született Magyar Ünnep zenéjével a Színikritikusok Díját is elnyerte. Milyen volt ez a munka huszonévesen Alföldi Róberttel?

B.M.: Felejthetetlen. Már önmagában az is hatalmas megtiszteltetés volt, hogy ilyen kvalitású művészekkel dolgozhatok együtt. Alföldi először az Ármány és Szerelemhez kért fel, hogy komponáljak barokk stílusban zenei betéteket és recitativókat Vásáry Andrénak, majd ezt követte a Magyar Ünnep című Závada-mű. Alföldiben az a szenzációs, hogy elég világos elképzelése van arról, mit hogyan akar, és ezt tűpontosan el is tudja mondani. A Magyar Ünnep kapcsán azzal hívott fel, hogy írnom kellene egy oratóriumot. Kemény időszak volt, hatalmas tanulságokkal - emlékszem, hogy hónapokon keresztül, reggeltől estig dolgoztam a darab zenei világán.

hvg.hu: Aztán jött a Mephisto és a Danton halála, majd Eszenyi Enikővel is dolgozott együtt a Vígszínházban.

B.M.: Igen, és ez nagyon megtisztelő számomra. Mindig is érdekelt a színház, többek között azért is, mert a párom színésznő. Ugyanakkor most a színházi irányt kicsit visszavettem, mert az utóbbi időben nagyon sok kísérőzenét írtam, és ezért sajnos a szakma rögtön elkezdett beskatulyázni.

hvg.hu: A színházi zeneszerzőket lenézik?

B.M.: Igen, szakmán belül picit lenézik. Ugyanakkor a színház a pillanat művészete és engem ez vonzott benne igazán. Tény, hogy az alkalmazott zenében olyan szintű zenei komplexitásra nincs lehetőség, mint az új zenében. Viszont megtanítja az embert arra, hogy kell csapatban létezni, sokszor érzetek alapján kooperálni, és ami talán ennél is fontosabb: megtanítja a zeneszerzőnek a színház dramaturgiáját és a közönséggel való kapcsolat fontosságát is.

hvg.hu: Egy korábbi interjúban azt is elmondta, hogy a popzeneszerzést is hasonlóképpen kevésre tartja a szakma, illetve hogy ön is ugyanígy gondolkodott, amíg bele nem kóstolt abba is. Azóta írt Eurovíziós dalt többek között Polyák Lillának és a Fool Moonak is. Mi az, ami megváltoztatta a korábbi hozzáállását?

B.M.: Amikor fiatalon az ember bekerül egy egyetemre, az ottani közeg intenzív hatással lesz rá. Emellett egy egészséges sznobizmus is munkálkodhat abban, aki komolyzenével foglakozik. Épp ezért korábban úgy tekintettem a könnyűzenére, hogy az egy szórakoztató, elsősorban tánczenei műfaj, ahol azt a pár akkordot és szerelemről szóló dalszöveget az ember elhallgatja a háttérben. Azt gondoltam, könnyűzenét írni bárki tud, aztán mikor belekerültem, rájöttem, hogy ez így nem teljesen igaz. Azt a három perces popdalt, melyet Polyák Lillának szántam, három és fél hónapon keresztül írtam, picit tovább, mint az egyfelvonásos operámat. Friss dalt akartam írni, de folyton belecsúsztam valamilyen avítt dologba.

hvg.hu: Mégis benne maradt a popszakmában is.

B.M.: Én az Eurovíziós platform miatt kezdtem el foglalkozni ezzel az egésszel. Érdekelt, mit gondol Európa a könnyűzenéről. Szerintem ma már nem olyanok a dalok, mint a 70-es években, az Eurovízió túl van a serdülőkorán és elkezdett nagyon komoly társadalmi dolgokról is beszélni, ami eddig a popzenére nem volt jellemző. Egy olyan platform lett, ahol komolyabb tartalmat is el lehet juttatni széles tömegekhez.

hvg.hu: Rengeteg támadás éri az Eurovíziót a gagyisága miatt, ez nem zavarja?

B.M.: Ez minden népszerű dologra igaz. Nem akarom védeni, mert a támadások egy része teljesen jogos. Viszont amikor jobban beleástam magam, rájöttem, hogy ez egy bonyolultabb ügy, nem csupán egy „kínos platform”.

hvg.hu: A megítélése nem változott meg szakmai körökben azáltal, hogy könnyűzenével is foglalkozik?

B.M.: Lehet új zenével és popzenével is foglalkozni, az a fontos, hogy az ember ne tévessze össze a kettőt, mert másról szólnak. Amikor például a komolyzenészeket biodíszletként használják egy együttes mögött azért, hogy azok az igényesség érzetét sugalmazzák a közönség felé, azt a könnyűzenei piac egyik legundorítóbb dolgának tartom. Ezt is lehet persze jól csinálni, csak itthon erre kevés példa van. Az a fontos, hogy innovációt tegyünk minden egyes projektbe. A komoly- és könnyűzene két nagyon különböző út. A tévedés ott szokott lenni, amikor a kettőt szándékosan összemossák.

hvg.hu: Rákanyarodva a komolyzenei pályájára, a Budapesti Fesztiválzenekar játssza el áprilisban azt a művét, amit számtalan külföldi rádió is műsorra tűzött.

B. M.: Az, hogy a Fesztiválzenekarral fogok dolgozni, hatalmas megtiszteltetés. Ahányszor csak hallottam őket, mindig az volt a benyomásom, hogy a játékuk világszínvonalú.

hvg.hu: Számít, hogy ki játssza el a darabjait?

B.M.: Hogyne!

hvg.hu: Ezek szerint előfordul, hogy valaki el akarja játszani egy művét, és nemet mond?

B.M.: Igen.

hvg.hu: A Chuang Tzu’s Dream-et a London Sinfonietta is eljátszotta már, most pedig Münchenben volt műsoron egy Bella-szerzemény 1200 fős teltház előtt. Budapesten képzeli el a jövőjét?

B.M.: Szeretek itt élni, de vannak külföldi terveim is. Azt gondolom, hogy külföldről az ember picit más perspektívából szemléli a világot.

hvg.hu: Budapest mennyire őrzi a presztízsét a világ zenei életében?

B.M.: Nincs erre valódi rálátásom, de annyit azért elmondhatok, hogy messze nem olyan, mint New York, de még nem is Berlin. Rossz helyzetben sincs persze, most valahol a középmezőnyben érzem. Vannak persze olyan művészek és együttesek, akik sokat tesznek azért, hogy élvonalba kerüljön ez a város is - ilyen példának okáért a Fesztiválzenekar. Ők pontosan érzik a problémákat és keresik a válaszokat. Sajnos jó pár másik zenekar láthatóan nem keres innovatív utakat, helyette inkább rátelepszenek a zenei hagyomány szélvitorlájára és megelégednek azzal, ami van.

hvg.hu: Önt személyesen foglalkoztatja az a kérdés, hogy olyan zenét írjon, ami a fiatalokat közelebb viszi a komolyzenéhez?

B.M.: Nagyon sok tévképzet van, és az lenne az első dolgunk, hogy ezeket leromboljuk. Sokan azt gondolják, hogy ha valaki szép zenét ír (kevésbé kísérletit, kevésbé experimentálisat), akkor könnyebben eljut a közönséghez. Szerintem ez tévedés. A fiataloknak hatásos zenét kell írni, amely nem tévesztendő össze a hatásvadász zenével. A hatásnak kell frissnek és elementárisnak lennie, és tulajdonképpen az mindegy is, hogy ezt a hatást elektronikával vagy akusztikus hangszerekkel érjük el.

Posted by UMP Classical on 23 January 2015

Editio Musica Budapest and Peter Eötvös continue their collaboration with the Peter Eötvös Foundation Series, which is dedicated to new compositions by talented young composers discovered and supported by the foundation. The first release is Máté Bella’s Lethe, a composition for string ensemble. The work will be premiered at musica viva in Munich by Symphonieorchester des Bayerischen Rundfunks under the baton of Peter Eötvös on February 20, 2015. Lethe was commissioned by the Musica Viva concert series of the Symphonieorchester des Bayerischen Rundfunks. 

The piece takes its name from the ancient Greeks. According to Greek mythology, dead souls drank from Lethe, one of the rivers of Hades, to forget their past lives before reincarnation. The word itself means "oblivion" in Greek. Throughout Western literature, poets and philosophers have refered to Lethe when speaking of a desire to forget painful memories or to shed time-worn bodies and be reborn.

Máté Bella’s composition suggests the flow of this mythical river and its waves. He uses a special configuration for the string orchestra, hearkening back to the polychoral technique of the early Baroque, using separate "choirs" sounding in alternation. He separates the ensemble into three groups: two string quintets (two violins, viola, cello and bass) seated on either side of the podium with a larger ensemble made up of eight violins, two violas and two cellos in the middle. The quintet music is soloistic in quality, and the two groups weave around eachother in counterpoint - finishing eachother’s sentences - and gradually fading into "oblivion" over the course of the piece. Their motion is reminiscent of waves in a river.

Meanwhile, the larger ensemble plays complex, repetitive micro-motifs, and provides a density of sound representing the flow of the river. The composer achieves continuity and forward motion by using closely-related musical ideas and changing dynamics. While he notates the music in common meter, the effect is ametric. Harmonically, Bella alternates between modal scales and twelve-tone serialism. He also makes use of noise and percussion effects throughout the piece. 

This was another cultural feather in the cap for the North East, with Sage Gateshead the only UK venue for one of the concerts performed simultaneously across Europe under the auspices of ECHO, the European Concert Hall Organisation. Body of Song is a project in which 12 young European composers were selected to write a piece of vocal music to reflect upon the themes of peace and conflict to mark the centenary of the outbreak of the First World War.

This baton was taken up by five locally based singing groups – the Chorus of Royal Northern Sinfonia, South Shields-based Custom Voices, Human Music, the award-winning Voices of Hope and our major regional youth choir, Quay Voices. Each had two works to perform with instrumental support from a small number of Royal Northern Sinfonia players. There were texts from the guest books located at the memorials to be found across Flanders fields, fragmented words from letters written long ago and recently found, and words from others including Gandhi, all set to music in the most dazzling ways. The skill and versatility of all the singers and their directors were put to the sternest test with song, vocal effects, whispering, chattering and cross conversations. But they were fully up to the mark conveying the often jagged messages written into works of real depth and emotion.

The performances of Quay Voices were particularly memorable for singers so young. Their work, El Soroll Silent (the Silent Noise), by Catalan composer Marc Timon who was in the audience, was great vocal theatre and almost cinematic in its harmonic spread. They provided the concert’s closing performance, of Hungarian Máté Bella’s Béke (Peace), with its testing but splendid harmonies much appreciated by the audience. 

Local legend Sir Thomas Allen forsook his normal singing role to act as the afternoon’s urbane compère, giving appropriate background information on the choirs and the pieces being performed. It was not a conventional concert, as one might have expected, but it was a display of vocal artworks which will remain long in the memory.

"Mesterségbeli ügyességével Bella Máté szerzeménye (It can’t be over) emelkedett ki a bombabiztos alsó középszerből" – fogalmazott a Magyar Narancs vitriolos tollú kritikusa az M1 A Dal 2014 című, az Eurovíziós Dalfesztiválra válogató showműsorról értekezve. Bella Máté zeneszerző, a Zeneakadémia tanársegédje a Fool Moon vokálegyüttes közönségsikert aratott döntős dalával csak első hallásra kalandozott el a komolyabb műfajoktól. FIDELIO INTERJÚ

 -Egy popdal esetében előny vagy hátrány a klasszikus képzettség?

-A klasszikus képzettség teljes mértékben előnyt jelent, hiszen sokkal mélyebben ismeri az ember a klasszikus műveket és talán közelebb is érzi magához a zenei hagyományt, amely jó alapot teremt a popzene alapos megértéséhez is. Zeneszerzőként fő célom, hogy az új zene minél szélesebb körben ismert legyen, ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom felhívni a figyelmet az innovatív zenei gondolkodásra. Az új zenének egy olyan platformon is jelen kell lennie, mint A Dal 2014 című műsor. Nyilvánvalóan itt mások a zenei keretek, de ha az ember betartja a játékszabályokat, ugyanolyan izgalmas innovációt valósíthat meg, mint a klasszikus platformon.

-Van valamiféle sorvezetője, kánonja egy ilyen nóta megírásának?

-A szabályok nagyon világosak és egyszerűek. Tudsz-e három percnyi terjedelemben olyan dalt írni, amelynek minden másodperce leköti a közönség figyelmét? Ha igen, és a közönség rezonál a dalodra, akkor rád szavaz. Ha nem, akkor pillanatok alatt kiesel a műsorból. Nyilvánvaló, hogy a könnyűzenében használt „dal-forma" érvényesül - bár volt a műsorban már olyan dal is, amely nem követte a bevett gyakorlatot -, ugyanakkor a három perc miatt sajnos csak bizonyos tempók tudnak működni. Tulajdonképpen elég szűkre szabottak a keretek, ezért is nehéz valami eredetivel előállni. A helyzet persze még bonyolultabb ennél, mert egy jó popdalhoz kell jó zene, szöveg és előadó, gyakran koreográfia is. Ha valamelyik nem telitalálat, elbukik a dal.

 -Talált inspirációs forrásokat az a capella klasszikus irodalmában?

-Annak ellenére, hogy az a cappella ma nem mainstream műfaj, az európai zenetörténetben elképesztően izgalmas és sokszínű repertoárja van egészen a napjainkig. Dunstable, Dufay, Ockeghem, Palestrina és Lassus varázslatos világa ugyanolyan hozzám közel álló ihletforrásként szolgál, mint a Take 6, a King's Singers, vagy a Pentatonix művei. Nyilvánvalóan, hogy az emberi hang az egyik „leginnovatívabb hangszer", rengeteg mindenre képes. Ma úgy látom, hogy a popzene egyre inkább hat az a cappella műfajára, beatboxtól a body drummingig számos zenei elemet és effektust beemelve a klasszikus vokális muzsikába.

-A laikus azt képzeli, hogy egy popdal megkomponálása leginkább a színházi zeneszerzéshez áll a legközelebb.

-Alapvetően hasonlít, mivel akár csak egy színházi felkérés esetén, az embernek itt is csapatjátékosnak kell lennie. Fontos odafigyelnie arra, hogy a projektben mindenki megtalálja a helyét és a feladatát, úgy hogy közben jól is érezze magát. Rácz Gergővel (a  Fool Moon tagja 1995-től szintén járt a Zeneakadémiára, méghozzá klasszikus gitár szakra - a szerk.) közösen raktuk össze a dal végleges formáját.

-A crossover-jellegű zenei kalandok nem rombolják egy klasszikus komponista tekintélyét?

-Mindenekelőtt a crossover műfaját fontos tisztáznunk.  Magyarországon legtöbbször azt a fajta crossovert láthatjuk, amikor minden, ami az adott projektben „klasszikus" az lebutul, leegyszerűsödik és előtérben marad a könnyűzene. Jól látható az ilyen projektekben, hogy a nagyzenekar inkább csak biodíszlet. Crossover címszó alatt Nyugat-Európában egész más történik. Olyan előadások születnek, amelyekben a klasszikus zenekar teljes mértékben egyenértékű fél, a játszani való nem csak négy akkord, hanem szövevényes és sokrétű zenei szövet, a hangszerelésben pedig a legmodernebb technikákat használják. Valami új születik tehát, amelyet az a közönség is értékel, amely elsősorban klasszikus zenét hallgat, de azok is, akiket csak kedvenc slágereiket szeretnék másképp meghallgatni. A hangsúly az újragondoláson van. A Fool Moonnak írt dalom azonban elsősorban misszió. Szerettem volna az a cappella éneklés versenyképességét bizonyítani a nagyközönség felé. Szerettem volna, ha a műfaj megmutatja magát a mainstream zenei irányzatok között, ráébresztve mindenkit, hogy igenis helye van a fősodorban. Úgy gondolom, ez sikerült, hiszen több mint 400 dalból a legjobb négyben végzett a csapat.

-A siker generált újabb popzenei felkérést?

-Nem kaptam újabb felkérést - hozzáteszem, nem felkérésre készítettem az It Can't Be Overt sem. A menedzserem, Meczner Vera hívta fel a figyelmemet erre az a cappella csapatra, ahogy tavaly Polyák Lillára, akinek a Valami más című dalt írtam. Nekem mindkét kompozíció kikacsintás volt, izgalmas, tapasztalatbővítő kihívás.

-Mit gondol, a televíziós show révén szerzett népszerűség segítheti a további karrierét?

-Őszintén szólva, nem tudom. Gondolom a népszerűség nem átok, de én személy szerint nem vágyom rá, és azt sem gondolom, hogy ez fontos lenne. Fontos inkább az, hogy a klasszikus zene kitörjön abból az izolált, gyakran belülről is elzárkózó helyzetéből, amelybe mostanra kényszerült. Véleményem szerint ehhez elsősorban olyan szerzőkre és zeneteoretikusokra van szükség, akik amellett, hogy jól tájékozottak korunk zenei irányzataiban és széleskörű repertoárismerettel rendelkeznek, állandóan újragondolják és újrafogalmazzák saját szerepüket a jelenkorban. Szinte közhely, hogy klasszikus zenei életünk a nyugati világ minden részén: régiségek múzeuma. Elődeink zenei kosztján élünk. Preklasszikus, klasszikus, romantikus, neoromantikus, és neoklasszikus koszton. A zeneművészet hosszú történetében még sosem volt olyan korszak, mint a mostani, amikor a modern zene majdnem teljesen kimarad a zenei tevékenységek főbb áramlataiból. Különösen figyelemreméltó ez egy olyan korban, amikor a muzsika mindenütt jelen van és szerves része mindennapi életünknek. Ennek szeretnék elébe menni és megmutatni, hogy klasszikus képzéssel igenis képesek lehetünk nagyobb tömegek zenei ízlését, gondolkodását formálni.

Van-e még helye a kortárs zenének? Milyen lehetőségei vannak napjainkban egy fiatal zeneszerzőnek? Mi vezet el a sikerhez? A Figaro riportere Bella Máté zeneszerzőt kérdezte.

Békéssy Lili: A mindennapjaidban milyen szerepet tölt be a zene - például milyen zenéket szoktál hallgatni?

B.M.: Egyrészt olyan zenét hallgatok, ami számomra szakmailag fontos, másrészt igyekszem követni a kor zenei irányzatait. Fontos tudni, hogy mi történik ma a világban.

Mik voltak a legmeghatározóbb zenei élményeid?

