Háromból egy – Operavizsga 2012

A fel­nőtt­kor kü­szö­bén”: e mot­tó jegyé­ben ál­lí­tot­ta ös­­sze a Ze­ne­akadé­mia idei ope­ra­vizs­gá­já­nak anya­­gát a tan­szék ren­de­ző­ta­ná­ra, Almási-Tóth And­rás. Pa­pí­ron az el­kép­ze­lés iz­gal­mas­nak tűnt: Jan­csi és Ju­lis­ka Engelbert Humperdinck fel­dol­goz­ta tör­té­ne­té­ben nem ne­héz fel­fe­dez­ni az ár­tat­lan gyer­mek­kor­ból va­ló ki­sza­ka­dás, az el­len­őriz­he­tet­len, kont­rol­lál­ha­tat­lan sö­tét erők­kel va­ló el­ső szem­be­sü­lés tra­u­má­ját; A ra­vasz ró­kács­ka me­sé­je a Leo¡s Janá¡cekre jel­lem­ző la­ko­ni­kus tö­mör­ség­gel és lí­rá­val ve­zet vé­gig a fő­sze­rep­lő ró­ka­lány tes­ti és lel­ki fej­lő­dé­sé­nek ál­lo­má­sa­in a gyer­mek­kor­tól a bol­dog csa­lád­anya­ként be­kö­vet­ke­ző el­mú­lá­sig; míg vé­gül a kü­lön ez al­ka­lom­ra ren­delt kor­társ mű, Bel­la Má­té A ta­vasz éb­re­dé­se cí­mű ope­rá­ja a gyer­me­kek és fel­nőt­tek sze­xu­á­lis el­foj­tá­sa­i­ból fa­ka­dó tra­gé­di­á­kat ál­lít­ja elénk ken­dő­zet­len mó­don.

Balgová Gabriella, Vörös Szilvia  és Morva-Gulyás Anna a Jancsi és Juliskában

Az el­mé­let­ben nagy­sze­rű­en mű­kö­dő öt­let azon­ban jó­val prob­le­ma­ti­ku­sabb ké­pet mu­ta­tott a gya­kor­lat­ban. Min­de­nek­előtt: hi­á­ba előz­te meg je­len ese­ményt pár hét­tel ko­ráb­ban ária­vizs­ga, még­sem tar­tom sze­ren­csés öt­let­nek, ha egy szín­pa­di meg­mé­ret­te­tésen a hall­ga­tók nem ad­hat­nak szá­mot klasszi­kus iskolázottságú ének­tu­dá­suk­ról is. A Hum­perdinck-darab gyer­mek­da­lai per­sze igény­lik a gon­dos és ér­tő meg­for­má­lást, hogy ne vál­ja­nak se idét­len­né, se túl­di­men­zi­o­nált­tá, egye­bek­ben azon­ban a mű vo­ká­lis ré­szei a Wag­ner­től örö­költ ének­be­széd ke­re­tei kö­zött mo­zog­nak. A Janá¡cek-opusz a cseh-mor­va nyelv sa­já­tos lej­té­sét ül­te­ti ze­né­be (rá­adá­sul az el­hang­zott ke­reszt­met­szet nagy­já­ból fe­le tisz­tán ze­ne­ka­ri rész­let volt, ami még in­kább kér­dé­ses­sé tet­te a da­rab­vá­lasz­tást), s Bel­la Má­té ope­rá­ja szin­tén a deklamációra épül. Mond­hat­nánk per­sze, hogy ép­pen ez, a tisz­ta, plasz­ti­kus szö­veg­ej­tés de­monst­rá­ci­ó­ja volt a mind­vé­gig ma­gyar nyel­vű vizs­ga egyik cél­ja – ám ha így van, a be­mu­ta­tó ros­­szul si­ke­rült: az el­ső fél­idő­ben a sze­rep­lők meg­nyil­vá­nu­lá­sa­i­ból lé­nye­gé­ben egy szót sem le­he­tett ér­te­ni, s a má­sik fél­idő­ben is csak a fi­úk mon­da­ni­va­ló­ja vált kö­vet­he­tő­vé. (Azon már vég­képp kár mor­fon­dí­roz­nunk, hogy a kül­föl­di szer­zők da­rab­ja­i­nak ma­gyar for­dí­tó­ját nem tün­tet­ték fel a szín­la­pon – ilyes­mi már a „fel­nőtt” elő­adá­so­kon sem dí­vik…) Tisz­tá­ban va­gyok ve­le: nem sze­ren­csés, ha a fi­a­tal éne­ke­se­ket mind­járt az el­ső ko­moly meg­mé­ret­te­tés al­kal­má­val „le­vág­ja” a min­dent job­ban tu­dó kri­ti­kus. Sze­ret­ném azt hin­ni: a há­rom ope­ra­rész­let éne­kes köz­re­mű­kö­dői több­sé­gük­ben nem mu­tat­hat­ták meg ké­pes­sé­ge­ik leg­ja­vát (tisz­te­let a ki­vé­tel­nek, lásd a ké­sőb­bi­ek­ben) – s hogy mind­ez nem, vagy nem ki­zá­ró­lag az ő hi­bá­juk­ból eredt.

