A popzenében minden másodperc számít, a komolyzene pedig válaszút előtt áll – vallja Bella Máté, a Zeneakadémia docense, aki egyaránt otthonosan mozog a kortárs zenei kísérletezés és az 50 milliós nézettségű popslágerek világában. Az interjúban a zeneszerző beszél arról, miért kellett hétszer újraírnia első popdalát, és hogyan formálja át az agyunkat a „TikTok-effektus”. Szó esik a posztmodern cinizmusát felváltó „új naivitásról”, a kínai és az európai zenei gondolkodás közötti szakadékról, valamint arról is, hogy, ha a klasszikus zene nem talál utat a fiatalokhoz, hamarosan nem marad belőle más, mint „komolyzenének álcázott könnyűzene.
Nálunk, Magyarországon természetes az, hogy valaki mindkét műfajban, a klasszikus- és a könnyűzenében is alkot?
Ez alapvetően attól függ, kit mi érdekel; a komolyzenészek közül nem mindenkit vonz a könnyűzene, ez nem kötelező dolog. Számomra az egész 2013-ban kezdődött, amikor a menedzserem felvetette, hogy írjak egy dalt az Eurovíziós Dalfesztiválra. Polyák Lillának kerestünk dalt, és jött az ötlet, miért ne írhatna egy kortárs zeneszerző popdalt? Akkoriban már írtam színházi zenéket a Nemzetibe Alföldi Róbert alatt, dolgoztam az Operettszínházban és a Vígszínházban is, így érdekelt a kihívás. Azonban rá kellett jönnöm, hogy popzenét hallgatni és popzenét írni két teljesen különböző dolog.
Miben rejlik ez a különbség? Sokan hajlamosak lebecsülni a popzenét az egyszerűsége miatt.
A legfőbb különbség az időkezelésben van: a popzenében tényleg minden másodperc számít. Míg a komolyzenében más az időfelfogás, egy popdalnál mindössze három-négy perc áll rendelkezésre, hogy elmondj valamit az érzelmeidről és az intellektusodról. Sokan mondják, hogy ez csak „négy akkord”, de egyáltalán nem mindegy, azok milyen konfigurációban jelennek meg. Ahhoz, hogy egy dal érzelmi hatást váltson ki tömegekből, fel kell térképezni a műfaj keretrendszerét. Emlékszem, azt az első dalt legalább hétszer-nyolcszor írtam újra, mire összeállt.
Ez a rövidülés a klasszikus zenét is eléri? Ma már nem tudunk végigülni egy 40 perces szimfóniát?
A figyelemfaktor valóban rövidül, haladunk a „TikTok irányába”, de én nem hiszek a hanyatlásban. A világ és a trendek változnak; aki ezt intellektuálisan le tudja követni, az szerencsés. A zeneszerzésben próbálom ötvözni az intuitív és az intellektuális megközelítést. Korábban túl szikáran, rendszerekben gondolkodtam, de rájöttem, hogy a jó kompozíció mindkét szinten meg kell, hogy ragadja a hallgatót. Számomra a művészi zene ott kezdődik, ahol ez a két oldal egyensúlyba kerül, még ha az arányok el is tolódhatnak.
Ért-e bármilyen kritika a klasszikus zenei szakma felől, amiért „elhajoltál” a pop felé?
Biztosan voltak ilyenek, bár hozzám nem minden jutott el. A komolyzenei berkekben a popzene megítélése hagyományosan nem túl pozitív, inkább csak „tánczeneként” tekintenek rá. Ugyanakkor úgy látom, ezek globális trendek, nem csak magyar specifikumok. Nemrég végighallgattam a 100 legjátszottabb kínai popdalt a Spotify-on, és egészen más világot láttam. Az európai fülünkkel mi mást hallunk meg, egy rusztikusabb, fűszeresebb hangzást képviselünk.
Ha már Kínát említetted, tanítasz is kínai hallgatókat a Zeneakadémián. Mekkora a különbség az ő gondolkodásuk és a miénk között?
Hatalmas. Az európai társadalom individualista, nekünk fontos, hogy az individuum elkülönüljön és valami egyedit hozzon létre. A kínai társadalom kollektivista, az oktatási rendszerük is mást sugall; náluk a hallgatóimnál kevésbé szempont az egyéni hang megtalálása. A Zeneakadémián egyébként ma már természetesebb a könnyűzene jelenléte. Vannak olyan hallgatóim az alkalmazott zeneszerzés szakirányon, akik például a Blahalouisiana vagy a Margaret Island zeneszerzői. Olyan tudást próbálunk adni nekik, amivel a pályán tudnak maradni, és érdekes látni, hogyan emelhető be az ő gondolkodásuk a klasszikus közegbe.
Hogyan hatott a popzenei tapasztalat a te komolyzenei munkáidra?
Ma már rövidebb kompozíciókat írok. Egy szimfóniám például már csak 15 perces. Ennek persze piaci okai is vannak: az európai zeneéletben általában három próba plusz egy főpróba áll rendelkezésre egy műre. Ha a darab túl nehéz vagy túl hosszú, ennyi idő alatt nem lehet tökéletesen megoldani, és az az előadás rovására megy. A COVID is sokat rontott a helyzeten; a büdzsék és a közönség igényei is megváltoztak. Ma már nehezebb becsalogatni az embereket egy tematika nélküli koncertre; a tematizált estek, ahol például irodalom és kortárs zene találkozik, sokkal sikeresebbek.
Min dolgozol jelenleg?
