Aki sokat? Aki szépen? – Varró Dániel, a Szeged Trombone Ensemble és a STUDIO 5 koncertje

Van egy olyan visszatérő érzésem, hogy a kortárs zene – mintegy jó fél-háromnegyed évszázada – azért vesztette el a közönségét, mert szép lassan megszűntek azok a társadalmi fórumok, ahol a komponisták napi kapcsolatban maradhattak a közönségükkel. Egyre nőtt a távolság köztük, idővel immár szakadékká bővült az egykori hasadék. Kialakult, hogy vannak az alkotók és vannak (egyre gyérülő számban) hallgatók, de közöttük semminemű kommunikáció nincs. Nota bene, a folyamat egy idő után oda torkollt, hogy előfordultak-előfordulnak olyan koncertek, ahol a zeneszerzők gittegyletekbe tömörülve hallgatták meg saját magukat és esetleg [es muß] egymást. (A közvetlen hozzátartozók véges és végtelenül elfogult körét most nem említeném.) De ez így valahol mégsincs rendjén, érezhetik a résztvevők közül egyre többen. Ezt gondolhatták azok a fiatal komponisták is, akik csoportba tömörülve próbálnak tenni e, lassan csontosan bemerevedett szokás ellen. Öt, a pályakezdés első évtizedét taposó zeneszerző, megalakítván a STUDIO 5 elnevezésű csoportot, nemcsak a közönségtalálkozókra talált ki újszerű fórumot, de egy füst alatt speciális komponálási célfeladatot is kitűztek maguk elé, majd teljesítették. - A CAFÉ MOMUS beszámolója -

A STUDIO 5 az Uránia mozi színpadán mutatkozott be a CAFeBUDAPEST Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül. Az est „sztárvendége”, a sztár kifejezéssel semminemű azonosságot nem mutató Varró Dániel volt, akitől az előadás elnevezését kaptuk, egyik könyvcímének (Aki szépen butáskodik) naprakész kifacsarásával. 

Az est folyamán a népszerű költő egy-egy verse hangzott el a szerző tolmácsolásában, majd ezt követte az arra komponált alkotás, egytől egyik ősbemutatók. A zeneszerzők maguk választották a verset az életműből. S míg el nem felejtem, volt még egy szigorú korlát, amit az ifjú alkotók magukra nézve kötelezően írtak elő: hangszerként kizárólag a harsona szólhatott ezen az estén. Az már tényleg a szerzőn múlt, hogy ötleteit négy-hat, avagy nyolc szólamban dolgozta-e fel.

Embertársaim nagy-nagy többségéhez hasonlóan még sosem volt dolgom tiszta harsonaesttel, ahogy a publikumot elnéztem, Hőna Gusztávon kívül másnak sem. Ezért is érdekelt az ötlet, de az Uránia mozi felé ballagván már azon merengtem, nem fogok-e mégis negyedóra után szégyenszemre megfutamodni. És nem, mi több, kifejezetten jól szórakoztam. Kiderült, a harsona, úribb nevén: a posaune nemcsak töltelék hangszerként alkalmas a tutti forték még töményebb hangszínét erősíteni (mint általában a nagyzenekarokban szokás), nemcsak vicces állásokban szól jól, hanem nagyon is sokoldalúan használható, akár egészen kifinomult effektek, lírai dolgok megvalósítójaként is. Ezt a sokoldalúságot öt szerző pedig legalább ötször olyan jól tudta demonstrálni, mintha csak egyiküktől hallottunk volna műveket.

Ahogy előre sejthető volt, Varró Dániel játékos, vidám (vagy éppen borongós), de feltétlenül hangulatfestő versikéi pedig nagyszerűen alkalmasak az efféle megzenésítésre, feldolgozásra. Az este során még némi beszélgetés is volt, a komponisták válaszolgattak (ki-ki kommunikációs képességei függvényében) az efféle fellépésektől láthatóan lámpalázas, ám kellően derűs moderátor, Csepely Adrienn kedvesen csevegő, néha picit felszínes kérdéseire. Mentségére legyen mondva, egy kitaposatlan ösvényen próbált elsőnek átkelni.

