A két Bogányi és a két kortárs mű. Ők voltak a Müchener Kammerorchester mellett a CAFe Budapest remek koncertjének legfontosabb szereplői. Kolozsi László írása, Fidelio 

A müncheni kamaraegyüttest Thierry Fischer vezényelte, akit a neve alapján, franciának gondoltam volna, de mint a koncert színlapjáról kiderült, egy amerikai úriembert tisztelhetünk benne, aki vezényelt már komolyabb kisegyütteseket, kamarazenekarokat, de igazán jelentős zenekart nem. Jelentős rutinnal, de igazán egyéni stílussal még nem rendelkező karmester: jelen sorok írója nem elsősorban miatta ment a koncertre, hanem azért, mert annak a zene nyújtotta örömökön túl volt két fontos hozadéka.

Az egyik, hogy megismerhettem, hallhattam végre a Bogányi-féle csodazongorát, melyről annyi ódát zengett már – nem mindig hiteleset – a sajtó, s melynek hangját, úgy véltem, a legjobb kamarazenekari esten megismerni, ahol nem csak a zongorát magát lehet hallani, hanem azt is, hogyan működik együtt a zenekarral. A másik hozadék a kortárs zene egyik sztárjának, Tristan Murial-nek a műve volt. Az egyébként – a karmesterrel ellentétben – valóban francia Murial-t olyan zenészek és zeneszerzők, akiknek sokat adok a szavára, magasztalták. Nekem még nem volt szerencsém élőben kompozíciójához, itt az idő, hogy ne csak a videó-megosztókon keresztül halljam. Talán, mert azt gondoltam, van elég sok jó zongora, a Bogányi irányításával kreált nem tud annyira újat adni, ami megérné az érte kifizetett súlyos milliókat, ezért Murial művében bíztam inkább. Azt hittem, az ő műve az, amiért biztosan érdemes végigülni a koncertet. Semmi nem úgy történt mint vártam. 

A zongora Mozart C-dúr concertójában mutatkozott be az estén (K. 467): elég fura látványt nyújtott, a barokk fagottra hangolódó művészek közt ez a futurisztikus monstrum, ami inkább emlékeztet egy űrjárműre. A müncheni zenekar aránylag lassú tempóban, kevés legatóval kezdte el a művet, kissé darabosan. Az már a zongora belépésekor világos volt, hogy ez a hangszer egy ilyen szerzeményhez, mint Mozart zongoraversenye, remekül illik. Ugyanis a hangja kissé csengő, tiszta, precízen, már-már kopogósan szólal meg. Főként magasabb regiszterben megszóltatott hangjai élénkek, ami erősen emlékeztet a Steinway hangjára, ugyanakkor a basszusa, a mélységei mintha nem lennének elég izmosak, azok egészen másképpen szólnak.

A kinyitott hangszer fedelének tükröződésében jól lehetett látni, hogy nincsenek kereszthúrok, hogy a tervezés során éppen az lehetett a cél, hogy elkerüljék, ami a Steinwayekre jellemző, hogy a mélyebb hangok összezúgjanak, rezonáljanak, megtöltsék a hangszer testét. Ha nem is elementáris erővel (inkább visszafogottan, mint harsányan), de nagyon szépen szólaltak meg a mélyebb hangok is. Zongorákat egymástól megkülönböztetni tudó fül számára valóban egyedi és érdekes hangzása van. Ahogy mellettem ülő zeneértő barátom mondta, szép, szép, de nem hiszem, hogy ezen ilyen jól lehetne Rachmaninovot is játszani. Ő jegyezte meg, és tulajdonképpen nem tudom cáfolni, hogy Bogányi Gergely, szinte mindvégig a bal pedálon tartotta a lábát. Őszintén szólva én ennek okán sokkal kevésbé tudok elmerengeni, mint azon, hogy vajon megéri-e nem csekély árát a design zongora, behozhat-e valóban annyit (láthatjuk-e majd kópiáit hangversenytermekben), ami után azt lehet mondani, adtunk valamit mi, magyarok is a zongorázásnak, nagy játékosainkon túl.