Ve­gyes ér­zel­me­ket kel­tett a há­rom mű­(rész­­let) szín­pad­ra ál­lí­tá­sa is. A Jan­csi és Ju­lis­kát a ren­de­ző elő­ze­tes nyi­lat­ko­za­ta sze­rint a ha­gyo­má­nyos ope­ra­ját­szás ke­re­te­in be­lül egy­faj­ta per­szif­lázs­ként, a szín­ház a szín­ház­ban szi­tu­á­ci­ót pe­dig bel­ső ös­­sze­füg­gé­sek meg­je­le­ní­tő­je­ként kel­le­ne ér­tel­mez­nünk. A szán­dé­kot kész­ség­gel el­is­me­rem, a meg­va­ló­su­lás­ban azon­ban minden­nek ke­vés nyo­mát lát­tam. Túl azon, hogy e va­sár­nap dél­előtt je­len so­rok író­ja ma­gát a mű­vet is ki­kér­te ma­gá­nak (el­is­mer­ve a né­met ro­man­ti­kus ope­ra­ha­gyo­mány egye­nes foly­ta­tá­sá­ból ere­dő min­den ér­té­ket, az adott pil­la­nat­ban in­kább az elő­adás­ra ke­rült má­so­dik fel­vo­nás dra­ma­tur­gi­ai ös­­sze­csa­pott­sá­ga tűnt szem­be), a szín­pa­don sem­mi olyat nem lát­tam, ami a ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett ope­ra­ját­szás ki­fi­gu­rá­zá­sá­nak, pa­ró­di­á­já­nak lett vol­na ér­tel­mez­he­tő. Lát­tam vi­szont egy rossz ér­te­lem­ben vé­ve ha­gyo­má­nyos bu­da­pes­ti elő­adást, mely az öt­let­te­len­ség­ből fa­ka­dó téb­lá­bo­lást a tra­dí­ció hang­sú­lyo­zá­sá­val óhaj­tot­ta el­len­sú­lyoz­ni a kö­zön­ség na­gyobb ré­szé­nek örö­mé­re. Meg­le­het, a hi­ba a be­fo­ga­dói ol­da­lon volt ez­út­tal (az ál­ta­lá­nos po­zi­tív kri­ti­kai vissz­hang ezt sej­te­ti), de szá­mom­ra nem vi­lág­lot­tak ki azon ren­de­zői je­lek, me­lyek gör­be tük­röt tar­tot­tak a mű, a szín­ház és az ak­tu­á­lis kö­zön­ség elé. Ki­vé­ve egyet: a bo­szor­kány Car­men-pa­ró­di­a­ként ér­tel­me­zett fer­ge­te­ges szó­ló­tán­cát, me­lyet Vö­rös Szil­via ki­vá­ló­an adott elő. (A ve­le elő­a­da­tott sze­rep­ket­tő­zést – anya/bo­szor­kány – azon­ban megint csak ba­ná­lis, a ren­de­zői gon­do­la­tot he­lyet­te­sí­tő, s nem azt meg­je­le­ní­tő fo­gás­nak érez­tem.)