Egy passión dolgozom, amit Almási-Tóth András librettója alapján írtam. Ez egy kétórás opera-oratórium, egy szakrális darab, amit nem feltétlenül templomba, hanem operaszínpadra képzelek el. Ez a munka megváltoztatta a zenei gondolkodásomat: elmozdultam egyfajta metamodern világ felé. A posztmodern cinizmusa és iróniája helyett egyfajta „új naivitás” érdekel, az, hogy újra higgyünk dolgokban és merjünk érzelmeket kifejezni. A kristályszerkezeteket, az egyszerűséget keresem.
A 20. századi kísérletező iskolák, mint pl. a darmstadti, mit hagytak ránk tartós örökségként?
A legfontosabb talán az, hogy a hangszín egyenértékű paraméterré vált a ritmussal és a hangmagassággal. Ez a hangszínalapú gondolkodás, a szonorizmus máig hat, különösen az ensemble-kompozícióknál. Egy kisebb együttes olyan, mint egy ló: könnyen mozdul, míg egy nagyzenekar olyan, mint egy bálna, amit meg kell lovagolni.
Mit gondolsz a technológiai trendekről? Lehet érvényes „TikTok-szimfóniát” írni?
Szerintem ez csak akkor működik, ha organikusan fejlődik ki, nem pedig erőltetett trendkövetésként. Nem vagyunk felületesebbek, mint régen, csak túl sok inger ér minket, és a dopaminfüggőség – a lájkok és visszajelzések utáni vágy – átalakítja az agyunkat. Nekem is érdekes tapasztalat volt, amikor Rácz Gergővel megírtuk a Mostantól című dalt; az 50 millió feletti megtekintést produkált. Eközben a komolyzenei darabjaimat, mint a Hesperus-t, talán ha ezren megnézik a YouTube-on.
Nincs benned emiatt hiányérzet? Hogy az egyiket milliók, a másikat csak páran hallgatják?
Nincs, mert tudom, melyik mit képvisel. A legfontosabb az őszinteség; a zenén keresztül a saját gondolataimról és érzéseimről akarok beszélni. Ha pózok vannak, az úgyis kiderül. Érdekes, hogy ma már a digitális térben való jelenlét határozza meg a kultúrát: ami nincs fent a Spotify-on vagy az Apple Musicon, az gyakorlatilag nem létezik. Volt olyan kínai növendékem, aki azért talált meg, mert tetszett neki a honlapom vizualitása. Ezt Eötvös Péter „utógondozásnak” hívta: a zeneszerzőnek ma már a darab megírásán túl a forgalmazással is foglalkoznia kell.
Említetted a Hesperus-t. Miről szól ez a mű, és honnan jött a cím?
Ez egy brácsaverseny, aminek az alapötlete az esthajnalcsillag, görögül Hesperus. Az érdekelt, ahogy a csillag fénye pislákol, ahogy az atmoszférán áthaladva rezeg, oszcillál. Ezeket a villódzó effektusokat szerettem volna zeneileg megfogni. Sokan azt hiszik, magyarázni kell a darabokat, de szerintem ha egy kompozíció hat rád, akkor magyarázat nélkül is hat. Persze a hallgatói állapot is számít; néha én is elámulok, mit dobál elém az AI algoritmus. Sokszor kapok olyan darabokat, amik „majdnem jók”, de hiányzik belőlük az az egyedi arculat, ami érzelmeket váltana ki.
Visszatérve a Mostantól sikerére, miért ment ekkorát az a dal?
Talán azért, mert a megcsalás lelki dinamikáját sikerült természetesen, minden műviség nélkül megragadni. Hujber Szabolccsal sokat dolgoztunk a szövegen, hogy egyszerűen és közérthetően meséljük el ezt a történetet, amivel sokan tudtak azonosulni. Ugyanígy figyelem a mai sztárokat is, például Azahriah-t, akit egy nagyon profin felépített projektnek látok. A mai világban valid döntés projektként tekinteni a művészetre, én is így állok sok felkéréshez.
Van olyan popsztár, akit kifejezetten kedvelsz?
Billie Eilish szimpatikus, mert egy organikus, családi önszerveződés eredménye, szemben a dél-koreai K-pop ipari jellegével. A K-popnál kézikönyvek vannak arra, hogyan kell táncosokból énekest faragni, ez nekem túl plasztikus. Én a garázsból induló, őszinte dolgokat szeretem. De vigyázni is kell; láttam nemrég a System of a Down egyik koncertjét, és szomorú volt látni, ahogy idős emberekként, enerváltan próbálják előadni a régi energikus dalaikat. Tudni kell kiszállni is.
Mit gondolsz a komolyzene jövőjéről? Mi a túlélés záloga?
A legfontosabb vízió a fiatalok megtalálása és integrálása kell, hogy legyen. Erre jó példák a Budapesti Fesztiválzenekar matinékoncertjei, ahol a gyerekek a zenészek között ülhettek babzsákokon, és testközelből élték meg a zenét. Meg kell találni azokat a tematikus formákat, amik bevonzzák a közönséget. Ha ez nem történik meg, a komolyzene tortaszelete egyre kisebb lesz, és marad a „komolyzenének álcázott könnyűzene”. Ott van például Ludovico Einaudi vagy Max Richter, akiknek a zenéje hatalmasat megy a közösségi médiában, mert érzelmeket vált ki a fiatalokból. Richter Sleep albuma például nyolc órán át tart, és az alvás fázisaihoz íródott – ez egy zseniális koncepció, ami működik.