Rengeteg zeneszerzőt, vagy művet tudnék felsorolni: Ligeti György, Witold Lutosławski, Krzysztof Penderecki, Pierre Boulez, Steve Reich művei, valamint John Adams, Eötvös Péter operái, és Conlon Nancarrow zenéje - az ő darabjaival a Bartók szemináriumon találkoztam hat évvel ezelőtt és akkor nagyon megtetszettek. Egyébként folyamatosan változott az ízlésem az évek során. Vannak időszakok az ember életében, amikor más és más zenei irányzatok hatnak rá jobban. A konzervatóriumban töltött évek alatt mélyedtem el a klasszikus zenei repertoárban, a Zeneakadémián pedig betekintést nyertem a XX. század zenei világába. Számos darab elemzése után értettem csak meg, hogyan működnek és épülnek fel ezek a kompozíciók, később e tapasztalatokból rengeteg inspirációt tudtam meríteni. Aztán persze voltak olyan szerzők is, akikről tanultam, de egyáltalán nem voltak rám hatással.

Sokfelől halljuk manapság, hogy a kortárs zene és a komolyzene alkonyát éljük. Te mit gondolsz az új magyar zene helyzetéről?

Mindenképpen fontosnak tartom, hogy a modern zene foglalkozik azokkal a kérdésekkel, hogy mit kellene tenni, merre kellene elmozdulni. A baj legfőbb oka viszont az, hogy az új zene egyáltalán nincsen szem előtt. A világháború előtt és után még tudtak róla az emberek, odafigyeltek rá. Léteztek olyan jelentős csoportosulások, melyeket viszonyítási pontnak lehetett tekinteni - gondolok itt a darmstadti új zenei kurzusokra vagy a varsói őszre -, de ma már az új zenén koránt sincs akkora figyelem, mint régebben volt. A '80-as, '90-es generáció tehát azzal szembesült, hogy a kollégáink szűkebb körén kívül már szinte senkit sem érdekel kellően az új zene. Persze rengeteg platform létezik (mint az UMZF), de egyik sem biztosítja azt a kontinuitást, amire szükségünk lenne. Olyan koncertprogramok kellenének, amelyek lehetővé teszik a folyamatos jelenlétet a fiatal szerzőknek. Ez akár a műsorszerkesztők egyik fő feladatává is válhatna…

Már lassan egy éve tanítasz zeneszerzést a Zeneakadémián, immár tanársegédként. Mit tartasz tanításkor a legfontosabb feladatodnak?

A legeslegfontosabb szempont számomra az, hogy nyitott látóteret biztosítsak a tanítványaim számára.

Tanítasz, emellett tanulsz is: a doktori disszertációdat a XX. századi lengyel zenéről írod. Miért választottad ezt a témát? Mi fogott meg a lengyel zenében, a lengyel kultúrában?

Itthon a lengyel zenével szinte senki sem foglalkozik mélyebben: abszolút légüres tér, üres folt az egész. Borzasztó kevés a szakirodalom magyarul, így egyfajta "hiánypótló missziónak" is felfogható a témaválasztás.

Nemcsak a Zeneakadémián vagy aktív, hanem gyakran működsz közre zeneszerzőként színházi darabokban, például most októberben mutatták be Alföldi Róbert rendezésében a Danton halálát, amihez te írtál zenét. Hogy jött a felkérés?

Fekete Gyula tanár úr jóvoltából együttműködtek a zeneszerzők és a színművesek egy sanzonverseny keretein belül. Így találkozhattunk színészekkel és rendezőkkel, utána pedig egyik felkérés hozta a másikat.

Volt valamilyen előzetes koncepciód a darabbal kapcsolatban?

Az olvasópróbán egyeztetünk a rendezővel, hogy mi az elképzelése - ezek alapján találjuk ki a lehetőségeket. Felmerült például, hogy egy jazz-zenekar játsszon az egész darabban, végül elvetettük ezt az ötletet, elektronikus zene lett belőle, az eredeti elképzelésből pedig csak a jazz-zongorista maradt meg. Ebből is látszik, hogy az idea és a megvalósulás közötti úton mennyi minden változik. Az eredmény végül számomra még izgalmasabb is lett, mint amilyennek indult. A nyitottság ebből a szempontból is fontos: olykor nem szabad mereven ragaszkodni a saját elképzeléseinkhez.

Számomra nagyon érdekes és szimpatikus volt, hogy nem csak kortárs komolyzenével foglalkozol, de írtál popzenét is. A Valami mást, amit eredetileg Polyák Lilla énekelt az Eurovíziós dalverseny magyarországi fordulójában, a mostani X-Faktor döntőjében is előadták. Mennyiben más világ ez, mint a komolyzenéé?

Teljesen más. A probléma ott kezdődik, hogy kevesen tudnak kottát olvasni. Mondjuk az én esetemben ez pont nem volt igaz, hiszen profi csapattal dolgozhattam együtt. A legfontosabb, amit itt megtanultam, az a csapatmunka, valamint az egyszerű, világos zenei gondolatok megszerkesztése. Sokan azt gondolják, hogy egy popslágert percek alatt meg lehet írni - ehhez képest majdnem négy hónapig dolgoztam rajta; több mint kilencszer írtam át, mire megtaláltam a dal optimális formáját. A popzenében mindig a melódia és a kíséret van meg először, utána a szöveg, ezért egy bizonyos hangulatot kellett megfognom. Ezután a szövegíró megírta a saját elképzelését, majd a dal ment a hangszerelőhöz, aki az egészet "poposította". Itt figyelni kellett, hogy a klasszikus és a popzene ne mosódjon össze, ezt mindenképpen el akartam kerülni. Az első hangszerelésben például klasszikus hangszerek is voltak, de ezeket mind kihúzattam.

Mi a következő nagy projekt?

Másfél évre előre be vagyok táblázva, hogy mikor mit kell megírnom. Általában az a probléma ezzel, hogy hiába osztom be az időmet, folyton csúszásban vagyok. Közben írom a doktori disszertációmat, mellette tanítok, ami szintén nagyon fontos és tanulságos. Ezek mind kihívások telis-tele izgalmakkal.

Sokat beszéltünk eredményekről, tervekről, a sikereidről. Ha már itt tartunk: mit jelent számodra az, hogy siker?

Minden embernek vannak az élete során sikerei és sikertelenségei - velem is számtalanszor előfordult, hogy valami nem sikerült vagy kudarcba fulladt. Vigyázni kell a sikerrel, mert veszélyes, olyan akár egy légballon, pillanatok alatt kipukkanhat. Egyébként sem a sikerért dolgozom, hanem a zene iránti szeretetem miatt. Mivel ez tölti ki az életem kb. 80-90 százalékát, a jó időszakokat el kell raktározni és a nehezebb időkben ezekből kell erőt meríteni. Végső soron szerencsésnek tartom magam, mert azzal foglalkozhatok, amit szeretek.

Rácz Judit írása

Mi fán terem, miből él, mire figyel és egyáltalán: pontosan mit csinál egy pályakezdő komponista?

A kortárs zene és a nagyközönség kapcsolata közismerten megnehezült ugyan az utóbbi nagyjából száz évben, s ennek okát ki-ki másban véli megtalálni - a közönség lusta követni a művészetet, a zeneszerzők nehezen befogadható műveket írnak, a koncertszervezők nem mernek kockázatot vállalni, a zenészek nem szeretik a nehezet megtanulni, a zeneoktatás csak a régire tanít, "valami" történt a századforduló táján a művészetben stb. -, ez azonban szerencsére nem látszik elriasztani embereket attól, hogy zeneszerzőnek álljanak. Foglalkozásuk gyakorlásáról négy fiatal zeneszerzőt, Varga Juditot (34), Horváth Balázst (37), Sándor Lászlót (38) és Bella Mátét (28) kérdeztük az idén harmadszorra meghirdetett zeneszerzőverseny apropójából (lásd keretes írásunkat).

Tornyai Péter, Balogh Gergely Máté, Sándor László, Alessio Elia, Horváth Balázs, Bella Máté
Tornyai Péter, Balogh Gergely Máté, Sándor László, Alessio Elia, Horváth Balázs, Bella Máté

Fotó: BMC

A megkérdezettek válaszainak egybecsengései és eltérései jól mutatják, hogy szabályok vannak, de nincs egyetlen szabály a zeneszerzői életpálya kezdésére és gyakorlására, és gyökeresen eltérő felfogásokkal is lehet sikereket elérni vagy kudarcot kasszírozni. A válaszokból úgy tűnik, a zeneszerzői hivatást mindannyian tizenévesen érezték, az pedig természetes, hogy hangszertanulmányokból kiindulva vagy azok mellett. Varga Judit szerint "minden tehetséges [muzsikus] gyerek ír zenét", csak nem feltétlenül találkozik össze olyan tanárral, aki kellően biztatná és fejlesztené. Bella Máté, az első UMZF verseny (2009) legfiatalabb díjazottja egyenesen úgy véli, a zeneszerzést már az alapfokú zenei képzésben (5-7 éves kortól) kellene tanítani, mert ennek hiányában ma "sok tehetséges zeneszerző elvész; és zeneszerzőből hiány van". A karmesternek készülő Horváth Balázsnak azt mondták, "célszerű zeneszerzést tanulnia"; de akkoriban "nem gondolkodtunk azon, hogy mi lesz a pályán - majd írunk darabokat, és lesz valami. És többnyire lett valami. A maiaknak már inkább kalkulálniuk kell a karriert." A hegedűs Sándor Lászlóban is korán kialakult a szándék; az ő zeneszerzői indulását többen figyelték kissé felhúzott szemöldökkel, mivel a közelmúltig nem járt zeneszerzés szakra, ezért így vagy úgy "kívülállónak" tekintették - pedig jó zeneszerzők mindig voltak, az intézményes zeneszerzés-oktatás viszont - helytől függően - legfeljebb évszázadokban mérhető. A kívülállóságnak előnyei is voltak: szabadabban követhette saját ösztöneit, és többet tanult a saját kárán.

A pályák korai szakaszán különfélék a meghatározó hatások. Horváth Balázs visszanézve nagyon hasznosnak tartja a konzervatív/alapos elméleti képzését; meghatározó volt továbbá bizonyos zenékkel való találkozása egy korai amerikai utazás során, majd Jeney Zoltán tanári hatása. Varga Judit számára a városok és iskolák (Győr, Budapest és mostani lakóhelye, Bécs) voltak fontos csomópontjai a pályafutásának. Abban, hogy bő évtizede Bécsben él, döntő szerepe volt annak, hogy noha itthon keresett munkát, végül egy nagy osztrák állami ösztöndíjban részesült. A kérdésre, hogy érezte-e hátrányát annak, hogy nő, gyors, határozott és meglepő nemmel válaszolt. Sőt, ennek sokféle előnyét érzi - jobban figyelnek rá például. Azt, hogy "tehetséges, kár, hogy lány", csak tizenéves korában, a konzervatóriumban hallotta. Ma sok, kifejezetten női zeneszerzőknek kínált ösztöndíj és pályázat van, mi több, Bécsben élve nem úgy látja, hogy elsöprő volna a férfidominancia, még ha számszerűen többen vannak is. Nyugaton már egyszerűen nem illik, politikailag nem korrekt csak férfi zeneszerzőket meghívni egy fesztiválra, ez nem menne át. De vannak kifejezetten női muzsikusokat felvonultató koncertek és fesztiválok is. Mindez jó hatással volt a pályájára, de persze önmagában nem lett volna elég. Bella Mátét szülei és tanárai támogatása tartotta a pályán, a "zongorista vagy zeneszerző" dilemmát pedig a sokszor fájó keze is segített eldönteni. Számára is meghatározó volt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola sokszínű, stimuláló légköre, majd ugyanez a Zeneakadémián, ahol nagyon hálás volt Fekete Gyula liberális, nyitott, támogató oktatásának, a 2009-es UMZF zeneszerzőverseny első díja pedig jelentős ismertséget és elismertséget hozott, ami egyebek között elvitte a színház felé is, hamarosan Alföldi Róberttel dolgozott együtt. Sándor László pályájának alakulásában komoly szerepet játszott, hogy a Nádor Teremben zenészbarátaival szerzői esteket szervezhetett magának, és hogy számára is "meglepő módon" megnyerte a Pannon Filharmonikusok zeneszerzőversenyét. Mivel komponistaként a közelmúltig, mondhatni, autodidaktának számított, még nagyobb jelentősége volt annak, hogy zenészbarátok kértek tőle darabokat, és elő is adták őket. Bizonyos zeneszerzők nagy hatással voltak rá, ami ugyanolyan fontos, mint hogy azután megszabaduljon ezektől a hatásoktól. A legnagyobb hatású Messiaen volt, amiben az is valamelyes szerepet játszott, hogy ő is mélyen hívő katolikus, és zenéjével elsősorban az isteni megelégedésre pályázik. A megkérdezettek zöme nem tudta pontosan megmondani, hány művet is írt eddig - ezt talán a fiatal életkor is magyarázza, másrészről néha a korábbi darabokhoz való ambivalens viszony is (szeretem-e még).

Egy prózaibb kérdésre - miből él ma egy fiatal zeneszerző? - adott válaszaikban szintén vannak hasonló és eltérő vonások. Sándor László zenekari hegedűsként, kisebb-nagyobb megrendelésekkel, fellépésekkel keres pénzt, pályázatokkal, ösztöndíjjal és egy-egy versenygyőzelemmel kiegészítve. Elismeri, hogy pénzkereset tekintetében "nagy különbségek vannak köztünk". Reméli, hogy az egyelőre kedvtelésként űzött botanikából is lesz majd pénz.

Bella Máté egyelőre ösztöndíjas, ezenkívül tanít, alkalmazott zenét ír színházaknak, megrendelésekre komponál, hovatovább a versenygyőzelmek is jelentős alkalmi bevételnek mondhatók. Korának megfelelően a megélhetés egyelőre nem központi kérdés, a jövőbeni tervek közt Fulbright-ösztöndíj és jelentős nemzetközi együttesekkel való együttműködés is szerepel. Már most is elég sok felkérést kap, az UMZF kamarazenei kategóriájának most megnyert első díja újra jelentős megrendeléseket hozott, és ez innentől feltehetőleg csak szaporodik. "Az én generációm nem a fióknak ír, hanem keresi azokat a platformokat, ahol eljátsszák a műveit. Rengeteg zeneszerzőverseny és kurzus van, ki akarnak lépni, meg akarnak mutatkozni." A nagyobb mozgásra, több lábon állásra rá is kényszerülnek - ez a nemzedék már nem onnan fog nyugdíjba menni, ahol elkezdett dolgozni (ha egyáltalán gondolhat stabil állásra).

Horváth Balázs úgy tippel, hogy a 20 és 40 közötti zeneszerzők talán 20-30 százalékának nem kell folyamatosan idegeskednie, mert van valamilyen stabil háttere. ' maga tanít a Zeneakadémián, olykor vezényel, kottákat készít, színház számára dolgozik. Szerinte csak a zeneműveikből világszinten is csak maroknyian élnek - más kérdés, hogy nagyon sok zeneszerző azért vezényel, tanít vagy játszik, mert ezt a muzsikusi lét szerves részének tartja.

Varga Juditnak kivételes szerencséje van (vagy elég esélyt adott a szerencséjének), mert gyakorlatilag minden darabja megrendelésre készül, de szerinte sem lehet zeneszerzésből megélni. "Sosem éreztem még magam anyagi biztonságban" - mondja, pedig koncertező művész is, valamint sok alkalmazott zenét ír, színházaknak és filmekhez. Versenyek és ösztöndíjak is jócskán akadnak, valamint most újra elkezdett tanítani, ráadásul egyszerre a budapesti és a bécsi zeneművészeti egyetemen. Ami a megrendeléseket illeti, a korosztályában nemigen ismer mást, akinek folyamatosan vannak felkérései. Időnként eszébe jut ugyan, hogy jó lenne két felkérés között csak úgy írni, de azért eddig nem érzi úgy, hogy benne maradt volna valami. Van, aki sikeresen be tudja csatornázni már elgondolt, formára váró gondolatait egy-egy felkérésbe.

Arra a kérdésre, rákényszerülnek-e zeneszerzői kompromisszumokra, szinte egyöntetűen a felkérésekben kikötött korlátokat említik. A legritkább esetben szól úgy a felkérés, hogy "írjon nekünk valamit": általában meghatározzák a műfajt, a hangszer-összeállítást és nagyjából az időtartamot is. Van persze, aki ezt kevésbé korlátnak, mint inkább inspiráló keretnek érzi; olyan kompromisszumot, ami miatt utóbb esetleg pirulni kellett volna, senki nem említett, olyan esetet viszont igen, ahol ez az inspiráció nem működött, ezért a felkérést elhárították.

Valamelyest nyilván összefügg a jelentős korai hatásokkal, másrészt személyiség, valamint körülmények, találkozások sok "véletlenének" kérdése is, muzsikusként ki milyen elveket, netán valamiféle filozófiát vall magáénak, bár ennek a megfogalmazása egyrészt nem könnyű, másrészt idővel változhat. Horváth Balázst az érdekli most, hogyan lehet működőképes kapcsolatokat építeni a különböző fajsúlyú, populárisabb és művészibb zenék között. Bella Máté hisz a zenei nevelésben, aminek gyerekkorban kell elkezdődnie, hogy aztán a felnőtt nyitott füllel akarjon kortárs - és bármilyen - zenét hallgatni. Sándor László szerint "minden művészeti alkotás célja és feladata, hogy közvetítsen odaátról", s ő ennek próbál eleget tenni, még ha ezt esetleg nem is érzékeli mindenki. A zeneszerzést egyik megkérdezett sem misztifikálja; Sándor szerint "a munka maga meghozza az inspirációt", Bella Máté is az egyszerű munkát emlegeti a múzsa csókja helyett.

A magyar zeneszerzés (vagy akár zenei élet) belterjességéről, önmagába zártságáról, illetve az ehhez való viszonyulásról megjósolhatóak voltak a vélemények. Az óhatatlanul nagyobb kitekintéssel bíró Varga Judit érzékeli a jelenséget, és azt tanácsolja, a fiatalok mindenképpen menjenek el egy időre, bármilyen foglalkozást űznek is. Bella Máté és Horváth Balázs is tudatában van a belterjességnek, terveikben szerepel a külföldi tartózkodás és töltekezés, valamint igyekeznek nyomon követni a világban zajló folyamatokat. Azt Sándor László is elismeri, hogy nem ismeri eléggé a nem magyar kortárs zenét, de úgy tartja, egyelőre elég feladat számára az itthoniakkal való alapos megismerkedés. És bár ma szinte minden elérhető egy helyben ülve is, Horváth Balázs megjegyzése fontos: itthonról leginkább az ismert zeneszerzőkkel lehet lépést tartani, holott az igazán érdekes dolgok talán mégis egy második, rejtettebb körben történnek, s ezekkel csak ott, helyben lehet kapcsolatot teremteni.