A ra­vasz ró­kács­ka kap­csán egy­szer­re hang­zot­tak el Cse­hov- és Kál­mán Im­re-pár­hu­za­mok az elő­adás fel­ve­ze­tő­jé­ben. Vál­lal­va a szub­jek­ti­vi­tást: egyi­ket sem ér­zem ta­lá­ló­nak. Cse­hov drá­má­i­nak tra­gi­kus ve­tü­le­te nyo­masz­tóbb, mint A ra­vasz ró­kács­káé, hu­mo­ruk vi­szont gro­tesz­kebb, szar­kasz­ti­ku­sabb. Hi­á­ba Janá¡cek orosz­imá­da­ta, e min­den ízé­ben cseh-mor­va gyö­ke­rű ope­rá­já­ból az a kis­pol­gá­ri élet­sze­re­tet, a prob­lé­má­kat, akár tra­gé­di­á­kat lí­rai de­rű­vel át­szö­vő, s a gro­­teszk hu­mort a szar­kaz­mu­sig so­sem haj­tó szem­lé­let su­gár­zik, amit a ha­zai ér­tel­mi­ség kö­ré­ben oly nép­sze­rű cseh írók (Ha¡sek, ¡capek, Hrabal) mű­ve­i­ből is­mer­he­tünk. A csár­dás­ki­rály­nő bu­do­ár­já­nak fül­ledt vi­lá­ga vi­szont a Janá¡cek-muzsika ter­mé­sze­tes­sé­gé­től, ha­rap­ni va­ló­an friss le­ve­gő­jé­től áll na­gyon tá­vol. Hi­á­ba a tér- és idő­be­li kö­zel­ség: a két vi­lág közt meg­győ­ző­dé­sem sze­rint nincs át­já­rás. Ezért érez­tem úgy, hogy amit lá­tok és amit hal­lok: két kü­lön­bö­ző elő­adás. Ta­lán eb­ből is fa­kadt, hogy a pon­tos szí­nész­ve­ze­tés el­le­né­re csak ke­vés ala­kí­tás­ra kap­hat­tuk fel a fe­jün­ket e bő há­rom­ne­gyed óra so­rán. Ja­kab Il­di­kó in­kább emi­nens, mint­sem át­ü­tő Ró­kács­ka volt; part­ne­ré­ben, Rab Gyu­lá­ban több tűz égett ket­te­jük sze­rel­mi jel­ke­ne­té­ben, ho­lott a da­rab egé­szét te­kint­ve vi­lá­gos, hogy bár­men­­nyi­re is meg­játs­­sza ma­gát, itt is Ró­kács­ka irá­nyít… A prí­met ez­út­tal is egy tánc­pro­duk­ció vit­te: a ki­vá­ló ka­rak­ter­te­nor­nak ígér­ke­ző Dé­kán Je­nő ki­fi­no­mul­tan bum­for­di moz­gá­sá­val hi­te­le­sí­te­ni tud­ta, mi­ért is kel­lett is­ko­la­mes­ter­ből Bóni gróf­fá vál­nia.