A Mozart-darabot követően egy újabb Bogányi jelent meg a színen, aranyszínben tündöklő ingben, Bogányi Bence, fagottművész, aki a roppant tehetséges Bella Máté erre az alkalomra íródott fagottversenyét mutatta be. Nos, nem kertelek: ezért volt igazán érdemes ellátogatni a koncertre. Egy olyan művet hallhattunk, amely azokban a pillanatokban változik, vált témát, megszólalási módot (hangnememről nem beszélhetünk), mely pillanatokban éppen fárasztóvá kezd válni. Ez a lassú gomolygásként induló mű, valójában moduláris darab, miként a címe is – Laniakea – jelzi, bolygóközi utazást mutat meg, zenei jelenetekkel. A címet maga a szerző magyarázza el: a hawaii eredetű szó jelentése, mérhetetlen kiterjedésű égbolt. Ezt a kiterjedést, a végtelennek tetsző távolságokat, a csillagok fehér gomolygását hivatott ábrázolni, a hegedűvonók vibrálása, a tremolók fölötti fagott szóló, a kromatikusan kitöltött hangkomplexumok, melyek mintha nem is zenei események, hanem halmazállapotok lennének. Nem is elsősorban Ligeti jutott róla eszembe, hanem egy filmes élmény, Cristopher Nolan Interstellar című filmje, illetve annak Hanz Zimmer megalkotott a zenéje, amely más eszközökkel, de hasonlóképpen tudta érzékeltetni a végtelenséget, a tágasságot. Bella Máté zenéje mintha behúzná a hallgatót egy olyan térbe, ahol szinte rémülten szembesül az őt körülvevő univerzum kiterjedésével, saját jelentéktelenségével.

Meg kell hagyni, a szerző embert és nyelvet próbáló szólamot írt Bogányi Bencének: a fagottnál a nyelvnek aránylag kevés hely marad, ezért ezek a gyakori gyors futamok, melyek a művet jellemzik, kegyetlenül nehezek.

A koncert második felvonásában, egy kissé hevenyészetten, a magyaros kötéseket nem érző, ezért magyar fülnek idegenül hangzó – a mellettem ülő szerint itt a forte azért forte, mert oda van írva, nem azért, mert ez következik a zenéből – Bartók Divertimento után következett a várva várt Murial darab (egy valakit érdemes a Bartók-mű kapcsán kiemelni, a koncertmestert, Daniel Gigibeget), ami különösen Bella Máté darabja mögött, csalódást keltett.

Ahogy a műsorfüzet kitér rá, a 2007-ben komponált Cruel Tales, vagyis Kegyetlen mesék, Villie de L’isle Adam novelláskötetének zenei illusztrációja. Amennyire meg tudtam figyelni, volt egy rövid bevezető szakasz, mely a két elektromos gitár torzított hangjaira épült, azt bontotta ki, majd ezt követték a mesék, melyek alig voltak hosszabbak a bevezetésnél. Az utolsó novella egy üstdobütéssel ér véget: ezen novellában egy kínai esik egy üstdobba, vagyis olyan mű ez, amelynek megértését, élvezetét, könnyítette volna, ha tudjuk, mit is mutat be éppen a zenei jelent (ez kimaradt a műsorfüzetből). Az eléggé zilált, a két elektromos gitárt nem szóló, hanem hangfestő hangszerként kezelő mű nem érdektelen – csak Bella Mátéé mögött nem tűnik igazán jelentősnek. Ennek is van különleges atmoszférája, hangszerelése egészen virtuóz, vannak erős momentumai – azok, melyekben az ütősök, a marimba, fontosabb szerepet kap –, de nem olyan torokszorító, nem tartja úgy a markában az elejétől a végéig a hallgatót mint Belláé.

A hangszerelés meghatározója a két gitár, mely a műsorfüzet szerint egymástól negyed hanggal el van hangolva: én ezt a hangolási különbséget nem érzékeltem. Mindenesetre szó sincs arról, hogy ez a mű bármilyen rokonságban állna a Deep Purple és más rock zenekarok, elektromos gitár versenyműveivel. A Fender és Gibson gitárok pedálok torzította hangjai olyan fura hangfoszlányok, melyeket a zenekar imitál. A két egymással szembeállított hangszer versenyének, megszólalásának, adott némi ironikus felhangot, hogy két ellenséges, folyamatosan egymást gyalázó gitárcég hangszere szólalt meg – nagyon hasonlóképpen. Fura, kissé idegtépő, a szerzőre jellemzően alig húsz perces szerzemény. Nem titkolom: rég éreztem ilyen hosszúnak húsz percet.