Szerencsére mind a négy megkérdezett alkotónak elegendő muzsikusi feladata van, de ők is hódolnak különféle, zenén kívüli szenvedélyeknek. Sándor László a négy gyerek nevelése mellett gombászik, gyógynövényt gyűjt, és már előadásokat is tart ezen a téren. Horváth Balázsnak a sí, a pingpong és a társasjátékok okoznak flow-élményt, Varga Judit fest, rajzol és ékszereket készít. Bella Máté szívesen sakkozik, ami "kávéházi szinten egész jól megy". "Az én generációmnak a fő problémája már nem az - teszi hozzá -, hogy az úgynevezett elefántcsonttoronyban ragadt, hanem hogy azt a bizonyos tornyot is körbenőtte mára az erdő."

Új Magyar Zenei Fórum
A zeneszerzők számára létfontosságúak a versenyek, pályázatok, ösztöndíjak. A Budapest Music Center és a Művészetek Palotája szervezésében harmadszorra is lezajlott a kétévenként meghirdetett Új Magyar Zenei Fórum elnevezésű zeneszerzőverseny. A versenyre minden 40 év alatti zeneszerző jelentkezhetett, aki magyarnak vallja magát. Ez utóbbi kitétel szerencsés választás, mert elejét veszi a rosszízű vitáknak arról, hogy ki a magyar, ugyanakkor kezelhető határt húz a jelentkezők számának. Idén pályáztak legtöbben: a két kategóriában - nagyzenekari és kamaraegyüttesi (ensemble) - összesen 39 pályaművet bíráltak el; a pályázók mindkét kategóriában adhattak be darabot. A műveket két, zeneszerzőkből, karmesterekből, előadóművészekből és muzikológusokból álló zsűri bírálta el, két fordulóban. Érdekes, hogy az előzsűri és az Eötvös Péter által elnökölt főzsűri - titkos szavazással - ugyanazt a 4-4 művet tartotta érdemesnek arra, hogy a szeptember 25-26-án tartott döntő koncerten versenyezhessen. A verseny feltétele volt, hogy a pályaműveknek kapcsolódniuk kell a száz éve született Ligeti György műveinek szellemiségéhez. Az elbírálás további kritériuma volt, hogy a mű kellően eredeti legyen, valamint olyan szakmai felkészültséget mutasson, amely biztosítja a professzionális előadhatóságot. A zsűri által kiosztott díjak (a nagyzenekari 1 millió és a kamarazenei 500 ezer forintos első díj mutatja a nagyságrendet) és a számos különdíj megtalálhatók a BMC Zenei Információs Központ honlapján - a nagyzenekari első díjat Alessio Elia, a kamarazeneit Bella Máté kapta. A pénzdíj természetesen számít, de ennél értékesebb, hogy a műveket fontos helyeken műsorra tűzik, és még értékesebbek az új művek írására szóló konkrét felkérések. Bella Máté mindjárt három mű komponálásának ülhet neki.

Bella Máté zeneszerzővel Csanda Mária készített interjút

Az idén harmadik alkalommal megrendezett Új Magyar Zenei Fórum zeneszerzőversenyt nagyzenekari és kamarazenekari művek kategóriájában hirdették meg. A megújult BMC (Budapest Music Center) kitűnő akusztikájú új hangversenytermében hallhatta a közönség a döntőbe került kamarazenére írt műveket szeptember 25-én. Végül „Trance” című darabjáért Bella Máté kapta az első díjat.

Az idei versenykiírás Ligeti György zeneszerző személye előtt tiszteleg, aki 90 éve született. Ön hogyan kapcsolódik a zeneszerzőhöz és munkáihoz?

B.M.: A szakdolgozatomat Ligeti György munkásságából írtam: Ligeti György kompozícióinak főbb stílusjegyei az 1960-as években - mivel rendkívüli módon érdekelt, hogyan működnek a darabjai. Számtalan művét elemeztem és idővel realizáltam mind szerkezeti, mind pedig hangszínbeli megoldásait. Nem szeretek általánosításokba bocsátkozni, mert mindig vannak kivételek, de úgy érzem, a 80-as évek generációján ugyanúgy érződik Ligeti György és Kurtág György ujjlenyomata, mint anno a 20-as, 30-as évek magyar zeneszerzés generációén Bartóké és Kodályé. Nem kizárólag közvetlen módon, hanem sokszor közvetve, például úgy, hogy van/volt mi ellen lázadni, és mitől eltérni. A mi generációnk annak a Ligeti és Kurtág nevével fémjelzett zenei hagyománynak örököse, mely Bartók és Kodály életműve mellett nemzetközi szintre emelte a kortárs magyar zeneműveket. A darabom címében jelzett transz egy olyan megváltozott tudatállapotot jelent, melyben az adott személy – egy szertartás vagy rítus segítségével – alkalmassá válik a szellemek sugallatainak felismerésére. A darabomban fontos szerepet kapnak a fodrozódó, visszhang-szerű effektusok, mivel úgy gondoltam Ligeti György szellemi örökségének zenei rejtjele sem lehet más, mint a kompoziciómban megszólaló, konstruált visszhangok.

Milyen stílusjegyek jellemzik a „Trance” című nyertes művet? Számomra nagyon erőteljesnek, karakteresnek tűnt, és népdalszerű elemeket is véltem kihallani a mű vége felé…

B.M.: Az utóbbi időben rendkívüli módon érdekelt, hogyan lehet determinált valamint szabad zenei folyamatokat a folytonosság igényével egymásba szerkeszteni. Fél évig Erasmus ösztöndíjjal Krakkóban tanultam, egyrészt mert a doktori disszertációm témája is a lengyel kortársak zenéje, másrészt mivel szerettem volna jobban megtanulni a lengyel aleatóriát és annak belső mechanizmusait. Jelenlegi darabomban is a metrikus és aleatórikus ötletek egybefűzésével kísérleteztem. Természetesen sok szempontból eltértem a lengyel aleatórikus gondolkodástól, melyet a két lengyel zeneszerző Krzysztof Penderecki és Witold Lutoslawski művei képviselnek. A kompozícióikat elemzve próbáltam részletesebben felfejteni, hogy miként alkalmazták más és más módon az aleatóriát, valamint az aleatóriához való viszonyuk mennyiben különbözött a kor más jelentős szerzőinek – John Cage-nek és Pierre Boulez-nek – gondolkodásmódjától. Próbáltam tetten érni, hogy az aleatórián belüli ismétlődések illetve a tagolás megszerkesztését pontosanmilyen zeneszerzői döntések befolyásolhatják és hogy a hangszínekben történő gondolkodás terén meddig jutottak a francia spektralistákhoz képest (Gérard Grisey, Tristan Murail), valamint mely elemeit használták fel a szerializmusnak.

A darabom végén levő dallam valójában egy Ligeti idézet volt, a szerző Musica Ricercata (1951-1953) című zongoraciklusából. Természetesen nem direkt módon idéztem, hanem előkékkel láttam el Ligeti dallamát, talán ettől hathatott népdalszerűnek. Mindenesetre fontos volt, hogy ebből a fajta révületből - mely a darabban számomra végig jelen van - egy Ligeti melódia hozzon minket vissza a „valóságba”. 

A szólista, Kokas Katalin beleérző játéka magával ragadta a közönséget. Az előadó személyét mennyire tartja fontosnak, beleszólhatott abba, ki játssza a művet?

B.M.: Kokas Katalin szuggesztív előadása számomra is lehengerlő és csodálatos volt. Biztos vagyok benne, hogy a közönségből senki sem tudta kivonni magát a hatása alól. Mindazonáltal sikerült a formát egy nagy ívként érzékeltetnie és egy pillanatra sem hagyta elkalandozni a figyelmet. Annak ellenére tudta ezt véghezvinni, hogy nagyon kevés ideje volt a darabot megtanulni és - talán mondanom sem kell - rendkívül nehéz a szólista játszanivalója. Szerencsémre volt lehetőségem szólistát választani és mivel már régóta figyelemmel kísérem a művésznő munkásságát, azt éreztem, hogy ő lesz a legmegfelelőbb választás a kompozícióm interpretálására. Mindig volt az előadásaiban valami különös, megfoghatatlan őserő és szakralitás. Máig azt gondolom, hogy a művészek közül ezt csak nagyon kevesen tudják sugallni a közönség felé. 

Az első díj mellett a sokak szerint legjelentősebb különdíjat is elnyerte: a Müncheni Rádiózenekar számára komponálhat, s a művét Eötvös Péter zeneszerző, karmester, a verseny zsürijének elnöke vezényli majd.

B.M.: Az első díj már önmagában nagy meglepetés volt számomra, hiszen 2009-ben, amikor szintén első lettem, nem gondoltam volna, hogy még egyszer első díjat fogok kapni ugyanebben a kategóriában. Az, hogy érdemesnek tartottak különdíjakra is, és ezek közül Eötvös Péter zsűrielnöktől megkaptam az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány által felajánlott különdíjat, mely szerint felkérnek egy nagyzenekari mű komponálására a Müncheni Musica Viva 2015 koncertjére, hatalmas megtiszteltetés. Az pedig, hogy ezt Eötvös Péter vezényletével a Mücheni Rádiózenekar adja majd elő, külön öröm a számomra, így ezt a lehetőséget én is nagyon fontos díjnak tartom. Ugyanakkor természetesen a többi felkérésnek is örülök, az pedig, hogy az Editio Musica Budapest kiadja a darabot, szintén fantasztikus, hiszen nagyon kevés modern darabot adnak ki manapság.

Termékeny alkotó, több műfajhoz, irodalomhoz, színházhoz is kapcsolódik. Mit jelent ez a díj a pályáján, s mit szeretne megvalósítani a továbbiakban? Saját elképzelései nyomában halad inkább, vagy felkérésekre szeret komponálni?

B.M.: Az UMZF díja indított el a pályán és hozott számomra fontos felkéréseket még 2009-ben, ezért bízom benne, hogy a most kapott lehetőségekkel is méltóképpen tudok majd élni. Azt gondolom, nem szükséges különválasztani az ember elképzeléseit és felkéréseit, mivel a felkérésekben kell megtalálni a kihívásokat, és ösztönözni az elmét a víziói megvalósítására. Nem kompromisszumok ezek tehát, hanem lehetőségek és a kreatív gondolkodás ösztönzői.  

Fittler Katalin írása

Érdekes műsort kínált a „Danubia + Nemzeti bérlet” második, „gyerekeknek és felnőtteknek” meghirdetett matinékoncertje. Az éjszaka zenéi témakör kimeríthetetlenül gazdag, s ebből sikerült olyan programot összeállítani, amely bármely korosztály érdeklődésére számot tarthatott – annál is inkább, mivel a moderátor Eckhardt Gábor vetített képi illusztrációk gazdag változatosságával színesítette összekötő- illetve átvezető szövegeit. 

Programok tervezése mindig kényes feladat, hiszen voltaképp csak a gyakorlatban vizsgáznak az elképzelések, rendezőelvek. Ezúttal a hangzás-folyam sokkal meggyőzőbb visszaigazolást adott, mint a kinyomtatott program, s ebben része volt az ügyes átvezetéseknek is. 
A Danubia rendszeres hallgatótábora „belakta” a Nemzeti Színház nézőterét, alkalmazkodva az akusztikai környezethez. Ebből következően, élményváró attitűddel érkezik, alacsonyra állítva igényességének a mércéjét. Örül Mozart örökzöldjének, a Kis éji zenének, s talán nem is veszi észre, hogy nem a ténylegesen felcsendülő hangzásnak, hanem az ismert mű újra-élésének. A varázsfuvola két részletét követően szívesen vállalkozik időutazásra, melynek során Muszorgszkij boszorkányszombatjába kap bepillantást (Éj a kopár hegyen). A koncert második részének kiindulópontja ismét Mozart volt: A varázsfuvola nyitánya után az Éj királynője II. felvonásbeli áriáját hallottuk Kolonits Klára tolmácsolásában.

Ezúttal még távolabbi időből érkezett a folytatás: Bella Máté diplomamunkája következett, Az Éj monológja. A legifjabb zeneszerző-nemzedék kiválósága (*1985), a 2010-ben Junior Prima díjas komponista pályakezdésének sajátossága, hogy zenekari művei rendre előadókra találnak. Az Éj monológját több együttes is műsorra tűzte; a diplomakoncerten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenekara játszotta, később Gergye Krisztián performanszaként a Fugában került közönség elé, hallhattuk a Korunk Zenéje sorozaton vendégszereplő Savaria Szimfonikus Zenekartól, most pedig az Óbudai Danubia Zenekartól. Az egészen kivételes képességű énekes szólistát igénylő kompozíció népszerűsítésében oroszlánrésze van Philipp Györgynek, aki fantasztikus teljesítménnyel kápráztatja el a hallgatóságot. A szerző az Éjt kétneműként jeleníti meg, ennek megfelelően szólamát speciális hangi adottságokkal rendelkező énekesre bízza, aki egyszemélyben kontratenor, falzett és bariton. Miközben elismeréssel adózunk Philipp Györgynek, a felfokozott figyelem légkörében értő befogadóivá váltunk a kortárs-kompozíciónak. Még az is, aki idegenkedik a legújabb zenei terméstől, kénytelen volt feladni távolságtartását; az érthető szövegmondás önmagában is biztosította a tájékozódást, s nyilvánvalóvá vált: mind a vokális megjelenítés, mind annak atmoszférateremtő zenekari környezete a gondolatiság kifejezését szolgálta. A szokatlan, a különleges ezúttal élménnyé vált! A jelenlévők minden bizonnyal egy életre megtanulták Bella Máté nevét.

Gounod Faustjából a Walpurgis éj látomását követően Mendelssohn Szentivánéji álom-beli Nászindulójával csendült ki műsor.
A Danubia Zenekart rendszeresen vezénylő Silló István szokásosan „lekísérte” a műveket; az összeszokottság sem menti, hogy nincsenek „aktuális”, az ott-és-akkor kialakuló hangzást befolyásolni szándékozó mozdulatai. Mint aki előre tudja, hogy muzsikusai külön inspirálás nélkül is tudásuk legjavát adják. Ez általában így van – ezúttal elsősorban Balog Evelinnek lehetünk hálásak megannyi gyönyörű fuvola-szólójáért. De elkelt volna a fokozott igényesség a Kis éji zenében (kiváltképp a Menuetto trió-szakaszában), és érzékenyebb kíséretet érdemelt volna Kolonits Klára is az Éj királynője két áriájában, amelyeket technikai perfekcióval szólaltatott meg. 

A zenekar számára kétségkívül a Bella-mű volt a kihívás – de magasabb elvárással minden bizonnyal még kidolgozottabb, egyenletesebb színvonalú produkcióra is futotta volna erejükből, tehetségükből. De így is egy változatos, hangulatos hangverseny élményével gazdagították több-generációs hallgatóságukat.

Bóka Gábor írása

A legfiatalabb korosztály volt a célközönsége az Óbudai Danubia Zenekar szombat délelőtti matinékoncertjének, melynek műsorát régi közönségnevelő hagyományokhoz alkalmazkodva egyetlen témára, jelesül az éjszaka zenei megjelenítésére fűzték fel a szervezők. A program ezen belül meglehetősen heterogénra sikerült: szerenádmuzsikát operaáriák és zenekari részletek váltottak, hallottunk boszorkányszombatot festő szimfonikus költeményt, az Éj zenébe foglalt filozofikus monológját, a shakespeare-i mesevilág tündérzenéjét és a komoly és a szórakoztató zene határán egyensúlyozó balettmuzsikát.

A közös téma mellett azonban másvalami is egységbe foglalta a program javarészét: a színházi ihletés. Mozart Kis éji zenéjétől eltekintve, mely ugyan hangsúlyozottan használati célkora komponált, de mégiscsak abszolút zene, a többi szám mind valamilyen kapcsolatban áll a színpaddal: A varázsfuvola és GounodFaustjának részletei operákból vétettek, Mendelssohn Szentivánéji álom-kísérőzenéje Shakespeare vígjátékának előadásához készült, Muszorgszkij sokszor átdolgozott Éj a kopár hegyen című szimfonikus költeményét a szerző több operájába (Mlada; A szorocsinci vásár) is beillesztette kvázi balettbetétként; a Bella Máté megzenésítette Éj-monológ Vörösmarty Csongor és Tündéjéből pedig egyrészt a drámai alapanyag, másrészt operai előtanulmány volta okán keltheti fel az operakritikus érdeklődését.

Az Óbudai Danubia Zenekar saját átlagszínvonalán játszott, ami azt jelenti, hogy hallottuk őket már ennél jobban is muzsikálni (bizonyos koncertjeiken nemcsak megcélozzák, de már-már el is érik a hazai élvonalat), viszont az együttes számos erénye most sem maradt rejtve. Úgy vélem, a gyengék és az erősségek egyaránt a karmester,Silló István közelítésmódjában, művészetének általános irányultságában és bizonyos korlátaiban gyökereztek. Silló vérbeli színházi karmester, ennek következtében pálcája alatt azok a művek szólalnak meg a legmeggyőzőbben, melyekben a zene intenzitása áll a középpontban. A tisztán zenekari számok közül toronymagasan emelkedett ki a Muszorgszkij-darab előadása, amelyben a zene vivőereje engedte érvényesülni Silló impulzivitását, másrészt a dirigens mindvégig kontroll alatt tartotta zenészeit, s odafigyelt, hogy a felfokozott hangulat ne csapjon át formátlanságba, aránytalanságba. A hangszeres kidolgozás is itt sikerült a legmeggyőzőbbre: gyönyörű fúvósszólókat hallottunk a darab végén (melyet ezúttal is Rimszkij-Korszakov hangszerelésében hallottunk – az információ sajnos mind az egyébként igényes műsorfüzetből, mind Eckhardt Gábormértéktartó, a gyerekekben kellőképpen megbízó összekötő szövegéből hiányzott). Hasonlóan meggyőzően szólt a Faust balettzenéjének négy részlete: igaz, az igénytelenebb muzsika, úgy tűnik, nem inspirálta kellőképpen a zenekar tagjait, s egy leheletnyivel igénytelenebb kidolgozást is eredményezett. Ismét legjobb arcukat mutatták viszont a Szentivánéji álom Nászindulójában, ahol a rézfúvósok kaptak lehetőséget, hogy megmutassák, mit tudnak – ők pedig éltek is ezzel.