A ravasz rókácska – Jakab Ildikó és Gaál Csaba

A  ta­vasz éb­re­dé­se kap­csán min­de­nek­előtt a meg­ren­de­lés tett vol­tát kell hang­sú­lyoz­nunk: Bel­la Má­té sze­mé­lyé­ben ko­moly szín­há­zi ta­pasz­ta­la­tok­kal bí­ró, drá­mai ér­zék­ről ta­nú­bi­zony­sá­got te­vő, in­ven­ci­ó­zus, a hang­sze­re­lés min­den csín­ját-bín­ját is­me­rő és ka­ma­toz­ta­tó kom­po­nis­ta ka­pott le­he­tő­sé­get az ope­ra­szín­pa­di be­mu­tat­ko­zás­ra. A ta­vasz éb­re­dé­se per­sze nem tel­je­sen ki­for­rott opusz – ki­me­rí­tő ér­té­ke­lé­se azon­ban bő­vebb ter­je­del­met igé­nyel­ne. Egyet­len hiá­­nyos­sá­gát ma­gam a je­le­ne­te­zés, s eb­ből adó­­dó­an a ze­nei anyag ta­lán túl­zott mo­no­tó­ni­á­já­ban, a min­den hang­sze­re­lé­si trou­vaille el­le­né­re is szür­két szür­ké­vel fes­tő vol­tá­ban lá­tom – ám eb­ben nyil­ván ma­ga a vá­lasz­tott té­ma is lu­das; s más­részt az ilyes­­faj­ta aka­dé­kos­ko­dás sem fe­led­tet­he­ti, hogy amit hal­lot­tunk, vég­te­le­nül pro­fi mun­ka – kö­szö­net il­le­ti hát Mar­ton Éva tan­szék­ve­ze­tőt és Almási-Tóth And­rást azért, hogy fel­ké­ré­sük nyo­mán a da­rab meg­szü­le­tett. Utób­bi librettistaként is részt vett az ope­ra el­ké­szí­té­sé­ben: Wedekind amúgy is tö­mör gyer­mek­tra­gé­di­á­já­nak to­váb­bi sű­rí­té­sé­vel, az idő­vi­szo­nyok még abszt­rak­tab­bá té­te­lé­vel csök­ken­tet­te an­nak le­he­tő­sé­gét, hogy a mű­vet ina­dek­vát, va­gyis re­a­lis­ta mó­don ál­lít­sák szín­re – nyil­ván össze­füg­gés­ben az­zal, hogy ren­de­ző­ként ő ma­ga sem kí­ván­ta ezt az utat kö­vet­ni. Nem tu­dom, hogy a társ- és új­ra­al­ko­tói funk­ci­ók egy­be­esé­se te­szi-e, de mű és in­terp­re­tá­ció vi­szo­nyát itt érez­tem a leg­prob­lé­mát­la­nabb­nak: no­ha a szín­pad­ra ál­lí­tás mi­ként­je – az üres, fer­de já­ték­tér, az egy­szí­nű ru­hák­ba öl­töz­te­tett sze­rep­lők, a tán­co­sok, a gyü­möl­csök mint több­je­len­té­sű szim­bó­lu­mok – ta­lán túl­sá­go­san is em­lé­kez­te­tett egy szin­tén a fi­a­ta­lok el­foj­tott ér­zé­se­it tár­gya­ló klas­­szi­kus orosz ope­ra nem is oly ré­gi ope­ra­há­zi elő­adá­sá­ra, je­len pro­duk­ció szug­gesz­ti­vi­tá­sán ez mit sem vál­toz­ta­tott. Ja­kab Il­di­kót sok­kal hi­te­le­sebb­nek érez­tem az ár­tat­lan­sá­gát va­ló­ban ár­tat­la­nul el­vesz­tő Wendlaként, mint ero­to­mán Ró­kács­ka­ként; pár­ja, Rab Gyu­la el­ső­sor­ban vo­ká­li­san nyúj­tott töb­bet-job­bat Menyus sze­re­pé­ben, mint ró­ka­fi­ként. Dé­kán Je­nő Mar­ci­ja han­gi­lag és fi­gu­rá­li­san is te­li­ta­lá­lat­nak bi­zo­nyult a két fiú köz­ti ka­rak­ter­kü­lönb­ség ér­zé­kel­te­té­sé­re.

A Ma­gyar Ál­la­mi Ope­ra­ház Ze­ne­ka­rát Sán­dor Sza­bolcs ve­zé­nyel­te. A leg­jobb tel­je­sít­ményt a fel­te­he­tő­leg leg­töb­bet pró­bált Bel­la Má­té-da­rab­ban nyúj­tot­ták; Humperdinck wag­ne­ri ihletettségű par­ti­tú­rá­ját kor­rekt mó­don kí­sér­ték; Janá¡cek mű­vét vi­szont, re­mé­lem, lap­ról ol­vas­ták – ha nem, an­nál rosszabb a vég­ered­mény szem­pont­já­ból. A ze­ne­ka­ri já­ték mi­nő­sé­ge min­den­eset­re hí­ven tük­röz­te az egész vizs­ga szín­vo­na­lá­nak két­ar­cú­sá­gát.

Jakab Ildikó, Rab Gyula és Dékán Jenő  Bella Máté operájában  – Felvégi Andrea felvételei