Már önmagában az is érdekes, hogy ki melyik verset választotta magának és miért. Számomra egyértelmű, hogy azon zeneművek értek el a versek igazi hangulatáig, ahol a komponistát személyesen is megérintette valamiért az adott vers témája. De ez nem feltétlenül akadályozta a szerzőt igazán kiugró mű létrehozásában. És, mint a mindenkori modern zenében oly sokszor (és éppoly tettenérhetetlenül), most is nehéz elválasztani a valódi és hosszú távon előremutató alkotást a pillanatnyi mestermunkától, vagy még csúnyábban fogalmazva: a zseniálisat a blöfftől. Így a recenzens a saját intuícióira hagyatkozva kénytelen beszámolni az estéről.

Virágh András Gábor amolyan zeneszerzés házi feladatnak tekinthette a munkát, amikor a Parancsolgató c. vers vitatkozós/veszekedős sorait egyszerűen, de rém szellemesen kiosztotta a négy szólam között. Zeneszerzés tanára sem adhatna rosszabb osztályzatot a jelesnél, de gyanítom, hogy a tökéletes tanpélda esetét mégsem léptük jelentősen túl.

Kutrik Bence hangulatfestő fogalmazása nagyszerűen passzolt Varró kedvesen-vidáman tájleíró természetszerető soraihoz (Urbánus költő a virágoskertben). Magam ámulattal hallgattam a harsonát a természet színeinek idilli megszemélyesítőjeként. Egyedül talán a költemény varrós gunyorosságával maradt adósunk, de ez nem feltétlenül hiányosság, a komponistát a vers másik olvasata ragadta meg.

Annál inkább megtalálta a gúnyt Varga Judit, aki egy igazán öniróniával telt költeményt választott (Unalmas őszi vers az únalomról). Varga mindent feltett erre a fanyar iróniára, nem reménytelenül. A nyolc szólam virtuóz effektekkel megspékelve különösen izgalmasan hatott. Nem is tudtam függetleníteni az előadást és a darabot attól a közjátéktól, melynek keretében Varga átvehette Hollós Mátétól a legtehetségesebb 40 év alatti zeneszerzőnek járó idei Istvánffy Benedek-díjat.

Személyes kedvencem ezen az estén mégis Bella Máté tematikus Varródermia című műve lett. A pályakezdő kocasofőrök gyötrelmeit humorosan megéneklő Jogosítványt igazán élethűen valósította meg. Persze kiderült, hogy Bella szintúgy tanulóvezetői posztot tölt mostanság be, mint Varró. Talán ebben a műben éreztem legsokoldalúbbnak a hangszert, s felhasználását a legtágabb keretek között.

Solti Árpád már a bemutatkozáskor elárulta, hogy nem igazán komoly művet alkotott. Igaz, már a versválasztás is utalt erre. Varró József Attila Altatójának a parafrázisát írta meg (Altató Misinek), amit Solti tovább csavart. Egy (mikrofon segítségével) torkaszakadtából éneklő szoprán szólistával énekelteti el a verset, miközben a nyolc harsona egymást túlharsogva próbálja elnyomni. Solti műve saját magát sem vette komolyan, játék az egész világ, mondhattuk, bár az előadók nem biztos, hogy ilyen könnyedén élték ezt meg.

Mindenesetre egy nagy bravó Zemplényi Eszter szopránnak, elsősorban a bátorságáért és a humoráért, egyik nélkül sem sikerülhetett volna. Az egész este tanúsított egyenletesen magas színvonalú zenei közreműködéséért a Szegedi Trobone Ensemble (művészeti vezető: Gyivicsán György) érdemel dicséretet. Abban a két számban, amikor az együttes nyolcfelé oszlott, karmesteri segítségre szorult, ezt a dirigensi feladatot pedig Dobszay Péter látta el perfekt módon.

A tanulság iskolásnak hat, mert talán csak ennyi: ha valaki igazán szereti azt, amit csinál és hisz benne, munkáját siker koronázza előbb vagy utóbb. Sok türelmet, kitartást és lelkes tubáskodást a STUDIO 5 tagjainak!