Sokkal kevésbé győztek meg az e délelőtt hallott Mozart-tolmácsolások, különösen, ami a zenekari számokat illeti. Pozitívumként jegyezhettük fel, hogy Silló megközelítése mentes minden szépelgéstől, s ez bizony jót tesz olyan, sokszor szentimentalizmusba hajló tételeknek, mint a Kis éji zene második tétele. Mindez azonban bizonyos távolságtartással is együtt járt: az interpretáció végső soron nem visszafogott és elegáns, hanem hideg lett – amit hallottunk, aligha érezhettük a szó eredeti értelmét megvilágító szerenádnak. Még elidegenítőbb hatást gyakorolt a harmadik tétel: Silló mintha egy beethoveni scherzo tempóját vélte volna kihallani ebből a menüettből, mely így minden eleganciáját, sőt formáját elvesztette. Hasonlóan a tempó elvétése (ezúttal túlzott lassúsága) okozta, hogy A varázsfuvola II. felvonását bevezető Papok indulója sem tudott a maga teljességében kibontakozni. A nyitány esetében pedig a lassú bevezetés után csaknem borult az előadás: a karmester mintha nem az előre megbeszélt tempóban kezdett volna dirigálni – a pár ütemen át tartó összjátékbeli pontatlanságot vaskézzel sikerült ugyan összerántani, de a zene emelkedettségét visszahozni (vagy egyáltalán megteremteni) már nem.Teljesen más megvilágításba helyezte viszont a Mozart-összképet Kolonits Klára fellépése, aki az Éj királynőjének mind a két áriáját valóban királynői hangvételben és kifogástalan technikával – egyszóval lefegyverző tökéletességgel varázsolta elénk. Ám mindehhez hozzá tartozott még egy fontos körülmény: nevezetesen, hogy a technika sosem tolakodott előtérbe. Kolonits Klára számára a zeneirodalom két legnehezebb áriájának megszólaltatása mintha legsajátabb kifejezési eszköze lenne – szerep és énekes nagy találkozása ez.

A másik nagy esemény természetesen a Bella Máté-opusz megszólaltatása volt. Mindenekelőtt szögezzük le: minden tiszteletet megérdemelnek a műsor összeállítói, akik vállalták a kockázatot, hogy kortárs zenét vegyítsenek a klasszikusok közé egy ismeretterjesztő gyermekkoncerten – méghozzá nem valamiféle kicsiknek szóló beavató kompozíciót, hanem igazi „nehézsúlyú” alkotást. Bár tudható, hogy Bella Máté már most is gazdag műjegyzékén sokféle műfajból és stílusból találhatók alkotások, s ezekből nem egy a könnyűzene különböző területeivel kacérkodik (a koncert estéjén példának okáért az Eurovíziós Dalfesztiválon való indulásért versengő dalok között is hallhattuk egy szerzeményét), Az Éj monológja már csak témaválasztásánál fogva sem tartozhat ehhez a vonulathoz. Ellenkezőleg: megkísérli a lehetetlent, és a maga teljességében igyekszik megragadni Vörösmarty Mihály költői-filozófiai látomását a világ sötétségből induló és oda visszatérő örök körforgásáról. A kompozíció (mely a zeneszerző 2011-es diplomakoncertjére készült) feltűnően kerüli a témához kapcsolódó zenei közhelyeket, jelesül nem a csenddel és a nyugalommal asszociálja a sötétséget – sokkal inkább a monológ nyugtalanító tartalmát, a szöveg állandóságában is meglévő dinamikáját aknázza ki. Éppen ezáltal kelti meghatározatlan műfaja ellenére is vérbeli operamuzsika benyomását – hogy a szerző nem csak musicalben és színházi kísérőzenében alkot kiválót, hanem operában is, azóta már bizonyította a Zeneakadémia tavaly nyári operavizsgájára készült egyfelvonásosával, A tavasz ébredésével. Az Éj monológjának előadását Philipp György egészen valószínűtlenül bravúros éneklése tette teljessé: a jórészt az ő különleges hangi adottságaira komponált darab, mely az Éj androgünitását a falzett és a mellregiszter folyamatos váltakoztatásával fejezi ki, voltaképpen ettől az interpretációtól nyerte el végső értelmét. Az Óbudai Danubia Zenekar, mely már a műsorra tűzés gesztusával is jelesre vizsgázott, a kíséretet nem kevésbé dicséretes színvonalon, a jó ügynek kijáró alázattal abszolválta.

Egy-egy opera megkomponálásának és színpadra állításának kulisszatitkairól több könyv és film született az elmúlt évtizedekben. A fiatal zeneszerző-generáció egyik meghatározó egyénisége, Bella Máté számára – aki jelenleg a Zeneakadémia doktoriskoláját végzi – első operájának megírása azért is volt különleges kihívás, mert A tavasz ébredése egyúttal  az opera tanszak végzőseinek vizsgaelőadása is volt. A Frank Wedekind darabból készült operával a fiatal énekesek – hosszú idő után – ismét az Operaházban mutatkozhattak be.

-Végig bízott a sikerben, vagy voltak pillanatok, amikor elbizonytalanodott?

-Rengeteg ember vett részt a produkcióban, és mint minden nagyszabású projekteknél, itt is megvolt az a rizikófaktor, hogy vajon minden működni fog-e. Lényegében a főpróbahéten állt össze az előadás, és akkor derült ki néhány probléma is – amelyekre szerencsére találtunk megoldásokat. Marton Éva és Almási-Tóth András próbál bevonni minél több kortárs művet a zeneakadémiai repertoárba, az ő ötletük volt, hogy egy DLA-s hallgatótól kérnek operát. Andrással már dolgoztam együtt korábban a Nemzeti Színházban valamint egy Színművészetis projektben. Színpadi tapasztalatom tehát már volt, de az opera mégiscsak más.

-Szóba került más darab is, vagy egyértelmű volt, hogy a Wedekind drámához ír zenét?

-Természetesen több darabot is megnéztünk. Közben szem előtt kellett tartani, hogy milyen hosszú lehet az előadás, hány vizsgázó énekesünk van, milyen módon kötődik az adott mű hozzájuk, optimális legyen számukra a zenei anyag nehézségi foka, legyen idejük megtanulni és el tudják játszani. Nyilván nem lehetett sok idős karaktert beletenni, mert fiatalok adják elő a szerepeket. Mivel nagyon érdekel az abszurd dráma, gondoltam Mrozek-re és Ionesco-ra is, de azok jogvédelem alatt álló darabok, a tárgyalásokra pedig nem maradt volna idő. Hosszas keresgélés után aztán kilyukadtunk a Wedekind drámánál. Egy világos prekoncepciót dolgoztunk ki arról, hogy a negyven perces előadásban hány jelenet lehet, és hogyan kaphat minden vizsgázó izgalmas szerepet annak fényében, hogy hány női és hány férfi karakterünk van. A John Adams féle, amerikai típusú operák felől közelítettem meg a kortárs opera műfajának kérdését, és nem az európai kísérleti operák felől. Nem is volt idő egy experimentális opera megírására, elsőre működnie kellett a dolognak, és erre John Adams minimalista operái, mint a The Death of Klinghoffer és a Nixon in China voltak a példák előttem. Ezen az úton haladt maga az operakomponálás is.

-Amire elég kevés ideje volt…

-Nagyon kevés, lényegében négy hónap alatt kellett elkészülnöm az egyfelvonásos operával. Ráadásul fordítva komponáltam, először zongorakivonatot írtam, azt hangszereltem meg. Szerencsésebb, ha az ember a meglévő anyagot írja át zongorakivonattá.

-Jól be kellett osztania az időt. Volt valamiféle munkarendje?

-Ezt nem lehet másképp, csak ha beosztom az időt. Ráadásul közben doktorira is jártam, ahol különböző kurzusokra kellett készülnöm. Tehát kiszámoltam, hogy egy nap hány ütemet kell írnom ahhoz, hogy a határidőre elkészüljek. Sajnos ez most kicsit iparos munkának hangzik, de másképp nem ment volna. Így is épp hogy kész lettem, az utolsó két hétben csak néhány órát aludtam, és reggeltől estig hangszereltem.

-Ismerte a szereplőket, tudta, ki milyen karakter, milyen hangja van. Ez nyilván könnyítette a dolgát.

-Hogyne, nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert előtte már mindenkit megismertem személyesen, tehát a hangjukra tudtam írni a szólamokat.  Igyekeztem minden kritériumnak megfelelni, vagyis hogy meg tudják tanulni probléma nélkül ők is, a zenekar is, és azért kihívás legyen nekik, de ne teljesíthetetlen feladat. Az operabemutatkozási lehetőségen túl olyan kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt, mint Sándor Szabolcs karmester, Almási-Tóth András rendező, és Kulcsár Noémi, aki varázslatos koreográfiát készített. „Élő” díszletünk volt, maguk a táncosok alkották a díszletet. Mindig izgalmas kérdés, hogy ezzel mit kezd az ember. Kulcsár Noémi kongeniális gesztuskompozíciót álmodott színre, ráérzett a zene dinamikájára, és ráhangolta a táncosokat is, akik szintén fiatalok voltak, a Táncművészeti Egyetem hallgatói. Összességében valódi műhelymunka folyt egy nagyon jó csapattal.

-A műhelymunka kétségtelenül nagyon jó dolog, de – ahogy azt már az előbb is említette – veszélyesebb is, hiszen több embertől függ, hogy a darabja, jelen esetben az operája sikeres lesz-e vagy sem.

-Nézze, a kortárs opera számomra nagyon vonzó műfaj. A nagy projekteknél mindig ott van az izgalom – most is egy kilencven tagú team volt jelen – hogy az, amit az ember megálmodik és eltervez a zenében, megvalósul-e a színpadon. Tulajdonképpen kötéltánc az egész, ahol egyensúlyozni kell, hogy az is meglegyen, amit a szerző szeretne, az is, amit az alkotó csapat többi tagja, és végül mindenki elégedett legyen.

-Úgy tűnik, ön több műfaj felé is nyitott. Például musicalt is ír, ami miatt biztos fanyalognak néhányan.

-Nem tudom, hogy fanyalognak-e vagy sem, de szerintem 2012-ben egy alkotó művész nem teheti meg azt, hogy elzárkózik bizonyos „tiltott” műfajoktól. A kortárs zenének már alig van közönsége, kevesen jönnek el egy-egy koncertre. Az állami megrendelések gyakorlatilag megszűntek, nagyon kevés a platform, ahol meg lehet mutatkozni. Azon szerencsések közé tartozom, akik az akadémiai évek alatt kipróbálhatták magukat különböző műfajokban. Ez azért jó, mert az ember utána el tudja dönteni, hogy mivel szeretne foglalkozni, és mivel nem. Egyébként a musicaleknek is számos típusa van. Például a nagy kiállítású show-musicaleket ki nem állhatom.

-Mint például a Macskák vagy Az Operaház fantomja?

-Igen, például. Sajnos az underground-musicalek, mint a legtöbb Sondheim musical, ide kevésbé jutnak el. Nekem Bernstein West Side Story-ja volt mindig is a viszonyítási pont. Az a csúcs, amit szerintem azóta sem sikerült túlszárnyalnia senkinek.

-Az ön Lady Domina című musicaljét Londonban mutatták be. Részt vett a próbákon?

-Nem, mert épp akkor a Nemzetiben dolgoztunk Závada Pál Magyar ünnepén. Sajnos csúszásban voltunk, minden nap számított, úgyhogy nem tudtam kiutazni, interneten és telefonon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Én is csak akkor láttam az előadást, amikor a londoni produkció eljött Budapestre.

-A darabjait rendszerint mások mutatják be. Önben nincs előadói véna?

-Zongoraművésznek készültem, de egy újra és újra kiújuló ínhüvelygyulladás miatt sajnos  nem tudtam folytatni a tanulmányaimat. A Weiner Konzervatóriumba zeneszerzés-zongora szakra jártam, majd a Bartók Konziban is aktívan folytattam a zongora tanulmányokat, csak már nem vizsgáztam. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, zongorából is beadtam a jelentkezést, és fel is készültem belőle. Viszont miután megtudtam, hogy felvettek zeneszerzésre, már nem mentem el a zongora felvételire.

-Szóval azért ön is szereti a színpadot.

-Szeretem, de azért a zeneszerzés más személyiséget kíván. Háttérben kell tudni maradni. És engem tulajdonképpen most már jobban is érdekel a közönség soraiból rálátni valamire, mint benne lenni, mert az teljesen más. Ma már pont ezért nem is vállalom saját műveim előadását.

-Az a gondolat, hogy a saját zenéjét mégiscsak ön tudná a leghitelesebben átadni, az egyszerűen elhalványult?

-El. Nem is merül már fel ez a kérdés. Szerencsés vagyok, mert megvannak a preferált előadóim, akik, úgy érzem, kiválóan megvalósítják azt, amit szeretnék.

-Most már két nagyszabású színpadi darabjáról is beszéltünk. Mi az, ami emellett még izgatja, ami igazán szívügye lenne?

-A kortárs zene teljes mértékben szívügyem, de az a baj, hogy – ahogy már az előbb említettem – nagyon kevés a lehetőség. Az asztalfióknak nem érdemes komponálni, én azt szeretem, hogy amit megírok, az meg is szólal, de Magyarországon nincs sok minőségi platform. Ilyen volt az Új Magyar Zenei Fórum Zeneszerzésversenye, de ezt csak kétévente rendezik meg. Arra viszont nem lehet semmit sem alapozni, hogy ha szerencsém van és bejutok, akkor előadják a darabomat, ebből kifolyólag olyan lehetőségekkel él az ember, amik közben jönnek. Ensemble-ra és nagyzenekarra is örömmel írnék, mivel szeretnék kipróbálni számos hangszerelésbeli és játékmódbeli ötletet – de mostanában efféle megrendelésekből nagyon kevés van. Figyelem a pályázatokat és a kiírásokat, ha lesz ilyesmire lehetőség, akkor mindenképpen szeretnék komponálni ezekre.

-Kevés a platform, nem nagyon van közönség…Ez csak nálunk van így? Külföldön könnyebb lenne?

-Nem, ez nem magyar specifikum, hanem teljesen általános jelenség. Illetve azért ennél bonyolultabb a kérdés. Úgy érzékelem, hogy két fő áramlat van jelen a kortárs zenében, az amerikai és az európai, és ez a kettő sok szempontból különbözik egymástól. Európában még vannak állami pénzek a kortárs zene finanszírozására, Amerikában viszont a magántőke száll be, magyarán el kell adni a jegyeket. Amire bemegy a közönség, az jelen van, amire nem megy be, az meg csak egyetemi koncerteken mutatkozik meg évente néhányszor. Európában még mindig több pénzt fordítanak arra, hogy lehetőséget kapjon a kísérleti kortárs zene, ezért számos workshopot, szemináriumot és koncertet szerveznek – ami nagyon örvendetes. A nagy kérdés azonban továbbra is az: mit lehet tenni azért, hogy a közönséget visszacsalogassuk?  A feladat a mi generációnknak jutott és egy dologban egészen biztos vagyok: nem lesz könnyű.

A fel­nőtt­kor kü­szö­bén": e mot­tó jegyé­ben ál­lí­tot­ta ös­­sze a Ze­ne­akadé­mia idei ope­ra­vizs­gá­já­nak anya­­gát a tan­szék ren­de­ző­ta­ná­ra, Almási-Tóth And­rás. Pa­pí­ron az el­kép­ze­lés iz­gal­mas­nak tűnt: Jan­csi és Ju­lis­ka Engelbert Humperdinck fel­dol­goz­ta tör­té­ne­té­ben nem ne­héz fel­fe­dez­ni az ár­tat­lan gyer­mek­kor­ból va­ló ki­sza­ka­dás, az el­len­őriz­he­tet­len, kont­rol­lál­ha­tat­lan sö­tét erők­kel va­ló el­ső szem­be­sü­lés tra­u­má­ját; A ra­vasz ró­kács­ka me­sé­je a Leo¡s Janá¡cekre jel­lem­ző la­ko­ni­kus tö­mör­ség­gel és lí­rá­val ve­zet vé­gig a fő­sze­rep­lő ró­ka­lány tes­ti és lel­ki fej­lő­dé­sé­nek ál­lo­má­sa­in a gyer­mek­kor­tól a bol­dog csa­lád­anya­ként be­kö­vet­ke­ző el­mú­lá­sig; míg vé­gül a kü­lön ez al­ka­lom­ra ren­delt kor­társ mű, Bel­la Má­té A ta­vasz éb­re­dé­se cí­mű ope­rá­ja a gyer­me­kek és fel­nőt­tek sze­xu­á­lis el­foj­tá­sa­i­ból fa­ka­dó tra­gé­di­á­kat ál­lít­ja elénk ken­dő­zet­len mó­don.

Balgová Gabriella, Vörös Szilvia  és Morva-Gulyás Anna a Jancsi és Juliskában

Az el­mé­let­ben nagy­sze­rű­en mű­kö­dő öt­let azon­ban jó­val prob­le­ma­ti­ku­sabb ké­pet mu­ta­tott a gya­kor­lat­ban. Min­de­nek­előtt: hi­á­ba előz­te meg je­len ese­ményt pár hét­tel ko­ráb­ban ária­vizs­ga, még­sem tar­tom sze­ren­csés öt­let­nek, ha egy szín­pa­di meg­mé­ret­te­tésen a hall­ga­tók nem ad­hat­nak szá­mot klasszi­kus iskolázottságú ének­tu­dá­suk­ról is. A Hum­perdinck-darab gyer­mek­da­lai per­sze igény­lik a gon­dos és ér­tő meg­for­má­lást, hogy ne vál­ja­nak se idét­len­né, se túl­di­men­zi­o­nált­tá, egye­bek­ben azon­ban a mű vo­ká­lis ré­szei a Wag­ner­től örö­költ ének­be­széd ke­re­tei kö­zött mo­zog­nak. A Janá¡cek-opusz a cseh-mor­va nyelv sa­já­tos lej­té­sét ül­te­ti ze­né­be (rá­adá­sul az el­hang­zott ke­reszt­met­szet nagy­já­ból fe­le tisz­tán ze­ne­ka­ri rész­let volt, ami még in­kább kér­dé­ses­sé tet­te a da­rab­vá­lasz­tást), s Bel­la Má­té ope­rá­ja szin­tén a deklamációra épül. Mond­hat­nánk per­sze, hogy ép­pen ez, a tisz­ta, plasz­ti­kus szö­veg­ej­tés de­monst­rá­ci­ó­ja volt a mind­vé­gig ma­gyar nyel­vű vizs­ga egyik cél­ja - ám ha így van, a be­mu­ta­tó ros­­szul si­ke­rült: az el­ső fél­idő­ben a sze­rep­lők meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ból lé­nye­gé­ben egy szót sem le­he­tett ér­te­ni, s a má­sik fél­idő­ben is csak a fi­úk mon­da­ni­va­ló­ja vált kö­vet­he­tő­vé. (Azon már vég­képp kár mor­fon­dí­roz­nunk, hogy a kül­föl­di szer­zők da­rab­ja­i­nak ma­gyar for­dí­tó­ját nem tün­tet­ték fel a szín­la­pon - ilyes­mi már a „fel­nőtt" elő­adá­so­kon sem dí­vik...) Tisz­tá­ban va­gyok ve­le: nem sze­ren­csés, ha a fi­a­tal éne­ke­se­ket mind­járt az el­ső ko­moly meg­mé­ret­te­tés al­kal­má­val „le­vág­ja" a min­dent job­ban tu­dó kri­ti­kus. Sze­ret­ném azt hin­ni: a há­rom ope­ra­rész­let éne­kes köz­re­mű­kö­dői több­sé­gük­ben nem mu­tat­hat­ták meg ké­pes­sé­ge­ik leg­ja­vát (tisz­te­let a ki­vé­tel­nek, lásd a ké­sőb­bi­ek­ben) - s hogy mind­ez nem, vagy nem ki­zá­ró­lag az ő hi­bá­juk­ból eredt.

