„Mesterségbeli ügyességével Bella Máté szerzeménye (It can’t be over) emelkedett ki a bombabiztos alsó középszerből” – fogalmazott a Magyar Narancs vitriolos tollú kritikusa az M1 A Dal 2014 című, az Eurovíziós Dalfesztiválra válogató showműsorról értekezve. Bella Máté zeneszerző, a Zeneakadémia tanársegédje a Fool Moon vokálegyüttes közönségsikert aratott döntős dalával csak első hallásra kalandozott el a komolyabb műfajoktól. FIDELIO INTERJÚ
-Egy popdal esetében előny vagy hátrány a klasszikus képzettség?
-A klasszikus képzettség teljes mértékben előnyt jelent, hiszen sokkal mélyebben ismeri az ember a klasszikus műveket és talán közelebb is érzi magához a zenei hagyományt, amely jó alapot teremt a popzene alapos megértéséhez is. Zeneszerzőként fő célom, hogy az új zene minél szélesebb körben ismert legyen, ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom felhívni a figyelmet az innovatív zenei gondolkodásra. Az új zenének egy olyan platformon is jelen kell lennie, mint A Dal 2014 című műsor. Nyilvánvalóan itt mások a zenei keretek, de ha az ember betartja a játékszabályokat, ugyanolyan izgalmas innovációt valósíthat meg, mint a klasszikus platformon.
-Van valamiféle sorvezetője, kánonja egy ilyen nóta megírásának?
-A szabályok nagyon világosak és egyszerűek. Tudsz-e három percnyi terjedelemben olyan dalt írni, amelynek minden másodperce leköti a közönség figyelmét? Ha igen, és a közönség rezonál a dalodra, akkor rád szavaz. Ha nem, akkor pillanatok alatt kiesel a műsorból. Nyilvánvaló, hogy a könnyűzenében használt „dal-forma” érvényesül – bár volt a műsorban már olyan dal is, amely nem követte a bevett gyakorlatot -, ugyanakkor a három perc miatt sajnos csak bizonyos tempók tudnak működni. Tulajdonképpen elég szűkre szabottak a keretek, ezért is nehéz valami eredetivel előállni. A helyzet persze még bonyolultabb ennél, mert egy jó popdalhoz kell jó zene, szöveg és előadó, gyakran koreográfia is. Ha valamelyik nem telitalálat, elbukik a dal.
-Talált inspirációs forrásokat az a capella klasszikus irodalmában?
-Annak ellenére, hogy az a cappella ma nem mainstream műfaj, az európai zenetörténetben elképesztően izgalmas és sokszínű repertoárja van egészen a napjainkig. Dunstable, Dufay, Ockeghem, Palestrina és Lassus varázslatos világa ugyanolyan hozzám közel álló ihletforrásként szolgál, mint a Take 6, a King’s Singers, vagy a Pentatonix művei. Nyilvánvalóan, hogy az emberi hang az egyik „leginnovatívabb hangszer”, rengeteg mindenre képes. Ma úgy látom, hogy a popzene egyre inkább hat az a cappella műfajára, beatboxtól a body drummingig számos zenei elemet és effektust beemelve a klasszikus vokális muzsikába.
-A laikus azt képzeli, hogy egy popdal megkomponálása leginkább a színházi zeneszerzéshez áll a legközelebb.
-Alapvetően hasonlít, mivel akár csak egy színházi felkérés esetén, az embernek itt is csapatjátékosnak kell lennie. Fontos odafigyelnie arra, hogy a projektben mindenki megtalálja a helyét és a feladatát, úgy hogy közben jól is érezze magát. Rácz Gergővel (a Fool Moon tagja 1995-től szintén járt a Zeneakadémiára, méghozzá klasszikus gitár szakra – a szerk.) közösen raktuk össze a dal végleges formáját.
-A crossover-jellegű zenei kalandok nem rombolják egy klasszikus komponista tekintélyét?
-Mindenekelőtt a crossover műfaját fontos tisztáznunk. Magyarországon legtöbbször azt a fajta crossovert láthatjuk, amikor minden, ami az adott projektben „klasszikus” az lebutul, leegyszerűsödik és előtérben marad a könnyűzene. Jól látható az ilyen projektekben, hogy a nagyzenekar inkább csak biodíszlet. Crossover címszó alatt Nyugat-Európában egész más történik. Olyan előadások születnek, amelyekben a klasszikus zenekar teljes mértékben egyenértékű fél, a játszani való nem csak négy akkord, hanem szövevényes és sokrétű zenei szövet, a hangszerelésben pedig a legmodernebb technikákat használják. Valami új születik tehát, amelyet az a közönség is értékel, amely elsősorban klasszikus zenét hallgat, de azok is, akiket csak kedvenc slágereiket szeretnék másképp meghallgatni. A hangsúly az újragondoláson van. A Fool Moonnak írt dalom azonban elsősorban misszió. Szerettem volna az a cappella éneklés versenyképességét bizonyítani a nagyközönség felé. Szerettem volna, ha a műfaj megmutatja magát a mainstream zenei irányzatok között, ráébresztve mindenkit, hogy igenis helye van a fősodorban. Úgy gondolom, ez sikerült, hiszen több mint 400 dalból a legjobb négyben végzett a csapat.
-A siker generált újabb popzenei felkérést?
-Nem kaptam újabb felkérést – hozzáteszem, nem felkérésre készítettem az It Can’t Be Overt sem. A menedzserem, Meczner Vera hívta fel a figyelmemet erre az a cappella csapatra, ahogy tavaly Polyák Lillára, akinek a Valami más című dalt írtam. Nekem mindkét kompozíció kikacsintás volt, izgalmas, tapasztalatbővítő kihívás.
-Mit gondol, a televíziós show révén szerzett népszerűség segítheti a további karrierét?
-Őszintén szólva, nem tudom. Gondolom a népszerűség nem átok, de én személy szerint nem vágyom rá, és azt sem gondolom, hogy ez fontos lenne. Fontos inkább az, hogy a klasszikus zene kitörjön abból az izolált, gyakran belülről is elzárkózó helyzetéből, amelybe mostanra kényszerült. Véleményem szerint ehhez elsősorban olyan szerzőkre és zeneteoretikusokra van szükség, akik amellett, hogy jól tájékozottak korunk zenei irányzataiban és széleskörű repertoárismerettel rendelkeznek, állandóan újragondolják és újrafogalmazzák saját szerepüket a jelenkorban. Szinte közhely, hogy klasszikus zenei életünk a nyugati világ minden részén: régiségek múzeuma. Elődeink zenei kosztján élünk. Preklasszikus, klasszikus, romantikus, neoromantikus, és neoklasszikus koszton. A zeneművészet hosszú történetében még sosem volt olyan korszak, mint a mostani, amikor a modern zene majdnem teljesen kimarad a zenei tevékenységek főbb áramlataiból. Különösen figyelemreméltó ez egy olyan korban, amikor a muzsika mindenütt jelen van és szerves része mindennapi életünknek. Ennek szeretnék elébe menni és megmutatni, hogy klasszikus képzéssel igenis képesek lehetünk nagyobb tömegek zenei ízlését, gondolkodását formálni.