Bevezetőjében Marton Éva, a Zeneakadémia magánének tanszékének irányítója történelmi pillanatot említett: hosszú idő után ismét a Magyar Állami Operaházban rendezhette meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszaka a tanévvégi színpadi vizsgát. Valóban fontos előrelépés ez ahhoz képest, hogy az operavizsga az elmúlt években az Ódry Színpad erre kevéssé alkalmas, szűk termébe szorult. A genius loci, a hely szelleme – Ybl Miklós gyönyörű operaháza s nem utolsó sorban az intézmény kiváló zenekara, melyet a tanszak és a vizsga zenei vezetője, Sándor Szabolcs gondosan tanított be -, minden közreműködőnek szárnyakat adott, és minden növendéket tudása legjavára sarkallta. A genius loci ugyanakkor nem veszélytelen. Hisz épp ezen a színpadon gyorsan elkövetkezik az „igazság pillanata”…
Jóllehet ironikusan, de a szakma veszélyeire figyelmeztetett – az én olvasatomban – már az első operarészlet is: Humperdinck Jancsi és Juliskájának második fele. Az opera tanszak vezetőjéül frissen kinevezett rendezőtanár, Almási-Tóth András ugyanis a Grimm-mese sűrű erdejét a színházi látszatvilág intrikus rengetegévé értelmezte át – szellemes ötlettel. Ebben a színház-metaforában azután a Boszorkány sem szimpla boszorkány többé, hanem sokkal rosszabb: sztár vagy – ahogy az operarajongók nevezik – díva. Mondhatni „stílusos” dolog, hogy épp az egész vizsga talán leglefegyverzőbb tehetsége, Vörös Szilvia brillírozhatott ebben a vérbő szerepben, míg egy másik, világosabb hangszínű mezzoszoprán, Balgová Gabriela Jancsit alakította kiválóan. Morva-Gulyás Anna mint butuska Juliska viszont inkább csak a humorát tudta megmutatni; kiváló koloratúrszoprán adottságait nem itt, hanem a vizsga záró darabjában csillogtathatta.
Az operavizsga középső blokkja Leoš Janáček remekéből, A ravasz rókácskából nyújtott keresztmetszetet. És ahogyan Almási-Tóth már a Humperdinck-operában, úgy itt is ironikus kérdőjelet biggyesztett a darab meseszerűsége mellé, sokkal inkább annak felnőtt jellegét hangsúlyozva. Az egész vizsgaelőadás mottója – „A felnőttkor küszöbén” – tehát itt is találónak mutatkozott. Hogy azonban az állatok és az emberek világa között kényesen egyensúlyozó cselekmény még egy áttétellel a revü-operettek világába lett transzponálva, az nem igazán könnyítette meg azok dolgát, akik a művel most először találkoztak. Az operaosztály első évfolyamából itt Gaál Csaba tűnt ki az Erdész szerepében; jó színpadi megjelenés és szép bariton hangmatéria jellemzi, amelynek helyes fókuszálásán még van mit dolgoznia. A többi fontos szerepet a most végző, második évfolyam hallgatói énekelték – ha nem is átütő erővel, de legalábbis – ügyesen. Iskolamesterként a tenor Dékán Jenő biztos muzikalitásával és meglepő mozgáskultúrájával tűnt ki. A több kisebb szerepből összevont Bűvészt [?] a szoprán Ambrus Orsolya alakította jó atmoszférateremtő képességgel. Végül a címszereplő Rókácskát és hites urát, Rókafit az évfolyam „álompárja”, a szoprán Jakab Ildikó és a tenor Rab Gyula személyesítette meg. Valóban jó rájuk nézni, és bár viszonylag kis hanggal, de mindketten egyéni, szép színnel és kulturáltan énekelnek.
Harmadik, záró részében a vizsga azután valóban „mérföldkőnek” bizonyult, és talán nem is csak a Zeneakadémia történetében. Új magyar opera ősbemutatójának lehettünk tanúi, méghozzá az ének és zeneszerzés tanszékek gyümölcsöző együttműködésének köszönhetően. A vadonatúj kompozíció szerzője az a Bella Máté, akinek nagy feltűnést keltett diplomamunkájáról – az Éj monológjának megzenésítéséről Vörösmarty Csongor és Tündéjéből – egy éve számoltam be az Új Zenei Újság hallgatóinak. A tavalyi siker alapján most az Egyetem vezetése merészet gondolt, és mindjárt egész operát – ha „csak” egyfelvonásosat is – rendelt az immáron DLA-doktori képzésben részesülő Bellától. Ezzel is emelve az operavizsga művészi érdekessége és rangja. Az ötlet, hogy egy fiatal zeneszerző fiatal énekesek számára írjon színpadi művet egy olyan drámából, amely a fiatalok szexuális útkereséséről szól a felnőttek álszent társadalmában, megint csak a rendezőtanár Almási-Tóth András érdeme. Ám Frank Wedekind századfordulós, pre-expresszionista drámájából, A tavasz ébredéséből operát írni egyébként is frappáns gondolat! A librettót az ötletgazda szállította: tömörítve, általánosítva, az ifjúság mai szóhasználatához idomítva. Az eredmény: ahogyan száz évvel ezelőtt Wedekindnek, úgy most Almási-Tóthnak kellett imitt-amott a – vélt vagy valós – „jó erkölcsök” előtt meghajolnia. Azonban a rendezés intelligenciájára vall, hogy a mű verbális kendőzetlenségét sikerült a színpadra állítás stilizáltságával ellensúlyozni. Fontos szerep jutott ebben – miként már A ravasz rókácska-keresztmetszetben is – a Magyar Táncművészeti Főiskola hallgatóinak. Kulcsár Noémi koreográfiái pedig sosem tolakodtak, de nem is elégedtek meg sohasem a puszta dekorativitással.
Ami már most Bella Máté első operáját, A tavasz ébredését illeti: mintaként a fiatal szerző az amerikai operára hivatkozik – jó okkal, hiszen a nagy tonális felületek ritmikus-motorikus megmozgatása minimum Bernsteintől John Adamsig jellemzi az elmúlt évtizedek és napjaink amerikai zenéjét. Ám mindez ott gyökerezik Európa klasszikus modernségében, Bartókban és Stravinskyban, mint ahogy a rafinált filmzenei hatásokban sem csak Hollywoodot halljuk á la John Williams, hanem az európai impresszionizmus színesen izgalmas hangszereléseit is. Bizonyos, hogy Bella Máténak a jövőben is lesz még mit fejlődnie a változatosság elérésében, mégis az egész opera egy 27 éves fiatalember elképesztő dramaturgiai tehetségéről, bámulatos érettségéről tanúskodik. Az idei operavizsga közönsége nemcsak üde énekes palántákat, hanem egy nagy reményekre jogosító, ifjú operaszerzőt is ünnepelhetett.