Ve­gyes ér­zel­me­ket kel­tett a há­rom mű­(rész­­let) szín­pad­ra ál­lí­tá­sa is. A Jan­csi és Ju­lis­kát a ren­de­ző elő­ze­tes nyi­lat­ko­za­ta sze­rint a ha­gyo­má­nyos ope­ra­ját­szás ke­re­te­in be­lül egy­faj­ta per­szif­lázs­ként, a szín­ház a szín­ház­ban szi­tu­á­ci­ót pe­dig bel­ső ös­­sze­füg­gé­sek meg­je­le­ní­tő­je­ként kel­le­ne ér­tel­mez­nünk. A szán­dé­kot kész­ség­gel el­is­me­rem, a meg­va­ló­su­lás­ban azon­ban minden­nek ke­vés nyo­mát lát­tam. Túl azon, hogy e va­sár­nap dél­előtt je­len so­rok író­ja ma­gát a mű­vet is ki­kér­te ma­gá­nak (el­is­mer­ve a né­met ro­man­ti­kus ope­ra­ha­gyo­mány egye­nes foly­ta­tá­sá­ból ere­dő min­den ér­té­ket, az adott pil­la­nat­ban in­kább az elő­adás­ra ke­rült má­so­dik fel­vo­nás dra­ma­tur­gi­ai ös­­sze­csa­pott­sá­ga tűnt szem­be), a szín­pa­don sem­mi olyat nem lát­tam, ami a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett ope­ra­ját­szás ki­fi­gu­rá­zá­sá­nak, pa­ró­di­á­já­nak lett vol­na ér­tel­mez­he­tő. Lát­tam vi­szont egy rossz ér­te­lem­ben vé­ve ha­gyo­má­nyos bu­da­pes­ti elő­adást, mely az öt­let­te­len­ség­ből fa­ka­dó téb­lá­bo­lást a tra­dí­ció hang­sú­lyo­zá­sá­val óhaj­tot­ta el­len­sú­lyoz­ni a kö­zön­ség na­gyobb ré­szé­nek örö­mé­re. Meg­le­het, a hi­ba a be­fo­ga­dói ol­da­lon volt ez­út­tal (az ál­ta­lá­nos po­zi­tív kri­ti­kai vissz­hang ezt sej­te­ti), de szá­mom­ra nem vi­lág­lot­tak ki azon ren­de­zői je­lek, me­lyek gör­be tük­röt tar­tot­tak a mű, a szín­ház és az ak­tu­á­lis kö­zön­ség elé. Ki­vé­ve egyet: a bo­szor­kány Car­men-pa­ró­di­a­ként ér­tel­me­zett fer­ge­te­ges szó­ló­tán­cát, me­lyet Vö­rös Szil­via ki­vá­ló­an adott elő. (A ve­le elő­a­da­tott sze­rep­ket­tő­zést - anya/bo­szor­kány - azon­ban megint csak ba­ná­lis, a ren­de­zői gon­do­la­tot he­lyet­te­sí­tő, s nem azt meg­je­le­ní­tő fo­gás­nak érez­tem.)

A ra­vasz ró­kács­ka kap­csán egy­szer­re hang­zot­tak el Cse­hov- és Kál­mán Im­re-pár­hu­za­mok az elő­adás fel­ve­ze­tő­jé­ben. Vál­lal­va a szub­jek­ti­vi­tást: egyi­ket sem ér­zem ta­lá­ló­nak. Cse­hov drá­má­i­nak tra­gi­kus ve­tü­le­te nyo­masz­tóbb, mint A ra­vasz ró­kács­káé, hu­mo­ruk vi­szont gro­tesz­kebb, szar­kasz­ti­ku­sabb. Hi­á­ba Janá¡cek orosz­imá­da­ta, e min­den ízé­ben cseh-mor­va gyö­ke­rű ope­rá­já­ból az a kis­pol­gá­ri élet­sze­re­tet, a prob­lé­má­kat, akár tra­gé­di­á­kat lí­rai de­rű­vel át­szö­vő, s a gro­­teszk hu­mort a szar­kaz­mu­sig so­sem haj­tó szem­lé­let su­gár­zik, amit a ha­zai ér­tel­mi­ség kö­ré­ben oly nép­sze­rű cseh írók (Ha¡sek, ¡capek, Hrabal) mű­ve­i­ből is­mer­he­tünk. A csár­dás­ki­rály­nő bu­do­ár­já­nak fül­ledt vi­lá­ga vi­szont a Janá¡cek-muzsika ter­mé­sze­tes­sé­gé­től, ha­rap­ni va­ló­an friss le­ve­gő­jé­től áll na­gyon tá­vol. Hi­á­ba a tér- és idő­be­li kö­zel­ség: a két vi­lág közt meg­győ­ző­dé­sem sze­rint nincs át­já­rás. Ezért érez­tem úgy, hogy amit lá­tok és amit hal­lok: két kü­lön­bö­ző elő­adás. Ta­lán eb­ből is fa­kadt, hogy a pon­tos szí­nész­ve­ze­tés el­le­né­re csak ke­vés ala­kí­tás­ra kap­hat­tuk fel a fe­jün­ket e bő há­rom­ne­gyed óra so­rán. Ja­kab Il­di­kó in­kább emi­nens, mint­sem át­ü­tő Ró­kács­ka volt; part­ne­ré­ben, Rab Gyu­lá­ban több tűz égett ket­te­jük sze­rel­mi jel­ke­ne­té­ben, ho­lott a da­rab egé­szét te­kint­ve vi­lá­gos, hogy bár­men­­nyi­re is meg­játs­­sza ma­gát, itt is Ró­kács­ka irá­nyít... A prí­met ez­út­tal is egy tánc­pro­duk­ció vit­te: a ki­vá­ló ka­rak­ter­te­nor­nak ígér­ke­ző Dé­kán Je­nő ki­fi­no­mul­tan bum­for­di moz­gá­sá­val hi­te­le­sí­te­ni tud­ta, mi­ért is kel­lett is­ko­la­mes­ter­ből Bóni gróf­fá vál­nia.

A ravasz rókácska - Jakab Ildikó és Gaál Csaba

A  ta­vasz éb­re­dé­se kap­csán min­de­nek­előtt a meg­ren­de­lés tett vol­tát kell hang­sú­lyoz­nunk: Bel­la Má­té sze­mé­lyé­ben ko­moly szín­há­zi ta­pasz­ta­la­tok­kal bí­ró, drá­mai ér­zék­ről ta­nú­bi­zony­sá­got te­vő, in­ven­ci­ó­zus, a hang­sze­re­lés min­den csín­ját-bín­ját is­me­rő és ka­ma­toz­ta­tó kom­po­nis­ta ka­pott le­he­tő­sé­get az ope­ra­szín­pa­di be­mu­tat­ko­zás­ra. A ta­vasz éb­re­dé­se per­sze nem tel­je­sen ki­for­rott opusz - ki­me­rí­tő ér­té­ke­lé­se azon­ban bő­vebb ter­je­del­met igé­nyel­ne. Egyet­len hiá­­nyos­sá­gát ma­gam a je­le­ne­te­zés, s eb­ből adó­­dó­an a ze­nei anyag ta­lán túl­zott mo­no­tó­ni­á­já­ban, a min­den hang­sze­re­lé­si trou­vaille el­le­né­re is szür­két szür­ké­vel fes­tő vol­tá­ban lá­tom - ám eb­ben nyil­ván ma­ga a vá­lasz­tott té­ma is lu­das; s más­részt az ilyes­­faj­ta aka­dé­kos­ko­dás sem fe­led­tet­he­ti, hogy amit hal­lot­tunk, vég­te­le­nül pro­fi mun­ka - kö­szö­net il­le­ti hát Mar­ton Éva tan­szék­ve­ze­tőt és Almási-Tóth And­rást azért, hogy fel­ké­ré­sük nyo­mán a da­rab meg­szü­le­tett. Utób­bi librettistaként is részt vett az ope­ra el­ké­szí­té­sé­ben: Wedekind amúgy is tö­mör gyer­mek­tra­gé­di­á­já­nak to­váb­bi sű­rí­té­sé­vel, az idő­vi­szo­nyok még abszt­rak­tab­bá té­te­lé­vel csök­ken­tet­te an­nak le­he­tő­sé­gét, hogy a mű­vet ina­dek­vát, va­gyis re­a­lis­ta mó­don ál­lít­sák szín­re - nyil­ván össze­füg­gés­ben az­zal, hogy ren­de­ző­ként ő ma­ga sem kí­ván­ta ezt az utat kö­vet­ni. Nem tu­dom, hogy a társ- és új­ra­al­ko­tói funk­ci­ók egy­be­esé­se te­szi-e, de mű és in­terp­re­tá­ció vi­szo­nyát itt érez­tem a leg­prob­lé­mát­la­nabb­nak: no­ha a szín­pad­ra ál­lí­tás mi­ként­je - az üres, fer­de já­ték­tér, az egy­szí­nű ru­hák­ba öl­töz­te­tett sze­rep­lők, a tán­co­sok, a gyü­möl­csök mint több­je­len­té­sű szim­bó­lu­mok - ta­lán túl­sá­go­san is em­lé­kez­te­tett egy szin­tén a fi­a­ta­lok el­foj­tott ér­zé­se­it tár­gya­ló klas­­szi­kus orosz ope­ra nem is oly ré­gi ope­ra­há­zi elő­adá­sá­ra, je­len pro­duk­ció szug­gesz­ti­vi­tá­sán ez mit sem vál­toz­ta­tott. Ja­kab Il­di­kót sok­kal hi­te­le­sebb­nek érez­tem az ár­tat­lan­sá­gát va­ló­ban ár­tat­la­nul el­vesz­tő Wendlaként, mint ero­to­mán Ró­kács­ka­ként; pár­ja, Rab Gyu­la el­ső­sor­ban vo­ká­li­san nyúj­tott töb­bet-job­bat Menyus sze­re­pé­ben, mint ró­ka­fi­ként. Dé­kán Je­nő Mar­ci­ja han­gi­lag és fi­gu­rá­li­san is te­li­ta­lá­lat­nak bi­zo­nyult a két fiú köz­ti ka­rak­ter­kü­lönb­ség ér­zé­kel­te­té­sé­re.

A Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház Ze­ne­ka­rát Sán­dor Sza­bolcs ve­zé­nyel­te. A leg­jobb tel­je­sít­ményt a fel­te­he­tő­leg leg­töb­bet pró­bált Bel­la Má­té-da­rab­ban nyúj­tot­ták; Humperdinck wag­ne­ri ihletettségű par­ti­tú­rá­ját kor­rekt mó­don kí­sér­ték; Janá¡cek mű­vét vi­szont, re­mé­lem, lap­ról ol­vas­ták - ha nem, an­nál rosszabb a vég­ered­mény szem­pont­já­ból. A ze­ne­ka­ri já­ték mi­nő­sé­ge min­den­eset­re hí­ven tük­röz­te az egész vizs­ga szín­vo­na­lá­nak két­ar­cú­sá­gát.

Jakab Ildikó, Rab Gyula és Dékán Jenő  Bella Máté operájában  - Felvégi Andrea felvételei 

Bevezetőjében Marton Éva, a Zeneakadémia magánének tanszékének irányítója történelmi pillanatot említett: hosszú idő után ismét a Magyar Állami Operaházban rendezhette meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszaka a tanévvégi színpadi vizsgát. Valóban fontos előrelépés ez ahhoz képest, hogy az operavizsga az elmúlt években az Ódry Színpad erre kevéssé alkalmas, szűk termébe szorult. A genius loci, a hely szelleme - Ybl Miklós gyönyörű operaháza s nem utolsó sorban az intézmény kiváló zenekara, melyet a tanszak és a vizsga zenei vezetője, Sándor Szabolcs gondosan tanított be -, minden közreműködőnek szárnyakat adott, és minden növendéket tudása legjavára sarkallta. A genius loci ugyanakkor nem veszélytelen. Hisz épp ezen a színpadon gyorsan elkövetkezik az „igazság pillanata"…

Jóllehet ironikusan, de a szakma veszélyeire figyelmeztetett - az én olvasatomban - már az első operarészlet is: Humperdinck Jancsi és Juliskájának második fele. Az opera tanszak vezetőjéül frissen kinevezett rendezőtanár, Almási-Tóth András ugyanis a Grimm-mese sűrű erdejét a színházi látszatvilág intrikus rengetegévé értelmezte át - szellemes ötlettel. Ebben a színház-metaforában azután a Boszorkány sem szimpla boszorkány többé, hanem sokkal rosszabb: sztár vagy - ahogy az operarajongók nevezik - díva. Mondhatni „stílusos" dolog, hogy épp az egész vizsga talán leglefegyverzőbb tehetsége, Vörös Szilvia brillírozhatott ebben a vérbő szerepben, míg egy másik, világosabb hangszínű mezzoszoprán, Balgová Gabriela Jancsit alakította kiválóan. Morva-Gulyás Anna mint butuska Juliska viszont inkább csak a humorát tudta megmutatni; kiváló koloratúrszoprán adottságait nem itt, hanem a vizsga záró darabjában csillogtathatta.

Az operavizsga középső blokkja Leoš Janáček remekéből, A ravasz rókácskából nyújtott keresztmetszetet. És ahogyan Almási-Tóth már a Humperdinck-operában, úgy itt is ironikus kérdőjelet biggyesztett a darab meseszerűsége mellé, sokkal inkább annak felnőtt jellegét hangsúlyozva. Az egész vizsgaelőadás mottója - „A felnőttkor küszöbén" - tehát itt is találónak mutatkozott. Hogy azonban az állatok és az emberek világa között kényesen egyensúlyozó cselekmény még egy áttétellel a revü-operettek világába lett transzponálva, az nem igazán könnyítette meg azok dolgát, akik a művel most először találkoztak. Az operaosztály első évfolyamából itt Gaál Csaba tűnt ki az Erdész szerepében; jó színpadi megjelenés és szép bariton hangmatéria jellemzi, amelynek helyes fókuszálásán még van mit dolgoznia. A többi fontos szerepet a most végző, második évfolyam hallgatói énekelték - ha nem is átütő erővel, de legalábbis - ügyesen. Iskolamesterként a tenor Dékán Jenő biztos muzikalitásával és meglepő mozgáskultúrájával tűnt ki. A több kisebb szerepből összevont Bűvészt [?] a szoprán Ambrus Orsolya alakította jó atmoszférateremtő képességgel. Végül a címszereplő Rókácskát és hites urát, Rókafit az évfolyam „álompárja", a szoprán Jakab Ildikó és a tenor Rab Gyula személyesítette meg. Valóban jó rájuk nézni, és bár viszonylag kis hanggal, de mindketten egyéni, szép színnel és kulturáltan énekelnek. 

Harmadik, záró részében a vizsga azután valóban „mérföldkőnek" bizonyult, és talán nem is csak a Zeneakadémia történetében. Új magyar opera ősbemutatójának lehettünk tanúi, méghozzá az ének és zeneszerzés tanszékek gyümölcsöző együttműködésének köszönhetően. A vadonatúj kompozíció szerzője az a Bella Máté, akinek nagy feltűnést keltett diplomamunkájáról - az Éj monológjának megzenésítéséről Vörösmarty Csongor és Tündéjéből - egy éve számoltam be az Új Zenei Újság hallgatóinak. A tavalyi siker alapján most az Egyetem vezetése merészet gondolt, és mindjárt egész operát - ha „csak" egyfelvonásosat is - rendelt az immáron DLA-doktori képzésben részesülő Bellától. Ezzel is emelve az operavizsga művészi érdekessége és rangja. Az ötlet, hogy egy fiatal zeneszerző fiatal énekesek számára írjon színpadi művet egy olyan drámából, amely a fiatalok szexuális útkereséséről szól a felnőttek álszent társadalmában, megint csak a rendezőtanár Almási-Tóth András érdeme. Ám Frank Wedekind századfordulós, pre-expresszionista drámájából, A tavasz ébredéséből operát írni egyébként is frappáns gondolat! A librettót az ötletgazda szállította: tömörítve, általánosítva, az ifjúság mai szóhasználatához idomítva. Az eredmény: ahogyan száz évvel ezelőtt Wedekindnek, úgy most Almási-Tóthnak kellett imitt-amott a - vélt vagy valós - „jó erkölcsök" előtt meghajolnia. Azonban a rendezés intelligenciájára vall, hogy a mű verbális kendőzetlenségét sikerült a színpadra állítás stilizáltságával ellensúlyozni. Fontos szerep jutott ebben - miként már A ravasz rókácska-keresztmetszetben is - a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatóinak. Kulcsár Noémi koreográfiái pedig sosem tolakodtak, de nem is elégedtek meg sohasem a puszta dekorativitással.

Ami már most Bella Máté első operáját, A tavasz ébredését illeti: mintaként a fiatal szerző az amerikai operára hivatkozik - jó okkal, hiszen a nagy tonális felületek ritmikus-motorikus megmozgatása minimum Bernsteintől John Adamsig jellemzi az elmúlt évtizedek és napjaink amerikai zenéjét. Ám mindez ott gyökerezik Európa klasszikus modernségében, Bartókban és Stravinskyban, mint ahogy a rafinált filmzenei hatásokban sem csak Hollywoodot halljuk á la John Williams, hanem az európai impresszionizmus színesen izgalmas hangszereléseit is. Bizonyos, hogy Bella Máténak a jövőben is lesz még mit fejlődnie a változatosság elérésében, mégis az egész opera egy 27 éves fiatalember elképesztő dramaturgiai tehetségéről, bámulatos érettségéről tanúskodik. Az idei operavizsga közönsége nemcsak üde énekes palántákat, hanem egy nagy reményekre jogosító, ifjú operaszerzőt is ünnepelhetett.

