Nem szokványos felépítésű koncerten lépett fel Bogányi Gergely, Bogányi Bence, valamint a Münchener Kammerorchester. Az est első felében két versenymű, Mozart C-dúr zongoraversenye (K. 467) és Bella Máté Laniakea című fagottversenye hangzott el, utóbbi ősbemutatóként. A második részben Bartók Béla Divertimentója és Tristan Murail Kegyetlen mesék (Contes Cruels, 2007) című darabja, melyben két elektromos gitár is fontos szerepet játszott.
Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2015 december, Muzsika
A „klasszikus” repertoárhoz tartozó darabok alkalmat kínáltak a zenekari erők és a karmesteri potenciál (Thierry Fischer) felmérésére. A Mozart-mű szolid képességekről tudósított, a Divertimento pedig kifejezetten csalódást keltő volt. A Bartók-darab előadásakor feltűnt, hogy mennyire hiányzik ebből az együttesből a megbízható tisztes közép, egyes pultoknál nagyszerű kezdeményezésekre lehetett felfigyelni, másoknál egészen gyámoltalan produkciókra. Ritkán hallani ennyire kiegyenlítetlen összetételű kamarazenekart.
A zongoraversenyben a figyelem Bogányira és a Bogányi Gergely irányításával fejlesztett zongorára összpontosult. A hangszer és a szólista összecsiszoltan, nagy egyetértésben muzsikált, a zongoraművész probléma és ellenállás nélkül tudta érvényesíteni zenei elképzeléseit a zongorán. Egységes dinamika, egységes hangszín, egységes lecsengés – karcmentes, érinthetetlen, távoli szépség. Szívesen meghallgatnék ezen a hangszeren egy problémás darabot, akár a problémás Mozarttól is.
Tristan Murail nagyobb együttesre írt műve (sok muzsikus kizárólag ebben a darabban lépett pódiumra) a 19. századi francia író, Villiers de l’Isle-Adam novellagyűjteményére utal. Egyik elbeszélése A régi zene titka címet viseli. A bizarr történet egy kínai muzsikusról szól, aki egy sok gyakorlást igénylő, speciális harangjátékon játszik. Egy alkalommal felkérik, hogy játssza el egy fiatal szerző új darabjának szólóit, mely a csend különböző fokozataiból áll… Szegény zenész a koncert végeztével a nyílt színen kel ki a darab ellen, és heves gesztusok közepette – a bőrt átszakítva – belezuhan a nagydobba.
E történet programszerűen is megjelenik a Murail-darabban, az előadásban viszont szinte észrevehetetlen maradt. A kompozícióban más mesékre ugyan nem lehet ennyire direkt módon ráismerni, de a „Hol volt, hol nem volt” formulák visszatérései révén a meselánc jellegzetes dramaturgiájára igen – még ebben az elnagyolt előadásban is. Sajnos a mű ahhoz túl hosszú, hogy elnagyolt formában ismerkedjünk meg vele. A hangolás és a hangosítás tekintetében a két elektromos gitár beállítása is hiányérzetet keltett.
A koncert mégsem volt feledhető, s erről Bella Máté gondoskodott. A színpadon két, azonos hangszerelésű együttes (vonóskvintett és fagott) foglalt helyet, középen a harmadik fagottos, a szólista. Adarabban Bella két korábbi művének koncepcióját szintetizálta. 2014-ben hallhattuk először Hypnos című művét, melyben a zene térbeli differenciálásának lehetőségeivel, illetve a fagott-ensemble (a bemutatón a Corridor Quartet játszott) különleges hangzásával kísérletezett, messze sikeresebben az átlagos kísérletezőknél. Egy másik művében (Sounds of Generation Y), melyet néhány hónapja aRádiózenekar mutatott be, Bella az amerikai minimalizmus technikáit, a tonális zenébem és melodikus formálásban rejlő potenciált integrálta saját zenei nyelvébe. A Laniakea egy minden pillanatában átélhető, kevés, de igen karakteres elemből építkező, fantáziadús és fantáziát élénkítő kompozíció. A koncerten plasztikusan érvényesült a két hangszercsoport közötti kapcsolat (Bella fáziseltolódásokat használt, de nem Steve Reich korai műveinek analógiájára), és az egyes csoportok belső gesztus-polifóniája is világosan rajzolódott ki.
Bogányi Bence játszotta a nem könnyű, ugyanakkor tetszetős és hatásos centrum-anyagot, a mű szólisztikus rétegei közül a legjelentősebbet, előadása minden szempontból korrelált e jelentőséggel. ALaniakea sajátosan értelmezi át a versenymű műfaját, olyan ensemble-darab ez, melyben a tizenharmadik szólam (a szólófagott) minden mozzanatában jelentőségteljessé válik, szerepe a zenei folyamat fenntartásában kulcsfontosságú.
A darab címe – Laniakea – hawaii eredetű szó, melynek jelentése: mérhetetlen égbolt („lani”: ég, égbolt; „akea”: óriási méretű, mérhetetlen, hatalmas). „Ezzel a névvel látták el – magyarázza Bella Máté – a2014-ben felfedezett szuperhalmazt is, melynek átmérője mintegy 520 millió fényév és megközelítőleg 100 000 galaxis alkotja. A szuperhalmazok az univerzum (eddig felismert) legnagyobb struktúrái, melyeket galaxisok csoportjai alkotnak. A Tejútrendszer a Laniakea szuperhalmaz része, annak egyik oldalágán helyezkedik el”. Én mindezt a negyedik sorból hallgattam és néztem végig – mérhetetlenül megilletődve. Október 18. – Zeneakadémia, Rendező: CAFe Budapest }