Nemcsak a Zeneakadémia, hanem a hazai operajátszás történetében is mérföldkőnek bizonyult a 2012-es operavizsga.

Hosszú idő után ismét az Andrássy úti palotában vizsgáztak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszakának hallgatói, akik június 24-én az ígéretes tehetségű, fiatal zeneszerző, Bella Máté A tavasz ébredése című egyfelvonásos operáját mutatták be. Emellett igazi meglepetést jelentett a hazánkban méltatlanul ritkán előadott cseh komponista, Janáček A ravasz rókácska című dalművének részletei.

A vizsgaprodukciót a nemrég Corvin-lánccal kitüntetett Marton Éva, az ének- és opera-tanszék vezetője nyitotta meg, köszöntőjében köszönetet mondva az Operaház, illetve a Zeneakadémia vezetésének, majd röviden ismertette a felhangzó műveket a tanszék rendezőtanára, Almási-Tóth András társaságában. A darabválasztást a felnőtté válás tematikája jegyében állították össze, A felnőttkor küszöbén címmel megrendezett vizsgaelőadás a kamaszkor, a felnőtté válás pszichológiailag árnyalt színpadi bemutatását tűzte ki céljául.

A műsort Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliska (Hänsel und Gretel) c. meseoperájának II. felvonása nyitotta, rendhagyó értelmezésben. A meseoperaként közismertté vált alkotásra erősen rányomta bélyegét Wagner hatása - Humperdinck fiatalkorában Wagner asszisztenseként működött Bayreuthban -, a zeneszerző ezt ötvözte sikeresen a német népzene hagyományaival. A boszorkánytánc vezérmotívuma egyrészt a walkűrok lovaglása paródiája, másrészt Richard Strauss Elektrájának eksztatikus táncát vetíti előre. Izgalmas zenetörténeti összefüggés: a Jancsi és Juliska 1893-as weimari ősbemutatóját éppen R. Strauss vezényelte, aki "a legmagasabb szintű mesterművek" közé helyezte pályatársa opuszát.

Az Operaházban ízelítőt kaptunk ebből a mesterműből: Almási-Tóth András "színház a színházban" - interpretációja igazán gondolatébresztővé tette a klasszikus mesét. A rendező bebizonyította, hogy a tradicionális operajátszási keretek megtartásával is lehet újat mondani. A színpadon egy freudi álom elevenedett meg: a két tizenéves (és nem gyermek!) címszereplő álmában "boszorkányként" elevenedett meg saját anyjuk, s ez addig elfojtott, tudatalatti érzelmek feltörését tette lehetővé (az apa is szerepelt néma szereplőként egy rövid időre az álomban: súlytalan figurájával a szülőszerepek felcserélődésére, a matriarchális szemléletre világított rá). A testvérpár helyett így az Anya-Boszorkány lett az abszolút főszereplő: a mesebeli gonosz öregasszonnyal ellentétesen egy fiatal, dekoratív nőt varázsolt elénk színészi eszköztárából Vörös Szilvia. A sokoldalú mezzoszoprán, aki az idei áriavizsgán Santuzza drámai áriájában (Mascagni: Parasztbecsület, 2012. május 15., Duna Palota) bizonyított, az Operaház nagyszínpadán is minden szempontból érett interpretációt nyújtott. Felszabadult játéka és hangerőben is impozáns, szép mezzoszopránja jelentős pályafutásra predesztinálja az énekesnőt.

A testvérpárt megformáló Morva-Gulyás Anna (Juliska) és Balgová Gabriela (Jancsi) jól megállták a helyüket: könnyedén játszottak és hangi adottságaik is megfelelőeknek bizonyultak. Gaál Csaba oldottan játszott, a hangja viszont az Operaház keretei között kevésnek tűnt az apa súlyosabb, drámai baritonszólamában.

Az I. rész Leoš Janáček 1924-ben Brnóban bemutatott A ravasz rókácska (Příhody lišky Bystroušky) című operájának részleteivel folytatódott. A világ operaszínpadain mindenütt elismert cseh zeneszerző hazai értékelésében áttörést jelentett a Jenůfa 2004-es operaházi premierje Marton Éva főszereplésével, de a nagy közönség- és szakmai sikert nem követte Janáček más dalműveinek bemutatása. Pedig erre felettébb szükség lenne (főleg egy olyan operaház esetében, amely igyekszik lépést tartani a nemzetközi mezőnnyel), legalábbis ezt bizonyította most A ravasz rókácska előadása. A Jenůfa lenyűgöző szépségű zárókettőse visszhangzik ugyanis A ravasz rókácska szerelmi jelenetének áttetsző, poétikus lírájában, amely egyedülálló az operairodalomban. Az ezerszínű természet világát, az állatvilág romlatlanságát adja vissza ez a zene, ezzel pedig éles kontrasztban jelenik meg az emberi világ elidegenedettsége, szürkesége, kisstílűsége. Az állatvilág alakjait - Rudolf Těsnohlídek és Stanislav Lolek azonos című regényéből kiindulva - emberi tulajdonságokkal ábrázolja Janáček: ők képviselik a tisztaságot, az erkölcsi mércét. A partitúrában ők kapták az énekelhető, világosabb dallamíveket, míg a velük szemben álló emberek karakterszereplők, akik az orosz regény- és drámairodalom légüres térben élő, magukat fölösleges embernek tartó alakjait idézik fel. A két világ akkor csap össze, amikor az orvvadász lelövi a kisrókát: igazi megrendítő mélységek tárulkoznak fel itt a zenében. Az opera zenei szövetét szimfonikus szerkesztéssel építette fel a komponista; a hosszabb-rövidebb zenekari közjátékok élvezetesek, könnyen befogadhatóak.

Almási-Tóth András rendezése a darabot a mű születése korába helyezve egyrészt érzékletesen idézte fel az orosz dráma atmoszféráját, s ezt - az állatvilág megjelenítésénél - a korszak operettjeinek hangulatával oldotta fel. A darab közben sokszor párhuzamosan futó bábszínház is dramaturgiai funkciót kapott.

A ravasz rókácska a mű erényei és a rendezés következtében reveláció erejével hatott az Operaházban. A főszerepekre két ideális szólistát sikerült találni: a rókácskát Jakab Ildikó szopránénekesnő, a rókafit pedig Rab Gyula tenorista formálta meg. Mindketten lírai hangok, de a rendező által megálmodott koncepcióba tökéletesen illeszkedtek. Jakab Ildikó ebben a szerepben nyújtotta eddigi legjobb alakítását: hangilag érzékletesen szólaltatta meg a dallamíveket és színészileg is hitelesen alakította a természetközeli figurát. Egy hullámhosszon mozgott Rab Gyulával: az akadémiai képzés során számos darabban dolgoztak együtt, s nyilvánvalóvá vált, művészi együttműködésük most érett be. A többi szereplő, Gaál Csaba (Az erdész), a szoprán Ambrus Orsolya (A bűvész) és a buffó-tenor Dékán Jenő (Az iskolamester) karakteralakításokkal gazdagították az előadást. Az összművészeti koncepció jegyében a Magyar Táncművészeti Főiskola külföldi osztályának végzős növendékei is felléptek. A balettművészet bevonása főként a szimfonikus részekben erősítette a zene által kifejezett impressziókat.

Marton Éva tanszékvezetői koncepciójának egyik legfontosabb vezérfonala a kortárs zeneművek bemutatása, s ennek jegyében már számos ősbemutatóra is sor került. A fiatal énekesek így együtt dolgozhattak Kocsár Miklóssal, Fekete Gyulával és Csemiczky Miklóssal, részesei lehettek új alkotások születésének és első kézből, maguktól az alkotóktól kaptak útmutatást a hiteles interpretációhoz. Most a fiatal komponistageneráció egyik legtehetségesebb, legegyénibb hangú képviselője, Bella Máté kapott életre szóló lehetőséget, hogy első operája, A tavasz ébredése helyet kapjon a Magyar Állami Operaház színpadán. Fekete Gyula tanítványa mögött már szép pályafutás áll, színpadi kísérőzenéi, musicaljei és diplomamunkája, Az éj monológja (Vörösmarty Csongor és Tündéjének kulcsmonológja alapján) mind-mind előkészületek ahhoz, hogy az opera műfajában is letegye a névjegyét. Színpadi érzéke, dallaminvenciója és az énekhangok mesteri kezelése kiforrott alkotássá teszi A tavasz ébredését, melynek zenei világa közel áll a tengerentúlon népszerű kortárs amerikai operákhoz (elsősorban John Corigliano The Ghosts of Versailles, Daniel Catán Il postino, Howard Shore The Fly c. operáit, ill. Thomas Pasatieri dalműveit kell itt megemlíteni).

Bella Máté Frank Wedekind azonos című, 1891-ben bemutatott naturalisztikus, expresszionista drámáját vette alapul, amely a freudi lélektan jegyében leplezetlenül mutatja be a tizenévek világát. Az irodalmi alkotás egyházellenes és homoszexuális vonatkozását a rendező, Almási-Tóth András librettója elvette, így maradt a cselekmény főszála, a fiatalok közötti szexualitás problematikája, amely végül a darabban a gyermekanya abortusz közben bekövetkező tragikus halálához vezet. Az alaposan átdolgozott verzió megdöbbentően ábrázolta a főszereplő fiú, a meg nem született gyermek apja bűntudatra ébredésének folyamatát, ahogyan a teljesen felelőtlen, a bűn mibenlétével tisztában sem lévő "gyermek" végül szembesül a tettének súlyával és következményeivel.

A mű a mai magyar társadalomnak is szólt: a kallódó, kábítószereket kipróbáló tizenéves generációnk életvitele elevenedett meg előttünk. Bella Máté bebizonyította, az opera nem elavult műfaj - lehet mai sorskérdésekről mai nyelven beszélni, szembesíteni a shakespeare-i szellemiség jegyében: "Minden, ami túlzás, az távol van a színjátszás értelmétől, lévén a cél - régen is, most is -, hogy tükröt tartsunk a természetnek: megmutassuk az erkölcsnek is a maga képét, a gyalázatnak is a maga arcát, az egész kornak, amelyben élünk, mintegy a testalkatát és a körvonalait." (Hamlet, III. felvonás, II. jelenet)

Almási-Tóth András megdöbbentő hatású, kortárs rendezése ezzel a kőkemény valósággal szembesített. A puritán, fekete-fehér alaptónusú színen hét, lazán egymás után következő jelenetsorban (a wedekindi drámaépítkezési formát Bella Máté adoptálta a kompozícióban) feltartóztathatatlan sebességgel bontakozott ki az örökérvényű tragédia.

A mű középpontjában a három főszereplő áll: a pár, Wendla és Menyus, ill. a fiú barátja, a magát ekkor felfedező félénk fiú, Marci. Jakab Ildikó és Rab Gyula sallangmentesen, minden apró részletet kidolgozva, egymásra végig maximális figyelemmel élte végig a pár történetét. Dékán Jenő lézengő, tohonya figurájával jól érzékeltette a légüres térben élő figura kirekesztettségét, főként zárókép tragikomikus jelenetében. A többi szereplő, a szigorú Igazgatónő, Morva-Gulyás Anna, a megrázóan éneklő Ambrus Orsolya (Ilze, Anya), a csipkelődő és gúnyolódó osztálytársak, Vörös Szilvia (Márta) és Balgová Gabriela (Thea), ill. a Menyust az életbe visszavezető Gaál Csaba (Pap, Álarcos úr) koncentrált énekükkel és játékukkul részesei mind-mind előmozdították a cselekményt. A végig színen levő balettegyüttes (a Magyar Táncművészeti Főiskola Táncművész szak modern szakirány hallgatói) a kortárs ballett eszközeivel a cselekményre és a zenére párhuzamosan reflektáló, improvizatív koncepciót mutattak be.

A Magyar Állami Operaház zenekara profizmusával segítette a vizsgadarabok bemutatását. A Zeneakadémia tanárai által gondosan felkészített diákok munkáját Sándor Szabolcs fogta össze, vezényletével a rövid próbaidőszak ellenére is izgalmas zenei megoldásokban bővelkedő produkciókat hallhattunk. A zenekar, az énekesek és a táncosok között olyan összhang valósult meg, amely a későbbiekben is ideális viszonyítási alap lehet a fiatal művészek számára.

Szinte operai mélységű zenei matéria született Závada Pál Magyar ünnep című darabjához a Nemzeti Színházban. A zeneszerzőt, Bella Mátét a legjobb színházi zene kategóriában jelölték a Színikritikusok Díjára. RICK ZSÓFI INTERJÚJA.

Revizor: Könnyebb zenét írni akkor, ha vannak kötelező támpontok, vagy inkább korlátoz?

Bella Máté: Tulajdonképpen segítség. Vagy mondjuk úgy, nem hátráltat, ha tudom, milyen apparátusra kell írni, milyen hosszú legyen, milyen tematikához kapcsolódjon… Hogy mi lesz végül belőle, az más kérdés.

R: Az Ármány és szerelemnél elég súlyos keretek közé voltál szorítva.

BM: Vásáry André és Kulka János barokk jeleneteihez komponáltam zenét, váltották egymást a recitativo és az ária részek. Elég pontosan tudtam, hogy mi fog megszólalni, csak a recitativo részek miatt izgultam egy kicsit, hogy működnek-e majd a jelenetben. Nagyon keveset kellett rajta változatni, mivel kikalkuláltam, hogy a szöveget is el tudja mondani, és játszani is tudjon közben.

R: Sosem írtam még zenét, honnan lehet tudni „elég pontosan”, hogy mi hogyan fog megszólalni?

BM: Rengeteg stílusgyakorlatot írtunk a Zeneakadémián: motettákat, korálelőjátékokat, invenciókat, menüetteket, szonátákat… A hangszerelést is időrendben tanultuk, az ember egy idő után már tudja, hogy milyen szólamot ad a hegedűnek, milyet a kürtnek, és ha ezek egyszerre megszólalnak, akkor az milyen lesz. Kortárs zene esetében időnként érnek meglepetések, és ha nem tetszik, korrigálok rajta, de van olyan is, hogy jobban szól, mint amire gondoltam. Kísérletezésre alkalmasabb az absztrakt zene.

R: A Magyar ünnepben mégis tudtál kísérletezni, nem?

BM: A rendező, Alföldi Róbert hihetetlen sokféle zenei műfajt akart egyesíteni. Ennek megvan az a veszélye, hogy csapongó lesz, ilyenkor mindig az a kérdés, mi fogja majd egybe. Az operettől az irredenta dalokon keresztül a gregoriánig, népzenéig, klezmerig, minden van benne. Nehéz volt egy fazékba beletenni, hogy valami jó süljön ki belőle. De közben megéreztem, hogy milyen legyen a közjátékok zenei világa, amitől egységes lett az egész. Rengeteg kérdést tettem föl Robinak, ezekből raktam össze, hogy merrefelé haladjak. Alföldivel szerencsés együtt dolgozni, mert pontosan tudja, hogy mit akar.

R: A történelmi ügyeknek utánanéztél?

BM: Hogyne! Leginkább az irredenta dalok után keresgéltem, hogy pontosan mik is voltak azok, mit jelentettek abban a korban. Van néhány dal, amelyeknek az eredeti szövegét használta Závada, ezeknek belecsempésztem az eredeti harmóniáit. De csak az hallja meg, aki nagyon jártas ebben.

R: Silló István karmesterrel hogyan dolgoztál együtt? Láttam őt nem egyszer próbálni, csodálattal nézem, hogy tizenöt hegedűsből meghallja, melyik ütemben ki fogott félre. Persze ezt közli is.

BM: Kőkemény, de kiváló szakember. Az Ármány és szerelemben találkoztunk először, kölcsönös tisztelettel álltunk egymással szemben, nagyjából az volt az első mondata, hogy ez olyan kottakép, amiből látszik, hogy a zeneszerző tudja, mit akar. Amit kértem, mind megcsinálta, sőt tett javaslatokat is, kipróbáltuk, és ha működött, megtartottuk. Nem hiszek a vajszívű karmesterekben, akik szünetben megbeszélik a zenészekkel, hogy ki mit hibázott. Mert az ő felelőssége is, hogy mi és hogyan szólal meg a színpadon.

R: Tudod, hogy kik kaptak már színpadi zenéért díjat a színikritikusoktól?

BM: Megnéztem, de nem emlékszem. Úgy tudom, ez a kategória elég friss.

R: Igen, tavalyi, addig különdíjat ért a legjobb zene. Kovács Márton négyszer kapott, egyszer díjazták Sáry Lászlót, Horváth Károlyt és Kovalik Balázst; igaz, őt nem mint szerző, hanem mint a Mozart-maraton létrehozóját.

BM: Kovács Mártont nem ismerem személyesen, a többieket igen. Kovaliknak nagy rajongója vagyok, majdnem mindegyik rendezését láttam az utóbbi években. És talán épp a Mozart-maraton volt az első, akkor kezdtem a Zeneakadémiát, akkor fedeztem föl magamnak, hogy milyen művészeti élet van Budapesten.

R: Láttad a másik két jelölt előadást?

BM: Nem. Az előző évem nagyon húzós volt, megírtam a diplomadarabomat, a szakdolgozatomat, megvoltak a záróvizsgák, felvételiztem doktorira… Úgyhogy most kutatni fogok. Az 1960-as évek lengyel iskolájának zenei eszköztára, strukturális megoldásai érdekelnek. Nagyon izgalmas, mert úgy érzem, hogy ennek a Penderecki, Lutoslawski neve által fémjelzett lengyel iskolának nincs folytatása. Elég jelentős irány, mégis kevés szó esik róla. Közel áll a zenei világuk, a líraiságuk ahhoz, amit én szeretek. Ugyanakkor szabadságvágy van a zenéjükben. Teret engednek a hangoknak, de közben bizonyos keretek közé is szorítják őket.

R: Hányan végeztetek most zeneszerzés szakon?

BM: Ketten. Illetve volt, aki csak most kapta meg a diplomát, tehát összesen négyen. De még így is túlképzés van. Ha belegondolsz, hogy évente három ember végez, tíz év alatt az harminc zeneszerző! Felvevőpiac persze van, de annak is vannak szintjei. Szerintem a legalja a reklámzene.

R: Miért nem ír ez a rengeteg szerző például új musicalt? Hosszú évek óta ugyanazok a zeneszerzők írják a magyar zenés darabokat.

BM: A Zeneakadémián eddig csak kortárs zeneszerzés szak volt, idén lehetett először jelentkezni alkalmazott zeneszerzésre, ami pontosan ebbe a másik, szóban forgó irányba képez. Ezt a szakirányt a Zeneakadémia a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel együtt indítja. Akadémikus szinten a színházi zene egy kicsit lesajnált műfaj. Amikor először írtam musicalt, én is azt éreztem, hogy ciki zeneakadémista létemre ilyesmivel foglalkozni. De ez egy tévedés volt. Ki kell szedni a fejekből azt, hogy a színházi zeneszerzés rossz, mert nem csak a zenéről szól, mert meg kell alkudni. Szerencsére én elég hamar megtapasztaltam, hogy ez sztereotípia. A Színművészetire írtam Mrożek Özvegyek című darabjához alkalmazott zenét először, Dávid Zsuzsa rendezte az előadást. Kimentünk vele Lengyelországba, ahol a zene kapott egy díjat. Azt éreztem, „hát ez működik”! És nem is kellett megalkudnom, hogy csak C-dúrban írhatok valami nagyon egyszerűt, de mutatósat. Bécsben például a reklámzene, a kortárs zene, a filmzene egyszerre van jelen a zeneszerzés szakon, és választhatsz, hogy melyik érdekel. Nálunk még ennek nincs intézményesített rendszere. Nekem szerencsém volt, hogy a tanárom, Fekete Gyula bátorított, hogy próbáljam ki a színházat is.

R: Elolvasod, amit írnak a darabjaidról? Akár színházi, akár kortárs zenei.

BM: El. Nem nagyon kaptam még eddig rossz kritikát, örülök is neki. A Macskadémonról írtak egyszer olyasmit, hogy nincs benne slágergyanús dal. De azzal én nem értek egyet, hogy popdalokat, fürdőkádban fütyülhető számokat kellene írni egy musicalbe. (Egyébként szerintem van benne egy dal, ami lehetne sláger.) Nemrég megnéztem a Vámpírok bálját a Magyar Színházban. Óriási siker, a közönség állva tapsol, zeneileg viszont, hogy is fogalmazzam... nem jó. Ilyenkor kicsit mérges vagyok, hogy a közönséget ilyen egyszerű átverni. Nekem nem szimpatikus, amikor egy konkrét slágert tesznek a darabba, mert eleve a fülben van, és akkor már eleve tetszik. Nem, a zene szerettesse meg magát. Sajnos a trend az, hogy írjunk ABBA slágerek köré musicalt, mert azt a közönség úgyis zabálja. Győrben a Cabaret viszont nagyon tetszett. Sally Bowles (Mózes Anita) és a Konferanszié (Járai Máté) eszméletlenül jók voltak. Szeretném őket felkérni a Macskadémonba Orsinak és Andrásnak. A Cabaret pedig olyan musical, ami szívügyem.

R: Akkor nézd majd meg a Centrál Színházban is.

BM: Igen, mondták már. Annyi mindent meg szeretnék nézni, csak folyton komponálok. Nyáron kivettem három hét szabadságot, de most megint feltorlódott egy évi munka. Végignéztem a listám és a fejemhez kaptam. Én nem tudok tíz perc alatt összedobni valamit. Én a minden hanggal szenvedő, szöszölős szerző vagyok. Nem szeretek olyat leírni, amit utána nem szívesen vállalok.

R: Színházi munkád lesz jövőre?

BM: Nem tudom. Most a kortárs zene van terítéken. Belekerültem a frankfurti Ensemble Modern és a prágai Goethe Intézet közös projektjébe. Nyolc közép-európai országból kiválasztottak három-három zeneszerzőt, és meghívtak minket Frankfurtba egy konferenciára. Tulajdonképpen darabmegrendelésről van szó, aminek kapcsolódnia kell az ember hazájához: honnan jöttünk, hová tartunk, identitás, mítoszok, ilyesmi. Erre pályázok egy kantátával, amelynek szövegét Závada Pál írja. Eötvös Péter a rezidens karmestere a projektnek. Természetesen nem állok ellen semmilyen felkérésnek, de most inkább a kortárs, az absztrakt zenei dolgokkal foglalkozom. Sosem egészséges, ha valaki csak egyféle dolgot csinál. Előbb-utóbb az ember a középszer felé hajlik, elmúlik a frissesség, és jön a rutin, ami nem jó. Szeretném fönntartani ezt az egészséges váltakozást. Ha megtehetem. Lehet, hogy egy idő után az embernek nincs is választása. De amíg lehet, tenni kell érte, hogy legyen.

Miközben egyre keringenek a hírek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem pénzügyi ellehetetlenüléséről, a világhírű intézmény, úgy tűnik, nem lankad a tehetségek kinevelésében és - hogy ezt a csúnya kifejezést használjam - „piacra dobásában". Hogy kevesebb anyagi befektetéssel hasonló szellemi eredmény lesz-e majd „realizálható", azt a jövő fogja megmutatni.

Május 6-án az Iparművészeti Múzeum aulájában a zeneszerzés tanszék két végzős növendékének - Ott Rezsőnek és Bella Máténak - a diplomahangversenyén mindenesetre olyan magas színvonalat tapasztalhattunk, amely az elmúlt évek viszonylatában is párját ritkítja. Ott Rezső Vajda János tanítványa volt, Bella Máté Fekete Gyula osztályából került ki. Meglehet, ez az utolsó pillanat, amikor illik is, indokolt is a mesterek szerepéről beszélni. Vajdát is, Feketét is egyazon zeneszerzői „táborba", a „hagyományos" zenét írók csoportjába szokták sorolni; hogy Ott Rezső zenéje első hallásra közelebbinek tűnik a Vajdáéhoz, mint a Bella Mátéé a Feketééhez, az persze nemcsak a tanár személyiségének a súlyát, hanem a tanítvány egyéniségének az erejét is bizonyíthatja. Kényes téma ez, hisz láttunk már olyan tehetséget, amely mestere árnyékában csak gornyadozott, míg tanárt váltva egyszerre virágozni kezdett…

A május 6-odiki hangverseny arról tanúskodott, hogy mindkét komponista sarjadék ideális tanára mellett nőtt fel a diplomáig. Az est folyamán végig zenét hallottunk, a máskor előforduló kiagyaltság és kényszeredettség ezúttal nyomokban sem volt jelen. A két fiatalember zenei világa valahol 1970 körül kapcsolódik egymáshoz; csak éppen Ott Rezső az ez előtti, Bella Máté az ez utáni európai zenét tartja magára nézve irányadónak. Ott Rezső a hatvanas évek tompított modernizmusát az ötvenes évtized szelíd neoklasszicizmusával ötvözi, és bevallom: számomra rendkívül rokonszenves a francia muzsika áttetszőségéhez, Poulenc fojtottan lüktető, mélabús, moll zenéjéhez való vonzódása. Mind nőikarra, fúvós- és vonósötösre, valamint két hárfára írott Missa Brevise, mind pedig Kürtversenye a klasszikus formákon belül marad, vállalva annak kockázatát is, hogy e formák túlzott tisztelete újból és újból kissé skolasztikusan túlírt szakaszokhoz vezet. Ugyanakkor lenyűgöz Ott Rezső zenéjének elfogulatlan őszintesége, minden spekulativitástól mentes inspiráltsága - azaz: tehetségessége.

Ha szabad beszélnünk egy művészeti egyetemen sztárnövendékekről, akkor a hangverseny másik diplomázó szerzője, Bella Máté esetében ez a kifejezés talán megengedhető. Bellának több darabját is volt már alkalmam korábban hallani; ezek mindig kiemelkedő tehetségéről, gazdag zenei fantáziájáról győztek meg. Az utóbbi években Bella mint színházi zeneszerző is divatba jött, és lám: ötlete, hogy diplomamunkaként Vörösmarty Csongor és Tündéjéből az Éj monológját zenésítse meg, igazi színházi fogantatású gondolat. Ugyanakkor többről is szó van: Vörösmarty veretes szövege a lét kozmikus hiábavalóságáról egyrészt lehetőséget adott Bellának arra, hogy megmutassa: milyen szuverénül tud bánni a hatvanas, hetvenes évek nemzetközi avantgárdjának stiláris eszközeivel. Másfelől a telitalálatként választott dráma-kivágat arra is alkalmat nyújtott, hogy Bella vérbeli dramatikusként, majdani operák reménybeli szerzőjeként is letehesse névjegyét az asztalra. Ez a hangversenypódiumra írott színpadi vízió tudniillik - mint cseppben a tenger - a feszültség felhalmozásának, ökonomikus adagolásának, tovább- és levezetésének is mesteri példája. (Mind a stílusok szabad egymás mellettisége - a „polistilisztika" -, mind pedig a színpadi feszültségteremtés képessége egyébként rokonítja Bellát többek között Alfred Schnittke zenei világával is.) Az ifjú szerző kongeniális partnerének bizonyult a monológot előadó énekes, Philipp György, aki hol falzett-, hol mellregiszterben, hol kontratenor, hol meg tenor (vagy magasbariton) fekvésben, de mindvégig bámulatosan kiegyenlített hangon szólaltatta meg - hibátlan frazírozással és szövegejtéssel - az Éj androgínnak (hímnősnek) elképzelt figuráját. Az éj monológja, Bella Máté diplomamunkája olyan jelentős alkotás, amely követelőn várja hangversenytermi bemutatását. Bella Máté kompozíciójából, Az éj monológjából hallanak részletet; a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenekarát Serei Zsolt vezényli, a szólista Philipp György.

Bella Máté két éve megnyerte az UMZF Zeneszerzőversenyét – a London Sinfonietta budapesti koncertjén játszotta is a Chuang Tzu álma című kompozíciót –, idén különös, nagy hatású zenét írt a Nemzeti Színház-beli Magyar ünnephez, Karafiáth Orsolyával jegyzett Macskadémona pedig a Madách Musicalpályázaton lett harmadik helyezett. És még csak idén végez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen.

- Nem túl frappáns újságírói kérdés, de hogyan lett belőled zeneszerző?

- Hatévesen kezdtem zongorázni, és később természetes módon jött, hogy amikor leültem a zongorához, improvizálgattam. Úgy, ahogy a gyerekek szoktak: mimézisszerűen, össze-vissza. Az első darabokat nem is kottáztam le, csak magnóra vettem fel. A zeneiskola végén a zongoratanárom tanácsára választottam a Weiner Leó Konzit, ahol zongora szakra is jártam, de egy ínhüvelygyulladás miatt abba kellett hagynom a zongorát. Ott Hajdú Lóránt volt a zeneszerzéstanárom. Kispestről Kelenföldre járni azonban nem volt egyszerű, ezért egy év után a Bartók Konziban folytattam, ott pedig Kocsár Miklós és Csemiczky Miklós növendékeként végeztem.

- Emlékszel az első darabjaidra?

- Hogyne, sokat a mai napig vissza tudok játszani. A csillagos ég alatt - ez volt az egyiknek a címe. Nagyon romantikus... (Nevet.) A konzi felvételijére emlékeim szerint A kígyóbűvölőt és A bohócot vittem. Ezek persze gyerekes dolgok, ahogyan az ember változik, mélyebben megismer különböző zeneszerzőket, alkotási módokat, ahogyan bővül az eszköztára, úgy változnak a darabok is. Ami gyerekkorban ösztönszerűen működött, azt később a konziban és a Zeneakadémián is igyekeztünk tudatossá fordítani. Most pedig újra ott vagyok, ahol kezdtem: igyekszem a tudatos dolgokat ösztönnel keverni, de azt hiszem, ez egy teljesen normális út, amit alkotóként, művészként az ember bejár.

- A konzi és az egyetem lekötötte minden kreatív energiádat?

- A konzi azért nehéz, mert a zeneelmélet-, vagy akiknek a zeneszerzés a második szak, a szolfézs- és hangszeres órák mellett ott vannak a közismereti tárgyak is. Elég korán meg kellett tanulnom beosztani az időmet, az energiáimat: a zenei tárgyakból hétvégén készültem, a közismeretiekből hét közben. Nagyon ki kellett találni, meg kellett tervezni, mit mikor csinálok. Akkor jöttem rá, milyen csodálatos és hasznos dolog a határidőnapló: csak kinyitod, és látod, mi vár rád a héten.

- Az egyértelmű volt, hogy Budapesten és nem Bécsben vagy távolabb folytatod a zeneszerzés-tanulmányokat?

- Szerettem volna itthon tanulni. Bécs is közel van, de az mégsem Pest. Szakmailag szerettem volna fejlődni, és erre minden lehetőséget megkaptam. Sok olyan tantárgy van például itthon ezen a szakon, ami Nyugat-Európában csak elvétve.

- Például?

- Klasszikus stílusgyakorlat, ami azt jelenti, hogy különböző stílusokban kell tudnod komponálni: meg kell tudnod írni egy menüettet, egy fúgát, egy szonátát... Ez időigényes, ám fontos, mert fejleszti az ember forma- és arányérzékét, ugyanakkor nem biztos, hogy egyébként elmélyülnél ezeknek a dramaturgiájában, a struktúrájában. Nem biztos, hogy felismerhetően vagy reproduktív módon manifesztálódnak ezek a saját darabjaidban, de kialakítják a formaérzéket. Fiatalabb nyugat-európai zeneszerzőknél sokszor érzem, hogy ezek a tanulmányok hiányoznak.

- Ebbe a stílusgyakorlatsorba illeszkedtek a Színművészeti Egyetem sanzonversenyei is, amelyeken a zeneszerzés szakosok az utóbbi éveken aktívan közreműködő dalszerzők?

- Fekete Gyula és Bagó Gizella ötlete volt, és azt hiszem, Fekete tanár úr már kötelezővé is tette minden elsősnek, hogy írjon egy sanzont. A zeneszerzőknek együtt kell működni egy színészhallgatóval, a dal pedig közönség elé kerül, ami nagyszerű dolog, mert itt Budapesten az egyes művészeti egyetemek nagyon elkülönülnek, a diákok nem találkoznak egymással. Amikor New Yorkban jártam egy hétig, a Juilliard School of Musicban körülnézve azt láttam, hogy a táncosok együttdolgoznak a zenészekkel és a színészekkel. A társművészetek tehát összejönnek, élő módon, kölcsönösen hatnak egymásra, nyitnak egymás felé. Persze, ehhez ideális esetben egy campusra járnánk, egy büfében találkoznánk, mert ha már valami három megállóra van, az messzinek számít. A sanzonverseny erre jó. Ha nem indulok el rajta, akkor valószínűleg nem komponálnék a Nemzeti Színháznak.

- Mi volt az első nagyobb felkérésed?

- Mrożek Özvegyek című darabjához írtam zenét, az előadást Dávid Zsuzsa rendezte az akkori Kerényi-Huszti osztálynak. Egy lengyelországi fesztiválra eljutott a produkció, a zene pedig különdíjat kapott. Utána a Reneszánsz Évhez kapcsolódóan Ben Jonson Az alkimista című drámájából kiindulva írtunk egy musicalt Galambos Attilával ugyanennek az osztálynak. Almási-Tóth András rendezte, Who the F**k is Lady Domina? volt a címe, de Better Than Sex címmel Londonban, a Country Yard Színházban is bemutatták. Majd Andrást meghívták a Nemzetibe a Berzsián és Dideki rendezésére, aki felkért a darab zenéjének komponálására. Hatalmas megtiszteltetés volt, két hónapig dolgoztam rajta.

- Miért?

- Szabad kezet kaptam, az apparátust én rakhattam össze, de annyi zenét előtte életemben nem írtam. Olyan gyerekelőadást szerettünk volna, ami nem bugyuta dalocskákkal van teletűzdelve, hanem gyerekoperaként is megállja a helyét.

- Te gyerekként milyen zenét hallgattál?

- Nem kortárs zenét! (Nevet.) Öt-hat évesen, emlékszem, nagyon megfogott a jazz, jazz-zongorista is akartam lenni. Ez aztán később, 10-12 éves koromra teljesen elsikkadt, és inkább klasszikus zenei koncertekre jártam, illetve elkezdtem filmzenéket hallgatni. Imádtam a Walt Disney-filmek betétdalait, az Aladdint, Az oroszlánkirályt, énekeltük az általános iskolai kórusban is.

- A színház akkor kimaradt?

- Talán bábszínházban voltam egyszer-kétszer. De ez e műfaj mostanában is elég furcsán érdekel: egyrészt az absztrakt zene, ahol tényleg minden a zenéről szól, másrészt pedig az alkalmazott zene, a zene színpadias része.

- Magadban ezeket különválasztod?

- Abszolút, egészen másféle dolgokat próbálok ki az egyikben, mint a másikban, bár valószínűleg hatnak egymásra. Színházban megtanulod a kooperatív munkát, a csoportban létezést, míg ha a magam főnöke vagyok, akkor kísérletezésképp belemehet az ember olyan dolgokba, amiből bár néha nehéz kikeveredni, de alkalmazott alkotóként soha nem próbálhatnék ki. Nem beszélve arról, hogy bármit is írok, abban a dramaturgia igen fontos szerepet kap. A színházban meg lehet tanulni, mit bír ki a közönség, mire van türelme, mi van rá hatással.

- Egzakt módon tudod definiálni?

- Óriási közhely, hogy rohanó világban élünk, és csak az erős hatásokkal lehet érvényesülni. A finom dolgok csak a durva mellett, kontrasztként működnek. A Macskadémonnál nagyon ügyeltem arra, milyen hosszúak legyenek a számok. Megnéztem a Disney-slágereket, átlagosan két és fél-három perc hosszúak. Nyilván más a film, de hatperces számokat színpadon sem működnek, a másfél perc viszont túl rövid. Épp a Fidelión olvastam A Macskadémonról egy kritikát, és abban valahogy úgy fogalmaz a kritikus, hogy nincs benne sláger. Ez is csak egy példa arra, hogy milyen elvárásokkal ülünk be egy musicallel szemben: a jól megjegyezhető dolgokra vágyunk. Mi lett a popzenéből az utóbbi években? Slágerek kellenek, ezek azonban nagyon szűk, redukált és invenciótlan sávban mozognak, iszonyatosan hasonlítanak egymásra. Kérdés, be kell-e állni ebbe a sorba. Szerintem nem. Ehhez a darabhoz olyan motívumfordulatokat kerestem, amilyeneket még nem hallottam korábban musicalekben.

- Musicalrajongó vagy egyébként?

- Nem kifejezetten, mert nem hoz igazán lázba az, amit hallok. Ritka az olyan együttállás, mint Bernstein és a West Side Story, ami mindig kirántja alólam a széket. A Macskadémonnál is ez volt a kiindulási pont, és nem a slágerírás. Izgalmat akartam, nem egyszerű dallamokat. Azt, hogy a darabbeli figurák jellemét a zenén keresztül is megismerje a néző.

- Karafiáth Orsolya a szövegírója ennek a darabnak. Hogyan találtatok egymásra?

- Megírtam a Lady Dominát, és szerettem volna kipróbálni magam még ebben a műfajban. Megláttam a Madách Színház kiírását, Almási-Tóth András javasolta Orsit. Találkoztunk, elmondta, egy gyerekdarabon dolgozik, én pedig felvetettem, mi lenne, ha ebből musicalt írnánk. Izgalmas alkotómunka volt, ő hozta a szövegeket, én megírtam rá a zenét.

- A zenébe mennyire szólt bele?

- Egyáltalán nem, inkább én írogattam bele kicsiket a szövegekbe. Néha kellett egy-két szó prozódiailag...

- Általában a rendező visz téged valamilyen zenei irány felé vagy a darab?

- A Lázár Ervin-mesét nem ismertem, bevallom, de Andrásnak nagyon pontos elképzelése volt arról, hol mit szeretne hallani. Azt, hogy kinek hány száma legyen, ő határozta meg. Én mindenre szeretek rákérdezni nagyon pontosan. Alföldi Robit az őrületbe kergettem azzal, hogy tudni akartam, milyen hosszú zenéket akar. „Honnan tudjam?!" - kérdezett vissza, mert amikor mi leültünk, akkor ő még nem volt a próbáknak abban a stádiumában, hogy ezt meg tudja határozni, én viszont támpontok nélkül nem tudok nekiülni zenét írni.

- Fura dolog a szembedicséret, de nem tudom megállni: a Magyar ünnep zenéje nálam ebben az évadban a műfaj legjobbja. Jóval operaibbnak érzem, mint a Berzsián és Dideki zenéjét, és nem azért, mert ez felnőtteknek készült. Lehet, hogy azért, mert a Závada-darab szövete sűrűbb, vagy mert a zene integránsabb része az előadásnak, mint a számok sorozatából álló Lázár Ervin-mesefeldolgozás?

- Talán. Nem tudom. A Závada-darabot elolvastam, és nagyon megijedtem a görög drámák mintájára alkalmazott Kartól. Szerencsére jelentősen átdolgozta ezt a rendező és a szerző, így a kezdeti riadalmam enyhült. Van ugyanis egy alapréteg, az, amit a kórus kívülállóként elmesél, ezt egészítik ki azok a részek, ahol szerepet játszanak, és vannak még a szólódalok. Ezeket a rétegeket kellett szervesen összegyúrni. Három hónapig írtam ezt a zenét, végül nem is került bele minden az előadásba. Sokat tanultam belőle, és ebben már összegződnek az előző színpadi tapasztalatok.

- Kellett kompromisszumokat kötnöd?

- Volt, hogy irányokat adtak, például hogy legyen klezmeres, ami segített. De a nyitánynak van egy olyan verziója, amit csak én hallottam és Robi, mert azzal én nem voltam elégedett, úgyhogy újraírtam. Az első számnak ugyanis tükrözni kell azt a világot, ahová belépünk, amiből tudom folytatni a többi zenei betétet. Ha az nincs eltalálva, nem fog működni a néző számára az előadás. Régen azt gondoltam, amit az ember leír, az szentírás. Ma már merek változtatni, és ha észreveszem, hogy lehet korrigálni, mert attól jobb lesz a darab, akkor minden további nélkül módosítok. De ez az önkontroll, nem pedig külső hatás eredménye.

- Még egy fontos dologról nem beszéltünk, ez pedig az UMZF Zeneszerzőversenye. A musicalpályázat is verseny volt, a sanzonverseny is egy megmérettetés. Ennyire szeretsz versenyezni?

- Nagyon, mert inspirál, hogy vannak keretek, és azon belül kell magad megmutatni. Persze, a nyerni vágyás is benne van az emberben. Nem a dicsőség izgat, hanem ebben az esetben az, hogy az UMZE-val együtt dolgozhassak, akikkel egyébként nem lett volna esélyem a közös munkára. És Magyarországon mégiscsak ők a legjobbak ebben a műfajban. 23 évesen én voltam a legfiatalabb a döntősök közül, izgultam, amikor a próbára mentem, hogy majd szétszednek... Ők viszont néztek csodálkozva, hogy ki ez a gyerek itt, majd lelkiismeretesen álltak a munkához. Úgy gondoltam, ha az első négybe bekerül, és eljátsszák, az nekem már siker. Az első hely hatalmas boldogságot jelentett számomra, ráadásul ez a verseny zeneileg és referencia szempontjából is komoly lökés volt.

- Ezek szerint az, hogy a London Sinfonietta eljátszotta a Chuang Tzu álmát, már csak hab volt a tortán?

- Meglepetésként hatott, és természetesen nagyon megörültem, hiszen egy világhíres zenekarról van szó. Sajnos, csak harminc-negyven percem volt arra, hogy próbáljak velük a koncert előtt, de nagyon profin játszották el. Ilyen kvalitású együttes nem tudom, mikor játszott Ligetin, Kurtágon kívül magyar szerzőtől, pláne ilyen csemete-zeneszerzőtől darabot, és ez hatalmas megtiszteltetés.

- Mikor nő meg a csemete?

- Azt mondják, zeneszerző harminc után lesz az ember, addig csak rakódnak rá a dolgok. Azok leülepszenek, és újraformálódnak. Most még élvezem, hogy tanulhatok, hogy kipróbálhatok műfajokat, és a zenei eszköztáramat bővíthetem.

Bella Máté zeneszerzővel beszélgettünk a Madách Színházban frissen bemutatott, Karafiáth Orsolyával közösen írt darabjáról, zenéje születéséről és a Liszt-év kapcsán Liszt Ferenc örökségéről.

PRAE.HU: Február 18-án mutatták be a Madách Színházban aMacskadémon című, Karafiáth Orsolyával közösen írt darabotokat felolvasószínházi formában. Hogyan született a mű?

Egy éve írta ki a Madách Színház musicalpályázatát, amit a neten fedeztem föl. 2009-ben már indultam egy musicalpályázaton, aminek eredményeként megszületett az Ódry Színpadon a Who the F**k is Lady Domina? című előadás. A darabot, miután Londonban is bemutatták Better Than Sex címmel, a Pinceszínházban játszották egy darabig. Ennek a sikerén felbuzdulva akartam indulni a Madách-pályázaton Karafiáth Orsolyával, akinek akkor még csak a verseit ismertem. Megszereztem a számát, fölhívtam, elmondtam, hogy ki vagyok, mit csinálok, és hogy vele szeretnék dolgozni. Kiderült, hogy akkor épp egy Macskadémon című gyerekdarabon dolgozott, amiből végül ez a musical született.

PRAE.HU: A 130 pályázat közül a tiétek lett a harmadik helyezés.

Ez a díj azt jelentette, hogy a Madách vállalta a felolvasószínház költségeit, és biztosította a körülményeket, viszont a színészek válogatásánál szabad kezet kaptunk. 

PRAE.HU: A darab műfaja: horror-vígmusical. Hogy alkottátok meg ezt a műfajt?

Nem akartunk hagyományos musicalt írni, hanem olyat szerettünk volna, ami friss, amiben sok az irónia, és van benne valami őrület. Az őrült szereplők zeneileg sokkal izgalmasabbak. Próbáltam a műfajokat és a stílusokat vegyíteni, főleg a klasszikus magyar operett és a tradicionális angolszász musical hagyományait akartam egybeolvasztani. 

PRAE.HU: A másik, közelmúltbeli színházi megmozdulásod a botrányos Magyar ünnep című előadás, aminek Te komponáltad a zenéjét. Hogy talált meg a Nemzeti Színház?

Almási-Tóth Andrást, az első musicalem rendezőjét meghívták a Nemzetibe egy zenés gyerekdarabot rendezni. Ő kért föl, hogy írjak zenét a darabhoz. Addigra már megvolt a kellő referenciaanyagom, így Alföldi Róbert bevállalta, hogy egy kvázi ismeretlen, fiatal zeneszerző vegyen részt a produkcióban. A Berzsián és Dideki után Alföldi megkért, hogy írjak zenét az Ármány és szerelem három jelenetéhez. Utána felkértek, hogy komponáljak kórusra és kamarazenekarra Závada Pál Magyar ünnep című darabjához.

PRAE.HU: Hogyan írsz zenét?

Nem romantikus gyertyafénynél. Ha felkérésre írok, mindig a körülmények szabják meg a munkám kereteit. Gyakran előfordul, hogy a rendező megfogalmaz valamit, viszont sokszor mást ért rajta, mint én, ezért általában képesnek kell lennem kitalálni a gondolataikat.

PRAE.HU: És mi van a romantikus gyertyafény helyett?

Laptopfény. Annyiban még klasszikus vagyok, hogy zongora előtt is lejegyzem papírra az ötleteimet, amiket később beviszek a számítógépbe. 

PRAE.HU: Hogyan tervezed a zenei pályádat? Szeretnéd folytatni a színházi vonalat?

Alapvetően a színházi zeneszerzés érdekel, és az absztrakt zene, ami csak a zenével foglalkozik, és nincs benne semmi színpadias. A Zenekadadémián elsősorban az utóbbit tanulom. 

PRAE.HU: Ott most végzel. Mi lesz a diplomamunkád?

Már megírtam azt a kamarazenei darabot, ami a diplomához kell. A másik egy vokális, nagyzenekari mű, amihez a szöveg a Csongor és Tündéből az Éj monológja lesz. 

PRAE.HU: Ha jól tudom, a kortárs zene áll hozzád a legközelebb. Miért pont a kortárs?

Konzervatóriumi és zeneakadémiai tanulmányaim során fokozatosan megismertem és megszerettem a különböző zenetörténeti korszakokat, de a figyelmem középpontjában mindig is a kortárs zene állt. Az a jó a kortárs művészetben, hogy nem poros, ma történik, szeretem, hogy rám frissen hat.

PRAE.HU: A kortárs zenei koncertek mégis egészen kis részét teszik csak ki a koncertrepertoárnak. Ennek mi lehet az oka?

Keveset tudunk a kortárs zenéről, ezért amikor valaki először téved be egy kortárs zenei koncertre, nem érti, hogy mi történik, nem tud mit kezdeni az élménnyel, mert nem talál kapaszkodókat. Szerintem nagy segítség lenne, ha a kortárs darabok előtt a szerző felvezetésként kicsit beszélne a darabról. Amikor szerzői estet tartottam a Francia Intézetben, minden darab előtt elmagyaráztam, hogy mi fog történni. Ha adsz támpontokat a közönségnek, elkezdi érteni, hogy mi történik, és meg fogja tudni szeretni. Nekünk, szerzőknek, meg kell tanulnunk nyitni a közönség felé. 

PRAE.HU: Közben akadnak ellenpéldák is, gondolok most a Müpára.

A Müpában az a jó, hogy széles spektrummal dolgozik: bevállalják a klasszikus zenei, kortárs, világ- és népzenei koncerteket, valamint a könnyűzenét is. Így be tudják vonzani a fiatal közönséget is. 

PRAE.HU: A különböző évfordulók jó lehetőségnek bizonyulnak a klasszikus zene népszerűsítésére és a közönség bevonzására. Idén Liszt-év van. Mennyire követed a Liszt-év eseményeit?

Részt vettem pár koncerten. Például most volt az Új magyar zenei fórum 2011 zeneszerzőversenye, amin idén nem indultam (2009-ben megnyerte – H. A.), de részt vettem a gálakoncerten. Az idei versenykiírás szerint a pályaműveknek valamilyen módon kötődnie kellett Liszthez. Nagyon izgalmas és érdekes élmény volt megtapasztalni, hogy milyen a fiatal zeneszerzők viszonya Liszthez. 

Volt, aki egy olyan zongoraszólamot írt, ami elméletileg lejátszhatatlan, de mégis megszólalt, mert egy midi zongora játszotta hangmintákra. Ez arra reflektált, hogy annak idején Liszt számos darabját eljátszhatatlannak gondolták. Éppen ezért a maga korában sok olyan Liszt-karikatúra készült, amin húsz ujjal vagy sok kézzel játszik. 

PRAE.HU: A Liszt-év programjai közül még mi az, ami szerinted érdeklődésre tarthat számod?

Összességében tartalmas programok ígérkeznek, és amin csak lehet, részt veszek, ahogy az időm engedi. Például a zeneszerzéstanárom, Fekete Gyula írt egy operát Excelsior!címmel Liszt életéről. Ennek március közepén lesz a bemutatója. Azon feltétlenül ott leszek, mert nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan dolgozta föl Liszt életét. Ez nagyjából ugyanaz a szituáció, mint Mozart életéből musicalt írni, mert ilyenkor mindig az a dilemma, hogy mennyit tartunk meg darabban a zeneszerző eredeti zenéjéből, és mit írunk hozzá.

PRAE.HU: Milyen a fiatal magyar zeneszerző-nemzedék? Van esély rá, hogy új Liszt Ferencek szülessenek?

Úgy működik ez, mint a borvidékek: vannak bizonyos szőlőfajták, amiket csak Magyarországon termesztenek, mert itt van hozzá megfelelő klíma, talaj stb. Így tud például a tokaji hungarikummá válni. Ugyanez a helyzet a fiatal zeneszerzőkkel is, akiknek ez az ország nagyon jó táptalaj ahhoz, hogy fejlődjenek, és sok jó dolgot tanuljanak a zene terén. Liszt, Kodály, Bartók ugyanúgy nagyon jó táptalaj, mint Kurtág, Ligeti és Eötvös Péter. A magyar zeneszerzők világviszonylatban nagyon fontosak, ezért úgy érzem, hogy nekünk, fiatal zeneszerzőknek ugyanannyi felelősségünk, mint lehetőségünk van.

Bella Máté a Nemzeti Színházban megtanulta, hogyan lehet tapsos zenét írni

Bella Máté zeneszerző még be sem fejezte a Zeneakadémiát, de idén már Alföldi Róbert Ármány és szerelem rendezésének zenéjét komponálta, és legfiatalabb döntősként megnyerte az Új Magyar Zenei Fórum versenyét is. Filozófiája szerint minden stílusban képben kell lenni, ezért Beyoncé új albumát is meghallgatja – legalább egyszer.

– A versenygyőzelemnek köszönheti Alföldi Róbert felkérését?

– Közvetve igen: ha nem nyerek, biztos, hogy nem említik meg Alföldinek a nevemet. Az is nagy dolog volt, hogy így az UMZE eljátszotta a versenyre írt darabomat, a Chuang Tzu’s Dreamet, amelyet egyébként nem adott volna elő ilyen nagy presztízsű zenekar. A verseny egyik díja ráadásul egy saját szerzői est, ez pénteken lesz a Francia Intézetben.

– Az Ármány és szerelemhez a kortárs mellett úgynevezett alkalmazott zenét is szerezhetett. Nem volt nehéz hirtelen átlépni ebbe a világba?

– Némi tapasztalattal rendelkeztem már ezen a téren, de ez csak a harmadik alkalom volt, hogy színházi darabhoz komponáltam. Sok időm nem volt ilyesmiken töprengeni, mert Alföldi egy hetet adott nekem, úgyhogy reggeltől estig írtam. A színház teljesen másként működik: a végére az volt a benyomásom, hogy ott csak két dinamika létezik, hangos és halk. Szokatlan volt az is, hogy az én zenémhez igazították hozzá a szöveget. Ami lehet jó is, de nem voltak támpontjaim. Az olyan instrukciókra sem voltam egészen felkészülve, hogy az egyik rész legyen például tapsos.

– És tapsos lett?

– Igen, tapsoltak, de hogy mitől, arról fogalmam sincs. Örülök, hogy sikerült, meg annak is, hogy belevágtam, mert megérte: a próbák alatt úgy éreztem magam, mintha ott dolgoznék a Nemzetiben. A büfében együtt ihattam a kávét Kulkával és a többi színésszel, és amikor megszólalt a hangosbemondó, hogy engem várnak, az elég jó érzés volt – kár lenne tagadni.

– A színház mellett sok időt tölt zeneszerzőkkel is. Mi a jellemző erre a komponistagenerációra?

– Már némi nemzetközi rálátásom is van a szakmára, több külföldi fesztiválon is jártam, a múlt hónapban például Amszterdamban. A legújabb trend az, hogy klasszikus hangszereket torzítanak el úgy, hogy valamilyen hangszedőn keresztül a laptopba irányítják a hangot, amit aztán a processzor élőben konvertál. Mivel utána az eredmény hangfalakon szólal meg, felszabadultak a hangerőkorlátok. Ezt, mondhatom, ki is használták a kollégák.

– Egyébként van valamilyen lényegi különbség a hazai és nyugati kortárs zene között? Le vagyunk maradva?

– Nem mondhatnám, sőt én úgy éreztem, hogy az a fajta klasszikus oktatás, amelyet mi a Zeneakadémián megkaptunk, előnyünkre vált. Pár éve még nem értettem, hogy miért kell nekem menüettet, meg fúgát írni a stílusgyakorlatórára, de ez egy olyan arányérzéket fejleszt ki bennünk, amely például a hollandoknál nem volt meg. Gyakran túl hosszú vagy túl rövid darabokat írtak, és nem tudták jól időzíteni a hatásokat.

– Ha már a hatásoknál tartunk, szerzeményeiben nem riad vissza attól, hogy a kísérletezés mellett az érzelmekre is hasson.

– A hatásosságot és a hatásvadászatot nem szabad összekeverni. A hatásvadászat mindig olcsó, és ezt a laikus is könnyen észreveszi. Igen, szeretnék hatásos lenni, de korántsem vagyok akkora zseni, hogy pontosan tudnám előre, egy adott zenei szerkezettel mit érek majd el. De az biztos, hogy a kortárs zenének nyitnia kell a közönség felé is, és nem szabad magába zárkóznia.

– És merre lehet nyitni?

– Szerintem minden zenei stílust ismerni kell. A popzenében is képben kell lennem, ezért, ha kijön egy nagy hatású album, legyen az Britney Spears vagy Beyoncé, azt is meghallgatom. Legalább egyszer. Nem azért, mert szeretem, hanem mert a popzenében éppen ez történik. Azt hiszem, ezzel az elgondolással szinte egyedül vagyok a szakmában, és néhányan meg is rökönyödnek majd ezen, de nekünk, zeneszerzőknek nagyon fontos, hogy minél többféle zenével találkozzunk. Minden zenei élmény, ha nem is közvetlenül, de leszűrődik a saját szerzeményeinkben is.

– A szerzői estjén mire számíthatnak majd a hallgatók?

– Extrém, de nem sokkoló hangzásokra, és Magyarországon még soha sem hallott megszólaltatási módokra. Az egyik művész például egyszerre két klarinéton játszik majd, amiről, ha nem látom a youtube-on, nem is gondoltam volna, hogy lehetséges. A műsorba csak verseny-, és közönséggyőztes darabok kerültek be, többféle műfajból, például színházi dalok, és kamaraművek, illetve egy ősbemutató.